A hír, hogy Hedvig csomagol és hátat fordít a csaholó, acsarkodó korcsnak, csupán egyetlen kérdést vetett fel bennem: hogyhogy csak most?
Az a tény, hogy éveken át állta ennek a banánköztársasággá süllyedő ficói rendőrállamnak az ocsmány zaklatásait, a rá nehezedő iszonyú nyomást, pszichikai terrort, már önmagában is erős, bátor jellemről tanúskodik. Csodáljuk Hedviget, tiszteljük az igazság melletti kiállását. És sajnáljuk, hogy éppen neki, aki nem vágyott másra, csak nyugodt, békés családi- és magánéletre, neki jutott a szerep, hogy jelképpé váljon. A felvidéki magyarság sorsának szimbólumává az önálló szlovák államban.
Hedvig szomorú ügyének ugyanis számos tanulsága van már eddig is, pedig még messze vagyunk a végétől.
Malina Hedvig évek óta tartó kálváriájában az alábbiak vizsgáztak elégtelenül és buktak meg:
1. a szlovák jogállamiság, ezen belül különösen az igazságszolgáltatás, amely bizalmat nem, csupán félelmet tud kelteni az emberekben;
2. a mindenkori szlovák kormány, amely végleg eljátszotta szavahihetőségét, midőn a 2012-ben kiadott „sajnálkozó” nyilatkozata után sem hagyott fel Hedvig zaklatásával;
3. a politikai élet egyik legsötétebb alakja, Robert Kaliňák belügyminiszter, aki személyesen is felelős Hedvig (el)üldözéséért;
4. a honi és nemzetközi jogvédő intézmények, amelyek – ellentétben azzal a vehemenciával, ahogy más kisebbségeket ért sérelmek esetén lépnek fel – nem, vagy csak alig hallatták hangjukat Hedvig ügyében, de nemzetközi botrány keltéséről szó sem volt;
5. azok az európai intézmények illetve vezetők, politikusok, EP-képviselők, akik más esetben egész országot képesek bemocskolni vélt emberi jogi sérelmek miatt, most hallgattak;
6. a szlovák demokratikus ellenzék, amely szintén nem állt egyként Hedvig mellé;
7. és végül, de nem utolsó sorban a felvidéki magyar közösség, mely képtelen volt felismerni az egykori diáklány elleni támadásban, majd évekig folyó zaklatásában a saját maga ellen irányuló gyilkos szándékot s ezért otthon maradt, amikor pedig az utcán lett volna a helye.
Van azonban pozitív tanulság is e szomorú ügyben: jó tudni, hogy van mögöttünk egy anyaország, amely végre nem eltaszít magától, hanem menedéket nyújt, ha baj van. Óriási fordulat ez a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest.
Az ideális persze az lesz majd, ha a magyar diplomáciának végre lesz ahhoz elegendő szándéka, szava és ereje, hogy érvényre tudja juttatni alapvető jogainkat. És ne menekülnünk kelljen a szülőföldünkről, hanem ott élhessük meg e jogokat szabadon, magyarként. Egyénileg, családi körben és közösségben is.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43263″}
