A Csemadok Érsekújvári Területi Választmánya, a Csemadok Garamkövesdi Alapszervezete és a helyi önkormányzat megemlékezést tartott Garamkövesden, Gyurcsó István szülőfalujában. A hazai magyar irodalom egyik ikonjáról a költő születésének évfordulóján emlékeztek meg.
A rendezvényt a helyi kultúrházban és a Nagy János szobrászművész által készített, a falu központjában álló mellszobornál tartották. Az ünnepség kultúrműsorral egybekötött megemlékezés és koszorúzás volt.
Az ünnepi beszédet a Szlovákiai Magyar Írók Társasága nevében Hrubík Béla költő, író mondta. Beszédének teljes szövege alább olvasható, melyen keresztül mindazok tisztelegnek Gyurcsó István emléke előtt, akik ismerték és tisztelték a költőt, akinek gondolatai ma is aktuálisak, a nemzetét és jövőjét féltő, szülőföldjét szerető művészt, egykori jelentős Csemadok-tisztségviselőt.
A rendezvény keretében megkoszorúzták Hubík István műfordító emléktábláját is.
Gyurcsó István emlékezete
A nemzet millió hajszálgyökere: az emlékezés. Az emlékezés, melyből összeáll a nemzet történelme, múltja, jelene és a jövője is. Minden emlékezésé. A nemzet minden egyes tagjának megélt emlékezete az a hajszálgyökér, mely kitéphetetlenül köti őt a nemzethez, a szülőföldhöz, a nyelvhez , kultúrához, hithez. A házhoz, melyben felnevelkedett, a szülőföldhöz, melynek porában nyugszik, az iskolához, melyben az első betűket megismerte, ahol megtanult írni-olvasni, ahol a tudását gyarapította, megszerezte, az anyatej ízéhez, az édesanyák simogatásához és az édesapák kiállásához, a templomhoz, ahol Istent keresve hitét erősítette. A nemzeti emlékezet tehát egy kapocs is egyben, mely a múltat a jelennel, majd később a jelent az általunk még nem ismert jövővel köti össze. Mindenki egyként emlékezés tehát, és együtt vagyunk nemzeti emlékezet, maga a nemzet.
Koromnál fogva nem ismerhettem személyesen Gyurcsó Istvánt, de verseiből, életpályájából a közösségi szolgálatból a Csemadokban , melyet ismertem és ismerek , egy olyan alkotó, küzdő, nemes lelkű ember élete rajzolódik ki előttem, aki tiszteletet, megbecsülést, elismerést, emlékezést érdemel. Ha találkoztunk volna, vagy ismerhettük volna egymást egy korban, melyben szintén nem volt egyszerű magyarnak, közösségi embernek, igaz szívű, tiszta lelkű, nemzetét féltő és szerető költőnek, írónak lenni. Bizonyosan állítom, barátok lettünk volna. A sors fura fintora, hogy a Csemadok 75 éves történetében ugyan egymásnak adtuk a stafétát, hiszen ő az első három és fél évtizedben tevékenykedett, én pedig éppen a másik három és fél évtizedben éltem, élem életem meghatározó részét kulturális szövetségünk kanyargós útjain.
A kor, melyben most élünk, sem könnyebb, sem nem jobb, mint bármikor volt. Az, ami ma a világban történik, nem lenne ínyére Gyurcsó Istvánnak sem. Versei, melyben a hazaszeretet, az anyanyelv féltése, a szülőföld iránti rendíthetetlen elkötelezettsége emelkedik ki, mint a szikla a tengerben, melyen megtörik az víz ereje is, mára divatját múlta, mint azon eszmék is, mely a nemzethez vagy a hazához való hűséget tükrözik, de hiszen hogyan is lehet nemzeti vagy hazafias irodalom, vers népszerű olyan korban, ahol sem a nemzet, sem a haza nem kell már? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik ezt, amit mondani akarok? – Radnóti után szabadon. S valóban kérdezzünk most félőn, csendesen, magunkba ájulva: Van-e ott haza még? S lesz-e?
