Beke Sándor rendező február 26-án észrevétlenül töltötte be 75. életévét.
Ez mással is előfordul. Ezt még a kákán csomót kereső rosszmájú ellendrukkerei sem feltételeznék, de a tények állítólag makacs dolgok. Ebből az alkalomból életrajzi kötete jelenik meg Kassán, mely minden elvárás szerint április 17-re, a kassai premier napjára készül el. Pásztó András Kassáról Esztergomba „menekült” tanár írta. Ezen a napon – a nagyhéten – adják elő Kassán Márai Sándor A kassai polgárok c. drámáját. Beke 1992-ben vitte azt színpadra először Révkomáromban, de a darabot megkurtította. Ugyanis máskülönben öt órát tartana. Ember legyen a popóján, aki ezt kibírja!
Márai drámáiban mindig a szerelmi sokszögek specialistája volt. (Magánéletében is.) Beke szerint az, hogy Genovéva beleszeret a nős szoborfaragóba és ő is fiával együtt belegabalyodik a múzsába, ám végül a nő a pénzeszsákot választja, „ennél szebb drámát talán nem is írtak erről a témáról.” Talán szárnyaszegettebbet sem – tehetjük hozzá. A pénzeszsáknak bizonyára szép, a művésznek és fiának aligha kellemes dráma. Ezt a rétegét teljes mélységében, összetettségében eddig még igazán nem szólaltatták meg – Beke szerint -, hiszen a feleségnek is el kell szenvednie ennek pokoli gyötrelmeit, melyeket a rendező az egykori Bergman-filmek (néma) sikolyához hasonlít. Ez a dráma az ő felfogásában minden más Márai-darabbal szemben olyan titkok hordozója, a lélek olyan bugyrait járja be, melyek reményei szerint a színészek és nézők számára hozzáférhetővé teszik és bizonyítják az író ars poeticáját.
Beke Sándor öntörvényű ember. Nem könnyen adja meg magát, ha egyáltalán erre hajlandó. Április 8-án találkoztam vele, hogy valami előzeteset csikarjak ki belőle a készülő kötetről, de határozottan elhárította kérésemet, hogy beszéljen róla. Nem kívánt nyilatkozni. Azt sem óhajtotta, hogy leírjam szavait. Kicsit szomorkás, vagy éppen rezignált hangulatban vettem tudomást erről. Csak azt mondta, elsőként kapom kézhez könyvét, majd csámcsoghatok rajta! „Bosszút álltam” emiatt s megjegyeztem amit mondott!
Arról faggattam, hogy miképpen érintették az előadásairól készült kritikák. (Egyikük szerzőjéről az volt a korabeli véleményem, hogy a kritikus fordítva ült be a nézőtérre.) Mindig beléjük nézett azzal, hogy majd elolvassa és megemészti, ám azután jött a következő feladat és nem maradt rá lelki idő. Ez viszont a kritikák kritikája, mert írhat bármit a bíráló, a rendező ebből vajmi keveset tanul és hasznosít. A néző meg rendszerint semmit, mert a meddő tetszik-nem tetszik koordinátához ragaszkodik görcsösen anélkül, hogy fölkészüljön az előadásra. (Ez viszont nem vethető a szemére. Neki más a feladata.) Most azonban Sanyi kénytelen volt szembesülni egykori kritikusainak véleményével. Kérdés, mely utólag jut eszébe az embernek, hogy akkor milyen hatása lehetett volna és ma milyen reflexiókra készteti az alkotót? Ez a kérdés nyitott marad. Ma ugyanis ennek már csak dokumentációs szerepe van, akkor viszont még beépülhetett volna az alkotói vérkeringésbe, gazdagíthatta volna az alkotói folyamatot. Szinte in statu nascendi hathatott volna. Ami ma történelem, akkor hús-vér valóságnak számíthatott. Bekét meglepte, hogy zömmel egyet tud érteni egykori kritikusaival. Most arra összpontosított, amit rendezéseiről írtak.
Arra a kérdésemre, utólag mely rendezéseivel nem volt megelégedve, azt az őszinte választ adta, hogy a hiányosságoknak tudatában volt, de mindig letagadta azokat. Nem volt hajlandó a kritikusok munkáját könnyíteni, kiadni magát, hogy feltárja saját hiátusait. Igaz viszont, hogy a premierek után sokszor korrigált.
