A József Attila Gimnáziumban érettségiztem 1959-ben, Laky Péter osztályában, a IV. D-ben. Jó tanuló voltam, de nem tartoztam a tiszta jelesek közé. Ez csak az általános iskolában és a kétéves posztgraduális szakmérnöki tanulmányaim idején fordult elő. A középiskolában a magatartás osztályzatom sem volt mindig példás, de azért többnyire tudtam viselkedni. Csak olyan csínytevésekben voltam benne, ami senkinek sem okozott testi, vagy lelki sérülést, sérelmet.
Egyszer azonban, talán harmadik osztályos koromban, olyan diákcsínyt követtem el, ami felnőtt fejjel már csalásnak minősül. Persze akkor is tudtam, nem járok el helyesen, de kényszerhelyzetben éreztem magam. Családi indíttatásból és az 1956-os forradalomban átélt, életre szóló élményeim hatására gyűlöletet éreztem a megszálló szovjet hatalommal szemben, akiket egyszerűen oroszoknak könyveltem el. (Lásd ’56: Ruszkik haza!) Ennél fogva mindent utáltam, ami orosz. Ma már szégyellem, de nem hallgattam Csajkovszkijt, nem olvastam Tolsztojt és nem tanultam oroszul, ami akkor kötelező tantárgy volt. A Forradalom előtt még igen, de utána már csak annyit, hogy ne bukjak meg.
A bizonyítványaimban négyesnél rosszabb jegy csak oroszból volt. „Sportot” csináltam belőle, hogy amikor felhívott a tanárnő felelni, szinte félvállról odaszóltam: Tanárnő kérem, nem készültem! Amikor már több egyes összegyűlt az osztálynaplóban, gyorsan szereztem néhány ötöst. Fele egyes, fele ötös egyenlő hármas. Ez volt a képlet.
Gyerekes dac és ellenállás volt, ma már sajnálom, nem ártott volna egy kis szláv nyelvismeret.
Egyszer aztán nagyon ellankadt a figyelmem, nem tartottam számon, hány elégtelen gyűlt már össze a naplóban. Már nem tudom, hogyan kaptam észbe, de valahogy felrémlett, év vége felé járunk, akár meg is buktathatnak az utált tantárgyból. Abban az évben Fajcsek Magda volt az orosztanárnőnk. Középkorú, egyedülálló hölgy volt, nem éppen a kor szépségideálja. Fekete keretes sokdioptriás szemüvege mögül áthatóan tudott ránk nézni, de nem volt rosszindulatú, csak éppen nem volt a kedvencünk. Nem haragudtam rá, hogy oroszt tanít nekünk, nem az ő hibájának tartottam.
Az volt a szokása, hogy időnként, óra elején lehetővé tette a tanulók számára, hogy önként jelentkezés alapján fejből elmondják egy korábban tanult olvasmány szövegét szó szerint, vagy saját szavaikkal. Aki ezt teljesítette, hatalmas ötöst kapott, ami – úgy emlékszem – kettőnek számított. Főleg jó tanulók éltek ezzel a lehetőséggel, ha javítani akartak az osztályzatukon. (Visszagondolva, nyelvtanulás szempontjából ez nagyon jó pedagógiai módszer volt.) Utolsó lehetőségként beszálltam ebbe a játékba.
Év vége felé járva már nagyon sok olvasmány volt a listán. A tanárnő szokása volt, hogy sorban kitette az olvasmányok címét kis cédulán a tanári asztal szélére, és a bátor jelentkezőnek azok közül kellett kihúzni egyet.
Úgy döntöttem, megtanulom Gorkijtól a Первый рассказ-t (Első történet), és bármit húzok, azt mondom be. Mindent egy lapra tettem fel. Oroszóra előtti szünetben kimentem a katedrára, csöndet kértem zajongó társaimtól, és bejelentettem: ha ma nem kapok dupla ötöst, akár megbukhatok oroszból év végén. Bármit húzok ki, Gorkijt fogom elmondani, mert csak azt tudom. Aki utánam esetleg ugyanazt kapja, mondjon be más címet, amit meg ő tud jól. Nagyon határozottan mondtam, talán ezért nagy csend fogadta a bejelentésszerű kérésemet. Ki mit gondolt, nem tudom.
