38630

Liptószentmiklós / Liptovský Mikuláš/ közelében Királylehotán /Kráľová Lehota/, a Vág felső folyásánál, a Tátra alatt található Stróbl Alajos üdülője, egy – az épület állagát tekintve – ma is aránylag jó állapotban található, magas toronnyal, korábban kilátó-toronnyal rendelkező, eklektikusan kiképzett, kisebb kastélyépület.

Ehhez közel, Liptóújvárban /Liptovsky Hrádok/ született 1856-ban az a világhírű szobrászművész, akinek modellt ült Ferenc József császár, aki jó barátságban volt az olasz zeneszerzővel Ciacomo Puccini-vel, akit a mai napig is a magyarság szobrászfejedelmeként emleget. Az alkotó 1891- ben építette át a kastélyt amolyan művészlakká, itt volt található egyik műterme, s mivel nagy vadász hírében állt, a kimerítő budapesti alkotói időszakai után itt pihent, itt fogadta nemcsak a művészeteket kedvelő barátait, művésztársait, hanem – vadászvendégeit is.

Ez a kastély jelenleg a Szlovák Hajózási -és Kikötői Vállalat /Slovenská plavba a prístavy/ tulajdonát képezi. Jozef Saškovič, a vállalat képviselője elmondta: mivel számukra a Kotva nevet viselő üdülő feleslegessé vált, eladásra kínálják fel.

Ugye, a perex-nek szánt bevezetőm – sokunkat elszomorít. Tehát egy magyar nemzeti kincs, egy őrizni való, szlovák és nemzetközi értékeket is hordozó műemléképület – eladó bárkinek, aki megveszi. Szomorúságomat még inkább fokozta az egyik szlovák napilapban megjelent írás, melynek címe – szabad fordításban – valahogy így hangzott: „Ön is megveheti, eladó „ Alois Strobl” kastélya. Az írás további mondatai is olyan hangnemben kerültek megfogalmazásra, mintha a cikk szerzője egy kiló sárgarépa megvételére buzdítaná szlovák olvasóit. Az ilyen és hasonló utalások után azon sem csodálkoztam volna, ha az újságíró tippeket is felsorakoztatott volna a nagyérdemű számára, mely szerint a korántsem túlméretezett épület-komplexum esetleg játék-casinó-vá, élelmiszerüzletté, kocsmává, vagy mondjuk bordélyházzá is átalakítható. Aztán néhány mondatban mégiscsak utalt arra, hogy ki is volt a ház hajdani lakója, ám az az érzésem, hogy a lap olvasóközönsége számára vajmi keveset jelenthettek az említett utalások.

Könyvgyűjteményemben nem egy olyan régi kiadású kötet található, amelyik részleteiben taglalja Stróbl Alajos kiegyensúlyozott magánéletét, munkásságát, s hatalmas művészi hagyatékának fényképekkel illusztrált leiratait. Ezek böngészése is nyilvánvalóvá teszi, hogy egy emberöltő időzónája alatt milyen nagyszámú, bonyolult-, ám briliáns kivitelezésű alkotásokat, ezek között hatalmas, szituációs jeleneteket ábrázoló bronzszobrokat is hagyott az utókor számára a ma már a világ szobrászóriásainak panteonjában leledző alkotó.

A Bécsi Művészeti Akadémián végzett tanulmányai után /1876 -1800/ néhány évvel, vagyis 1887-től már kiállító művész. Budapesten abban az időben óriási volt az építkezési láz, így számos rendelést kapott az épületszobrászat vonalán. Például 1880-ban már épült az Operaház. Stróbl ide két párkányszobrot /Cherubini, Spontini/ készített, ezután megbízást kapott Erkel Ferenc és Liszt Ferenc ülő alakjainak elkészítésére a főbejárat előkelő terében. Az alkotó a portrészobrászat vonalán is jeleskedett. Megalkotta Arany János, Munkácsy Mihály, Lotz Károly, Pulszkyné, Jászai Mari, Vajda János, s még számos magyar nagyság arcmását. Negyven éven át ő volt Magyarország legfoglalkoztatottabb emlékműszobrásza. A legismertebbek közül említést érdemel Arany János szobra Budapesten a Magyar Nemzeti múzeum kertjében, az angliai Stanstedben áll Genius c. szobra, a Mátyás király kút a Budai Várpalotában, Szent István Király lovasszobra a Budai Várban – a Halászbástya mellett, Dobó István egri hős szobra Egerben, Széchenyi István szobra Szegeden. 1900-ban a párizsi világkiállításon Anyánk című, fehér márványból készült szobrát Grand Prix díjjal jutalmazták. Persze az emlékműszobrok sorát hosszasan sorolhatnánk tovább, hiszen élte utolsó leheletéig nem esett ki a véső történetet, történelmet alkotó kezéből.

