Már-már új Trianonként élte meg a magyar társadalom egy része, hogy Szlovákia 2009-től az euróövezethez tartozik. Nem annyira az eltérő politikai és gazdasági feltételeket elemezték, inkább azt tették szóvá – ki-ki vérmérsékletének megfelelő hangsúllyal és szóhasználattal –, hogy „lám, a szlovákok is”. Ezúttal nem a közgazdaságról, hanem a reformok és az euró társadalmi lélektanáról írt Pozsonyból E. Fehér Pál.
Mečiar-botrányok
A szlovák euró históriája nem a versenyről szól. Ha szemügyre vesszük azt az utat, amelyet az önállóságát 15 éve elnyert állam megtett, jobban megértjük ezt a keserű eurót. Hosszú, nehéz és tiszteletre méltó történet ez.
Jól emlékszünk: nacionalista eufóriával, borús előjelekkel volt terhes az indulás. Vladimír Mečiar és csapata rosszul sáfárkodott a csehekkel kötött házasságból megmaradt szolid stafírunggal, amelynek legértékesebb darabjai: az alacsony államadósság (az idei mutatók: a cseheknél 28,1; a szlovákoknál 29,2 százalék, nálunk: 66,5), s ott volt még a nem létező Husák-nosztalgia, ellentétben az eleven Kádár-nosztalgiával, hogy csupán két tényezőt említsek, amelyek a magyar rendszerváltásnál teherként jelentkeztek. Manapság sem érdemes elfeledkezni arról, hogy a Kádár-rendszer előnye Csehszlovákiával összehasonlítva nem a kiegyenlített gazdaság volt, hanem a politika. A „puha diktatúra” fórja volt ez a „kemény normalizálással” szemben.
Mečiarékat azonban önnön meggazdagodásukon kívül semmi sem érdekelte. Ráadásul Moszkva felé tapogatóztak, ami a Nyugat és a szomszédok bizalmát alapjaiban ingatta meg. Így Mečiar olyan végeredménnyel zárta botrányokkal teli uralmát, hogy az ország egyre messzebb sodródott a lehetséges NATO-, illetve EU-tagságtól.
A csőd szemmel látható volt. A következmények szempontjából fontos megemlíteni, hogy a mečiarizmus szétzilálta a szlovák politikát is. Nemcsak a vezér pártja szakadt többfelé, de a kereszténydemokraták hagyományosan erős mozgalma is. És önmagát számolta fel a baloldal.
Dzurinda és a jobboldali színezetű liberalizmus, beleértve a magyar pártot, romhalmazt kapott örökségül. Nem is volt más választása, mint a politika és a gazdaság minden területén gyökeres reformokba kezdeni. Energikusan megváltoztatta az ország külpolitikai irányát, és – szinte ellenállás nélkül – nekilátott a gazdasági reformoknak is. Ellenállás volt, de csak polgári, civil ellenállás: néhány ezer tüntető. Holott kezdettől világos lett, hogy a reformok szenvedő alanyai nem a szabad rablás lovagjai, a vadprivatizációk haszonélvezői lesznek. Csak néhány elszemtelenedett mečiarista újgazdagra csaptak le.
A reform alig titkolt jelszava az volt: fizessenek a szegények… A szakszervezetek tiltakoztak ugyan, de a politikai támogatottságuk alacsony és erőtlen.
A reformok szükségességéről voltaképpen mindenki meg volt győződve: Szlovákia Mečiar utáni siralmas állapota efelől kétséget sem hagyott.
Ugyanakkor a Dzurinda által vezetett koalíció látványos külpolitikai sikereket aratott. Bush és Putyin Pozsonyban rendezték csúcstalálkozójukat, ahol a kormány mind nyugatról, mind keletről megkapta az elismerést, tagjai lehettek a NATO-nak, mégpedig igen aktív tagjai, és minden jóslat ellenére Csehországgal, Magyarországgal egyszerre vette fel őket tagjai sorába az unió. Dzurinda kemény kézzel kormányzott, és az eszközökben sem válogatott. Gondoljunk csak arra, milyen határozottan mondott nemet a korábbi jó barátnak, Orbán Viktornak, amikor a státustörvény, a magyarigazolványok ügye került szóba. Vagy gondoljunk arra, hogy akár titkosszolgálati eszközökkel is megpróbálta a sajtó kritikai hangját elnyomni. Ez annyiban függött össze a reformokkal, hogy az egységes adózás bevezetése után a Szlovákiába áramló hatalmas mennyiségű külföldi tőke (főleg az autógyári beruházásokról volt szó) kellemetlen kísérőjelensége lett a kormányzati köröket érintő korrupció, például az építési területek botrányos kisajátítási ügyei kapcsán.