Beszéltünk arról is, hogy kik és mikor súgták be. Erről szó esik a készülő munkájában. Megkért azonban, ezt ne részletezzem. A kötet elolvasása után ezt bizonyára megteszem. Az érintett besúgók zöme már meghalt anélkül, hogy bocsánatot kér(het)tek volna. Nem tőle, hanem mindannyiunktól. Nem akarták tudatosítani, ha ezt megteszik, bocsánatban részesülnek és emberileg felmagasztosulnak. Egyikük még él és meg van a lehetősége, hogy a nyilvánosság előtt vezekeljen. Ez nem is annyira nehéz, mint első pillanatban tűnik. Az azt követő felszabadultság érzése sok mindenért kárpótol. Kár lenne, ha ezzel a lehetősséggel nem élne. A többiek ezt elmulasztották és így nem részesülhettek feloldozásban.
Beke most nem akart kötélnek állni, hogy nyilatkozzon. Mit tehet ilyenkor az ember? Saját megbízhatatlan és csapongó memóriára hagyatkozik. Sanyi a színház alapításától, 1969-től kezdve, 1976-ig dolgozott Kassán. Azután a közeli Miskolcra kényszerült, 1978-tól Kecskeméten dolgozott. A rendszerváltás után a révkomáromi Jókai Színház igazgatója és rendezője lett (1990-94), majd Egerben dolgozott (1996-2001). Ezután visszatért Kassára. Amikor távozott Kassáról, űrt hagyott maga után. Senki sem mondott bizonyosat, inkább csak sejtetni engedték ennek okát. Váratlanul ért bennünket ez a csapás.
1972-ben kerültem Kassára és rögtön bérletet vásároltam a Thália előadásaira, mert ezt természetes kötelezettségemnek tartottam. Akkoriban alakult a Színpártolók Köre, mely az egyes premierek után összeült. Beke nyilvánvalóan azzal a szándékkal alakította azt, hogy az előadások után valamilyen hasznosítható visszajelzést kapjon az előadásokról. Hiszen nincs rosszabb, mint amikor valaki nem tudja, az amit csinált, milyen hatást vált ki a közönségből. Azonban az összejöveteleken rendszerint csak hozsannázás hangzott el. Ez személy szerint bosszantott, mert ebből aligha tudtam tanulni bármit is és szerettem volna bizonytalanságaimat ezen a módon is leküzdeni. Tanuljak már valamit! Ezért azután néha sarkított véleményt fogalmaztam meg, hogy valamilyen állásfoglalásra késztessem a rendezőt saját víziója védelmében. Ebből tanultam azután a legtöbbet. Ám a részletek azóta teljesen elmosódtak, csak azok termékeny hangulata maradt meg. Néha szégyenérzet is elfogott mulasztásaim miatt.
Valamelyik előadás után a rendező elmondta, egy érdekes jelenséget tapasztalt, melynek nem lel magyarázatára. A premier alkalmával a közönség visszafogottan reagál a poénokra. Az első előadás után kuncog, majd a következő előadás alkalmával elszabadultan nevet. Nem tudott nyitjára jutni ennek a jelenségnek. Erre az volt a válaszom, hogy ez még nem jelenti azt, hogy a premieren a nézők kevésbé szórakoztak volna, mint a többi előadáson. Mindenki nevetni kezdett, csak mi ketten maradtunk komolyak. Akkoriban éppen katonai szolgálatomat töltöttem és tanárként működtem a kassai Katonai Repülő Szakközépiskolában. Elmondtam azt az érdekes tapasztalatomat, mely Beke megfigyelésével volt összhangban, hogy ha az első órán valamilyen jópofaságot mondok, arra alig reagál valaki. A következő órán egy másik osztályban ugyanazt mondom és élénk vidámságot tapasztalatok. Majd az azt követő alkalommal megint bevetem a bevált poént – és láss csodát! -, az egész épületet kacaj remegteti meg. Azóta sem fejtettem meg megnyugtató módon ennek a jelenségnek a rejtélyét. Sanyi ezután csak annyit jegyzett meg csöndesen, ez az ember érteni fog a színházhoz! Nagyképűen ezt tekintettem felhatalmazásnak arra, hogy amint erre lehetőségem adódik, kifejtsem véleményemet a Thália előadásairól. Természetesen tudatában voltam annak, hogy így a saját bőrömet viszem a vásárra, mert kiderülhet, a vájtszemű kritikus vak. De erre csak a rendszerváltás után nyílt módom, hiszen nem voltam a kommunista párt tagja.