Mindenre elszántan mentem vissza a helyemre. Magas növésű kamasz voltam, az utolsó sorban ültem. Néhány perc múlva kinyílt az osztályajtó, Fajcsek Magda belépett, és felment a katedrára. Komótosan kinyitotta az osztálynaplót, valamit beírt, azután elkezdett keresgélni a táskájában. A másodpercek óráknak tűntek. A IV. D lélegzet-visszafojtva hallgatott. Sejtelmesen zörögtek a női táska kellékei, mire előkerült a kis doboz, amelyben az olvasmánycímek voltak. Talán két tucat.
Na, lesz-e ma is vállalkozó, kérdezte sejtelmes mosollyal az arcán, miközben sorra egymás mellé helyezte a cédulákat az asztal szélén. Azonnal nyújtózkodtam, mint az a bizonyos Móricka a viccekben. Amikor felnézett, és meglátta kinyújtott karomat, leplezetlen csodálkozással hívott ki. A mindenre elszánt regényhősök határozottságával mentem a félelmetes tanári asztal felé. Színlelt biztonsággal kissé széttártam a karjaimat, mint Karinthy Frigyes „Jó tanuló felel” főszereplője, akinek mindegy, mit húz, mert mindent tud.De belül hevesen vert a szívem.
Középről kiemeltem egy tételt, fogalmam sem volt, mi van rajta, lelki szemeim már tankönyv megfelelő oldalát fürkészték, jól emlékszem-e az olvasmányra?
Száraz hangon bemondtam: Gorkij; Pérvüj rasszkáz. A papírdarabot visszatettem, és hátraléptem, hogy elkezdjem a betanult szöveget. Fajcsek Magda nagyon rövidlátó volt, némi késéssel észlelte, hogy visszatettem a nevezetes cetlit, de nem látta, melyik volt az. Rám szólt, hogy vegyem vissza, nehogy más is azt húzza! És akkor jött a nem várt segítség.
Az első padból segítőkészen és villámgyorsan kiugrott Piskóty Gabi, „majd én megkeresem” kiáltással azonnal összekeverte a lapokat az asztalon, majd kikereste közülük a Gorkij-történetet. Megmenekültem. Felszabadultan elmondtam a Первый рассказ-t, hatalmas ötöst kaptam a meglepett tanárnőtől, és év végén a bizonyítványomba megint hármas került be oroszból.
Gabinak meg egy életre hálás maradok ezért a nem várt önzetlen segítségért.
A jól végződött történet után azonban sokáig, szinte a mai napig, lelkiismeret-furdalásom volt vele szemben. Ő a gimnáziumban még alacsony növésűnek számított, ezért is ült az első padban, csak az érettségi utáni években vált megtermett férfivá. Én meg kezdetektől fogva nagy növésű gyerek voltam. Egyszer valamin összeszólalkoztunk, nem volt kedvem vitatkozni vele, kamaszos fölényességgel azt mondtam, beszélj csak, én egy nagy kutya vagyok, amelyik nem figyel oda a kiskutyák ugatására, és dölyfösen elmentem. De Gabi kedves maradt, a maga jó humorával attól kezdve Blökinek hívott. Eleinte persze némi éllel, de én tudtam, erre rászolgáltam. Szerencsére a többiek nem vették át ezt a „becenevet”, aztán lassan ő is elhagyta.
Amióta az orosz csapatok elhagyták hazánkat (1991), azóta kezembe veszek orosz szerzőtől is könyveket, élvezettel hallgatom Csajkovszkij B-moll zongoraversenyét, elmentem Szentpétervárra, megcsodáltam az Ermitázs műkincseit, a cári palotákat, élveztem a helyi gasztronómiát és az oroszok kedvességét.
Úgy vagyok ezzel a kérdéssel, mint Antall József, amikor egyik beszédében az orosz csapatkivonulás előtt azt mondta, „ha az oroszok leveszik kezünkről a bilincset, akkor mi azonnal baráti jobbot nyújtunk feléjük”.
A Pérvüj rasszkazt azonban nem olvastam azóta. Ez egy kedves mese gyerekeknek. Arról szól, hogy egy falusi udvarban azon vitatkoznak az állatok, melyiküket szereti legjobban a gazda. Ma már csak egy mondatra emlékszem, amit néha idézek is: Конечно меня, сказала лошадь – Természetesen engem, mondta a ló. Talán azért maradt meg bennem éppen ez, mert nagyon szeretem a lovakat.
(Az írás rövidített változata megjelent a Magyar Nemzet Lugas mellékletében
2022. január 15-én)
(Csóti György/Felvidék.ma)