Zajos viták közt
A reformmunkát azonban elvégezte, pedig látható volt, hogy a közvélemény egyre elégedetlenebb. Időközben Robert Fico pártja, a Smer szociáldemokrata jelszavakkal lett egyre erősebb. Ficóék erejét nemcsak a reformok elleni ellenszenv szolgáltatta, de az is, ahogy a rendszerváltás utáni politikai elit kopott. Fico – kora miatt – nem tartozott ehhez az elithez, és választási programjában világossá tette, hogy enyhíti a reformok bevezetésének hatásait. A gyors gazdasági növekedés ösztönzőihez (a megreformált adórendszerhez) nem mert s tán nem is kívánt hozzányúlni.
A gyors – az idén 10,4 százalékos –, példátlan gazdasági növekedés pedig feledtette kormányzásának dicstelen részleteit, köztük a szociáldemokrata és vulgárnacionalista koalíciót. Ezzel a növekedési mutatóval, ami természetesen a munkanélküliség csökkenésével, az életszínvonal javulásával jár, még a Ficóék tagságát felfüggesztő Szocialista Internacionáléban is lehet érvelni. Hiszen a térségben a lengyel baloldal történelmi léptékűt bukott, a cseh szociáldemokrácia letért a sikerpályáról, és a magyar szocialisták helyzete sem rózsás. Maradt az egyetlen sikerpolitikus, Robert Fico. Ő azonban – noha sokáig gyanakodtak rá – nem Mečiar. Óvatos populista, ellentétben koalíciós társaival, Slotával és Mečiarral, akik gátlástalanok és ostobák is. Az egészségügy lezáratlan – és máig zajos vitáktól kísért – reformájában csekély engedmény volt a 20 koronás (160 forintos) vizitdíj eltörlése, a magánbiztosítók korlátozása és az egységes állami biztosítás visszaállításának megcélzása pedig inkább káosszal jár, nagy összegű kártérítési perekkel fenyeget. S akkor még nem szóltunk arról, hogy a külföldi tőke az ilyen akciókat mindig gyanakvással figyeli.
A nyugdíjak terén szépségflastrom jellege lett annak, hogy az új kormány az alacsony és közepes nyugdíjak esetében 1500-2000 koronás (12-16 ezer forintnyi) karácsony előtti kiegészítést folyósít, amely a többi nyugdíjasnak nem jár. A tizenharmadik havi nyugdíj ötlete fel sem merült, és nem elfelejthető, hogy az átlagnyugdíj az országos átlagbér 45 százaléka. (Az uniós országok többségében ez az arány jó 60 százaléknyi.) Egyébként a szlovákiai átlagbér 2008 májusában 20 146 korona (161 ezer forint). Magyarországon: 185 ezer forint. De mint tudjuk, Magyarországon a GDP nyolc százalékát fordítják szociális kiadásokra, míg Szlovákiában ennek a felét.
A sörár tabu
Ám hagyjuk a hasonlítgatást: sok értelme nincs. Különben is a szlovákok nem hasonlítgatnak, de a pozsonyi sajtó nem hallgat a magyarországi politika bajairól. Nem titkolja – miért is tenné? – az alacsony gazdasági növekedést, de nincs hurráoptimista hangulat amiatt sem, hogy „a szlovákoknak sikerült, ami a magyaroknak nem”. Tán azért sem, mert a reális adatok korántsem sugároznak hurráhangulatot. Csak azt, hogy nagyjából azonos feltételek között él a két kis ország. A szlovákiai árszint 2007 végén az euróövezeti átlag 60 százaléka volt. Ugyanez a magyarországi mutató 59.
A szlovák euró egyszerre büszkeség tárgya, egyszersmind szorongás kiváltója is. A félelem tárgya ugyanaz, mint az euróövezet minden más országában: aggodalom az inflációtól.
Ám a szlovák eurónak semmi köze a magyarokhoz. Szlovákia ledolgozta a hátrányt, amelybe felelőtlen politikusai hajszolták bele. Ugyanakkor a magyarországi és a szlovákiai múlt, különösen a közelmúlt jobban különbözik egymástól, semhogy összemérhetők lennének.
Meg aztán léteznek legendák, amelyek alapján a budapesti kávéházi konrádok oly tévedhetetlenül szoktak cseh és szlovák dolgokban ítélkezni. Egyikük szerint: sem a szlovákoknál, sem a cseheknél nem szabad a sör árához nyúlni. Nos, a sör árát emelte Husák, emelte Mečiar, és emelte Dzurinda is, de nem ezért buktak. A sört pedig jelentős mennyiségben fogyasztják, sőt, számítani lehet arra is, hogy az euró bevezetése után a határközeli osztrákok számára még nyilvánvalóbb lesz, hogy a szlovák sör a felébe kerül az osztrák csapolásúnak. Ilyesfajta legenda az is, hogy a szlovák hegyek között tigris, netán magyarfaló vadállat lapulna. A valóság csak annyi, hogy kiegyenlítődnek az esélyek. Sem félni, sem fölényeskedni nem kell.
168 óra
