„Hagara minden képzeletet felülmúló durvaságát két bokarúgás előzte meg, szó sem lehetett véletlenről. Mindezt egy válogatottbeli játékostársam követte el velem szemben – ehhez, azt hiszem, nincs mit hozzátenni!
A nagyszombati kórházban kezeltek, sok látogatóm akadt, eljött az ellenfél néhány játékosa is – kivéve persze, Hagarát.
Tizenkilenc évesen, 1966-ban jártam először Brazíliában a válogatottal. A tengerparton, a híres Copacabanán laktunk, ott, ahol a világhírű brazil labdazsonglőrök nevelkedtek. A tengerpart volt az ő grundjuk és iskolaudvaruk, templomkertjük, reggeltől estig folytak itt a meccsek, a kapukat a homokba szúrt botok jelezték.
Maga a Copacabana egy kb. hét kilométer hosszú és negyven méter széles, tengerparti homoksáv. Száz- és ezerszám játszottak itt a brazil gyerekek, szemlátomást élvezve az egymás elleni meccseket. Éppen szabadnapunk volt, amikor rávettem néhány válogatott társamat, hogy fussunk le a szállodából és mérkőzzünk meg a gyerekekkel.
Öt percen belül abbahagytuk a meccset a mezítlábasok ellen! Az tény, hogy a homokban futkározni és rúgni más, mint a füves pályán, viszont az az igazság, hogy ezek a fiúk egyszerűen „lenyelték” a labdát, mi pedig tehetetlenül szaladgáltunk közöttük.
A múltkoriban arról olvastam, hogy ma már a brazilok sem olyan technikásak, mint régen. Ha ez így van, akkor ott is ugyanaz történik, mint nálunk – a gyerekeknek már nem a mindenük a foci, rendre felszámolják ott is alkalmi pályáikat. Talán azokat a homoksávokat is beépítik.
1966-ban két mérkőzésre utazott Rio de Janeiroba a csehszlovák nemzeti tizenegy. Az egyik meccsen 2:1-es vereséget szenvedtünk, a másikon 2:2-es döntetlent értünk el. A 2:2-es találkozón én rúgtam az egyik gólunkat, méghozzá úgy, hogy Manga kapusnak mozdulni sem volt ideje, mert egy jobboldali beadást kapásból, húsz méterről vágtam a hálóba. 140 ezer néző jött el erre a meccsre,, s a brazilok hozzáértésére jellemző, hogy megtapsolták a gólomat! Ez a ritka gesztus másutt aligha fordulhatott volna elő, engem is meglepett.
A csehszlovák csapat első góljában is benne voltam. Elindultam a brazil kapu felé, négy játékost kicseleztem,, amikor szabálytalanul akadályoztak. A bíró szabadrúgást ítélt, s azt Popluhár belőtte! Ezek után írták a brazil lapok, hogy két Pelé volt a pályán – egy fekete és egy fehér. Ez a mondat aztán bejárta a világsajtót. Bárhová érkeztem, mindenütt sztárnak tekintettek, fényképeztek, nyilatkozatot kértek az újságírók és számos kecsegtető ajánlatot kaptam világhírű, gazdag kluboktól, így például egymillió dolláros szerződést kínált fel a New York Cosmos, amelyben akkoriban a világ leghíresebb labdarúgói szerepeltek, így például Pelé is.
Megkeresett a Penarol Montevideo, a Racing Buenos Aires, és az Aranycsapat egykori játékosa, Lóránt Gyula is, aki akkoriban az NSZK-ban volt edző a Kaiserslautern csapatánál. Ő két napon át győzködött, de nem mondtam igent, mert visszavárt a család. Ha leszerződöm, másképpen alakul az életem…”
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotók: Szikora György archívumából és M. Nagy László felvételei
{iarelatednews articleid=”45924″}
