Megmosolyogtató és naiv, de azt is mondhatnánk, felelőtlen és abszurd az a sok helyen, sok nyilatkozatban napvilágot látott vélekedés, miszerint Szlovákia magyarlakta településein kizárólag szlovák nyelvű feliratokat tesznek ki az épületek homlokzatára. Mindezt a „spórolás jegyében”, „költségvetési tényezőként”, mi több, az „előnyösebb grafikai elrendezés” okaként értelmezik ezt az egyre inkább elburjánzó „divatot”, hogy polgártársaink – szlovákok és magyarok egyaránt – a magyarok által többségében lakott településeken is kizárólag egynyelvű, szlovák feliratokkal „díszítik” vállalataik, cégeik, élelmiszer- és más üzleteik, éttermeik, jogi irodáik, rendelőik, gyógyszertáraik homlokzatát.
Ezeregy példát lehet felsorakoztatni ezen indokok cáfolatára csupán abból a városból, amelyben élek (s ez természetesen az összes dél-szlovákiai, magyarok által is lakott településre érvényes). Az „én városomnak” mára mind az etikai, mind az etnikai arculata hamissá lett, mert torzítva, hamisan tükrözi vissza nemzetiségi összetételét: az ide tévedő idegen a város „küllemét”, „ruháját” látva bízvást gondolja, hogy e településen zömével szlovákok élnek, holott ez éppen fordítva igaz.
Ezt a bizarr „hamisítványt” mi magunk állítottuk elő az idők folyamán, és korántsem a „spórolás jegyében”. Gondoljunk bele: 1920-ban a Csallóköznek 122 000 magyar és mindössze 500 szlovák ajkú lakosa volt, következésképp ekkor még Dunaszerdahely is jószerével színtiszta magyar településként tartatott számon. Mindez ugyan az idők folyamán sem változott nagyon, ma is 80% feletti a város magyar nemzetiségű lakosainak aránya – mégis, a fent említett torzulás, a magyar feliratok 20%-ra apadása szép lassan bekövetkezett.
Mindez a „spórolás jegyében” történt volna? A „költségvetési tényező”, mi több, az „előnyösebb grafikai elrendezés” a ludas? Nyilvánvaló abszurditás és hajmeresztő érvelés! Ezt a mi szép, csendes halálunkat egyrészt az elmúlt 90 év hatalmi politikája, másrészt a mi érthetetlen önfeladásunk okozta-okozza: az önmagunkkal és embertársainkkal szembeni tisztesség és nagyvonalúság hiánya, az öntudatosság és a polgári büszkeség hiánya; de nevezhetjük kulturálatlanságnak, illetlenségnek is, az önbecsülés elvesztésének, gyávaságnak, közönynek, tunyaságnak, butaságnak, sznobizmusnak, a hatalomhoz való odasimulásnak, társadalmi frusztrációnak, indokolatlan félelmi reakciónak, múltból fennmaradt rossz beidegződésnek, negatív példák elharapózásának, annak a rövidlátó érvnek, miszerint „minek magyarul is kiírni, hiszen a szlovákot mindenki érti”, továbbá és főleg a jó, egyértelmű törvények hiányának. Egyszóval sok mindennek, csak nem spórolásnak, költségvetési tényezőnek és előnyös grafikai elrendezésnek.
Konkrét példákat említve, ugyan hány centjébe került volna a vállalkozónak, ha az élelmiszerüzletére szlovákul kétszer, öles betűkkel kiírt Potravinyt egyszer magyarul írja ki? Természetesen egyetlen centjébe sem! S ugyanez érvényes a bútorüzletére négyszer is XY Nábytokot kiíró vállalkozóra, az autójára négyszer (elölről, hátulról, kétoldalt) XY Pekáreňt pingálóra (az XY természetesen magyar családnevet takar, mondjuk Egri Pekáreň – ugye milyen takaros, esztétikus és előnyös grafikai elrendezés!), az autómosójára hatalmas betűkkel háromszor Autoumyváreňt felszerelőre, az ételkihordó-autójára háromszor Donáška do domu-t festetőre. Láthatjuk, a kétnyelvűség egyiküknek sem került volna egyetlen centjébe sem! Mint ahogyan az is csak egy krétavonásba kerülne, ha az üzletek előtti kis táblákon a Zmrzlina meg a Koložvárska slanina mellé odakerülne a Fagylalt meg a Kolozsvári szalonna is. Vajon a krétával spórolnak? Ha igaz az, hogy az ember a saját képére formálja a környezetét, akkor joggal kérdezhetjük, vajon milyen emberfajta a „szlovákiai magyar ember”?!
A gond tehát nem a spórolás, hanem a végig nem gondolt gondolatok és tettek, a be nem látása e torz gondolatok és tettek következményeinek; annak, hogy „idegen”, „elidegenített” arcot teremtünk a településnek, amelybe beköltöztünk s amelyben élünk. Miért is mindez? Mert ezek a „roncsolók” nem érzik magukénak a települést, amely befogadta őket, s amelyben és amelyből élnek; pedig olyan ez, mintha ezek az emberek a lakásukat közönyből és szeretetlenségből úgy bútoroznák be, hogy a családjuk nem érezze benne otthon magát.
Elsüllyesztette a történelem az empátiával megáldott, művelt, szabad polgárokat? Vagy nem is voltak? Esetleg csak ezután szüli meg őket az idő és Európa? Kérdések, kérdések, kérdések.
E sorok írója kétféle embert nem tud, nem akar tisztelni: a mellveregető magyart (szlovákot, németet, franciát) és a gyáva, önfeladó, megalkuvó, meghasonló magyart (szlovákot, németet, franciát). Ő a szabad, művelt, európai polgárt kívánja tisztelni, aki Utassy József verssorai szerint tudja, hogy ő „magyar, mert lengyel a lengyel, dán a dán”, ezért az anyanyelvére mint féltett kincsére, alapértékére büszke és más nyelveket is tisztelő és ismerő, szellemiekben önmagát egyre gazdagító, öntudatos polgár, aki nemzeti közösségét éppen eme magatartás által erősíti és teszi európaivá, más nemzeti közösségekkel együtt. Mert csak így teremthetünk „emberszabású létformát, amely engedi, sőt bátorítja az önépítést, az önkiteljesedést és önrendelkezést, s amely után az elmúlt száz esztendőben mi, Kárpát-medencei magyarok jobbára csak sóvárogtunk”. S most, hogy a történelem ezt felkínálta nekünk, önrontó és tékozló módon elutasítjuk?
Nem lehet megcáfolni az igazságot – Comeniustól Kölcsey Ferencig, Karel Čapektól Illyés Gyuláig ezt vallották nagy írók és gondolkodók –: egy nemzet legmeghatározóbb ismérve a nyelve! Azaz: nyelvében él a nemzet; így nyelvében él a nemzetiség is: ha nyelvünket feladjuk, magunkat adjuk fel. Ezért az ősi településeknek, melyekben élünk, magyarságvoltunkat külső arculatában is tükröznie kell, hogy igazán otthon lehessünk, otthonhonosan élhessünk bennük. Mert a külső arculat, a küllem meghamisítása által anyanyelvünk beszorul otthonaink falai közé! Na és a temetőkbe, ahol halottaink sírkövei – egyelőre – még híven őrzik a magyar nyelvet.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47593,47109″}