A vers talál-e visszhangot a tájban? – vetette fel egyik írásában Dániel Erzsébet, Gyurcsó István egykori kollégája, ismerőse, barátja. Majd így folytatja: Költészetében a felvidéki magyarság lelkiismerete, felkiáltásai hangzottak fel, akkor még nem keveset kockáztatva, hiszen munkásságával a megfigyeltek listáján szerepelt. Verseiben aggodalom, féltés, ima és felhívás volt a nemzet, a haza iránt, de ott volt a sorok között a természet, az édes anyanyelv, a magyar iskolák és kultúránk védelme, de ott volt a tiszta szerelem gyönyöre, és megannyi sóhaj egy jobb világért. Már akkor érezte a jövő nemzedékét, a ránk leselkedő erkölcstelen, embertelen, az itt élő magyarságot fenyegető felszívódás veszélyét.
Meddig él az ember? Addig, amíg meg nem hal, és még utána is utódai, rokonai, ismerősei emlékezetében fennmarad, amíg ők is meg nem halnak. Az idők rostáján mindenki kihull egyszer, de a közösség, melynek cselekvő, szolgáló tagja volt, nem felejti. Verseit szavalják gyakran még ma is szavalóversenyeken, a Csemadokban, második otthonában díjat neveztek el róla, s mint a mai napon, még emléknapok keretében sem feledkezik meg róla a hálás utókor. Kell-e ennél több? Aligha.
Verseiben, a szavak csendjében, mélységében ott van a lelke, csak fel kell ütni a könyvet, és beszívni a tüdőnkbe az éltető anyai szó oxigénjét.
Ahogy, az Unokák megszületnek című versében írja:
A nagyszülők szíve tiszta szoba,
ahol leülhetnek az
unokák.
De egyszer elfogynak a nagyszülők:
elfogy a kerek alma,
kihűlnek a tiszta szobák.
Az unokák nem tanulják meg a
varázsigéket,
és elfelejtik a világot.
Bizony, éppen az elfogyás korában vagyunk, mi nagyszülők. S vajon mi lesz utánunk? A kor, amelyben felnőttünk a kisebbségi lét küzdelmeinek ráncaiban, a barázdák. S felszántott és mások által bevetett a szülőföld, gödreiben velünk fog eltűnni az a világ, melyet Gyurcsó István is oly mélyen a lelkében hordozott. Megint olyan világ jön, ahol félnek a gondolattól, a szótól, az értelemtől. Mi már megéltünk egy ilyen világot. Ez se lesz jobb. Ami jön, az már se nem lesz Gyurcsói, se nem lesz nemzeti. A globalizmus mindent lesöpör. Talán még a verseket is, és csak reménykedem, talán a padlások zugaiban majd megmarad még egy-egy kötet, amikor az utolsó szülői házakat lebontják a digitális virtuális korban, hogy sóval hintsék be a történelmet.
Ahogyan a Remény című versemben írom:
Arról álmodok,
hogy verset írok,
de vajon kinek?
Olvas-e még verset valaki
a torkolattüzek fényénél?
A taposóaknák sikolyában?
A fém rothadó,
csírázó roncsai között?
Kellenek-e még a szavak
ott,
ahol az Isten sem kell már?
Ma egy olyan emberre, Gyurcsó Istvánra emlékezünk, aki ha élne, ugyanúgy tudná erre a kérdésre a választ, mint ahogyan én is tudom. Aki a versben él, az a versben is hal meg. Kicsit becsapva az időt, mert a halálában öröklétre kárhoztatja magát. Mégis. Becsüljük meg az olyan közéleti, tiszta szívű, igaz magyar emberek, költők, íróink emlékét, mint Gyurcsó István. Szűkös idők jönnek. Nem pazarolhatunk sem a szavakkal, sem a becsülettel. Kellenek az oszlopok újratámasztani a kidőlt falainkat, omladozó váraink tövében. Mert ma már nemcsak a víz szalad, de a kő is, s csak a rom marad. Vagy az se.
Főhajtás és tisztelet emlékének.