Az előadás utáni tapsok nem mérvadóak. Ebben az esetben nem is az a fontos, hogy ez pozitív vagy negatív, hanem az őszinte és megalapozott kritikusi válasz lehet irányadó, hiszen annak gondolatébresztően termékeny attitűdjei vannak/lehetnek. Ilyenek nélkül meg senki sem tud megélni, akinek fontos, hogy közösségformáló szerepe legyen. A színháznak meg ez alapvetően küldetéses feladata (kell, hogy legyen).
Beke munkássága és magánélete vita tárgyát képezte első kassai korszakában. Egyszer ezügyben fölkerestem és kendőzetlenül tolmácsoltam a városban keringő véleményeket. Dicséretére legyen mondva, higgadt maradt és érdeklődéssel hallgatta kifogásaimat. Csitított, de nem cáfolta értesüléseimet. Tudomásul vette közvetítésemet. Azután kifogásaimról többé nem esett szó közöttünk. Akkoriban még egy teljesen racionális fiatalember voltam, akinek fogalma sem volt a tudatalatti irányító, „lovasító” működéséről. Úgy véltem, ha őszintén és racionálisan érvelek, a másik fél vitatkozik velem és valamiben meg tudunk egyezni. Sokáig értetlenül álltam azzal a jelenséggel szemben, hogy ez így az életben (és színpadon) nem működik. Voltak, akik kifogásolták őszinteségemet. Sok pofont kellett kapnom, míg valamelyest korrigáltam balvéleményemet. De akkor már Sanyi nem volt Kassán.
Beke Sándortól egy kötetet kaptam most ajándékba, melynek címe: Égigérő fa. A Csongor és Tünde egri színrevitelével és szellemi hátterével foglalkozik bevezető részében. Ami számomra elsősorban izgalmas kihívás, hogy tanulmányában Vörösmarty remekművének mitikus vonatkozásaival foglalkozik. Ez pedig messzemenően fontos számomra, amiről majd a kötet megemésztése után szívesen tájékoztatom a széles nyilvánosságot. Egy gondom van csak. Az első előadásra már nagyon haloványan emlékszem s így nem áll módomban összevetni az egykori kassai és a mostani egri előadás közötti különbséget, gazdagodást.
A néhai kassai premierek után enyém volt a zongora és sok dalt énekeltünk együtt. Érdekes módon erre már senki sem emlékszik. Habár ennek nincs jelentősége. Csak számomra.
A színészek nem mindig kedvelték a rendező hosszú értékeléseit, beszédeit és ezért megsúgták, hogy Sanyi kedvenc dala a Kicsit szomorkás a hangulatom máma… Előfordult, hogy mondandója közepén, amikor már túl hosszúra nyúlt a szöveg, elkezdtem játszani ezt a számot és Sanyi minden átmenet nélkül énekelni kezdte ezt az egykori népszerű dalt.
Most az ünnepelt egy újabb megmérettetést vállalt. A színpadon hallhatjuk Márai János mesterét, az elkötelezett szobrászt, aki életét, annak minden szándékolt rezdülését az alkotásnak veti alá – mondja Beke. – Élete értelme, hogy hasson a közösségre. Ám az adott helyzet cselekvésre készteti, hiszen Kassát pusztulás fenyegeti. Albertus figyelmezteti: „A művész dolga, hogy a veszély és a válság pillanatában az emberek lelkiismerete legyen.” Ez volt Márai életszemlélete. Ezek a „furcsa” gondolatok napjainkban is érvényesek. Beke reméli, akad majd zeneszerző, aki operát alkot ebből a gondolatébresztő darabból. Mi meg azt, hogy az előadás olyan lesz, hogy mondandója lejön a színpadról és termékeny talajra hull.
Szeretnék Sanyival még sokszor eszmét cserélni, mindannyiunk gazdagodása érdekében, de hogy erre lehetőségem lesz-e, az a jövő titka!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