Lehet annak már vagy harmincöt éve, amikor Poprád felé autózva egy kis kitérőt tettem, hogy megnézzem, milyen környezetben is helyezkedett el az a volt Stróbl üdülő, egyben műterem, amelyet a hazaiak csak úgy kastélynak, vagy kilátótoronynak neveztek. Egy zólyomi erdészmérnök barátom igazított útba. Megemlítette, hogy az általam jelzett Királylehota nem teljesen ül, hiszen a vadászkastély jóformán már a Hybe-i kataszterhez tartozik. Persze megálltam az akkori községháza előtt, s irodájában találtam a helyi nemzeti bizottság elnökét. Ő említette, hogy a helyiek kimondottan kedvelték Stróbl Alajost, s őt inkább – az öregek elbeszélései alapján – vadásznak, s plenér-festőnek tartották, mint szobrásznak. Tudja – mondta – ő olyan szobrász volt, aki az erdő vadjait formázta bronzba. – Persze, nem vitatkoztam vele,hiszen tudtam azt, hogy szarvas-szobrai több kastély parkját díszítik a mai napig is. Az elbeszélő persze számos valós és pozitív információt is közölt velem. – Ő annak idején sok pénzt hagyott itt a szegény emberek körében, hiszen a vadászatokon a helyiek vettek részt hajtókként, s ők gondozták a kastélyhoz tartozó erdőrészeket is, a parkot. Aztán már a szobrász halála után az épület 1929-ben leégett, s a torony kilátó-párkányait már nem újították fel, hanem egy hagyományos tetővel látták el. Ha jól tudom, özvegye 1942-ben adta el a villa-kastélyt. – A korábban elhangzott szavakat, miszerint az alkotót ott a Tátra alatt inkább vadásznak ismerték mint szobrásznak, az is sejteti, hogy 2009-ben Királylehota krónikája címmel egy könyvet adtak ki Frantisek Bizub helytörténész tollából, aki a következő cím alatt jelentetett meg írást a kötetben: Stróbl Alajos, állatszobrok alkotója, a vadász / Alois Stróbl,tvorca soch zvierat a poľovník/. Persze a helyi újságban – az említett tollforgató tollából – rendszeresen jelennek meg írások az alkotó életével, évfordulóival kapcsolatban is.
Annak idején ottjártamkor láthattam, hogy maga a tágas épület állaga jó karban volt, persze nagyságát ítélve nem lehet összehasonlítani mondjuk – csupán példaként említve – a Somorjához közeli Szarván található kétszintes, U alakzatú kastéllyal. Ám olyan gyönyörű, fenyvesekkel borított plenér környezetben található, hogy már sejtem, Stróbl Alajos honnan is merítette azt a hatalmas alkotói energiát, amely nagy értékeket teremtő munkásságának, művészetének részét jelentette.

Kínálja magát a kérdés: ha úgy a magyarság, mint a helyiek nagyra értékelik a Stróbl Alajos munkásságát, akkor eddig miért nem született megállapodás a szlovák és a magyar kultuszminisztériumok között az épület megmentését, felújítását illetően? A nem túlméretezett, ám tágas épület – amelynek mind a nemzetközi, s európai jelentősége megkérdőjelezhetetlen – nemzetközi alkotóház szerepét is betölthetné, amelynek egy részében elhelyezhetők lennének azon emléktárgyaknak egy része, amelyek nagy számban maradtak fenn mind az egyes múzeumokban, mind a szobrász-géniusz leszármazottainál. Egy szoborpark, s a felújított kilátótorony is kész turista attrakció lehetne, hiszen a környéken több síparadicsom, szálló található, közel van a tízezrek látogatta, néphagyományokat ápoló Východná, s maga az Alacsony-, s a Magas-Tátra. Félő ugyanis, amint erről a helyiek is nyilatkoztak regionális újságjaikban, hogy több mint valószínű, hogy Szlovákiában erre a kastélyra is az a sors vár majd, mint számos más történelmi épületre: az objektumot megveszi majd egy a rendszerváltás-, vagyis a rendszerátmentés folyamán vagyonhoz juttatott, annak idején a közös vájú mellett markát tartó privatizőr, s műemléképület gyanánt megszerzi a tetemes állami támogatást. Egy idő eltelte után persze az épületet saját céljaira használja majd, kizárva annak eredeti küldetését, kizárva az épületből a szobrászfejedelem emléke-, hagyatéka iránt érdeklődőket.

Tehát legyen mindannyiunk kötelessége az, hogy – e figyelemfelkeltő írás után – minél előbb cselekvésre kötelezzük az illetékeseket.

Kalita Gábor, Felvidék.ma