A tardoskeddi Szent István Napok keretében a kitelepítésekről is megemlékeztek. Bonyhádról és Tardosról az egykori elszármazottak vagy azok családjai is hazalátogattak. Az ünnepi beszédet Csomó Magdolna tardoskeddi nyugalmazott tanárnő mondta, aki rövid történelemórát tartott az egybegyűlteknek: visszaemlékezett a tardoskeddi kitelepítésekre.
„1947-ben deportálták a családunkat Csehországba, a szudétanémet területen fekvő Tachov településre. Ezalatt 1947–49 között itthon elkezdődtek a kitelepítések Magyarországra. Akik megkapták a fehér lapot, elvihettek mindent, vihették az állataikat, viszont nagyon keserű volt az elmenetel, hiszen erőszakkal kellett elköltözniük. Főként a jobb módúakat, a nagyobb gazdákat telepítették ki. Nagyon kegyetlen volt a sors, mert muszáj volt, nem lehetett ellenkezni. Több mint tíz évig nem lehetett hazalátogatni, még a szülők, rokonok temetésére sem” – kezdte a történetet Csomó Magdolna a Felvidék.ma hírportálnak.
Az ő családját sem kerülte el a kitelepítés. „Az édesapám famíliája, a Borbély család, mind Csehországba kerültünk. Édesanyám részéről az öt testvérből ketten szintén Csehországba, a három fiútestvért Magyarországra telepítették ki. Rengeteg család szakadt így szét. Nagyon keserű volt, hiszen 400 család Csehországba, 125 család pedig Magyarországra került. Lett volna itt több kitelepítés is, de több magyarországi szlovák már nem jelentkezett a költözésre, így megállt a kitelepítés Tardoskedden” – magyarázta, majd hozzátette: „Velünk is az volt a terv, hogy majd a szudétanémet vidék benépesül, azt követően minket is Magyarországra költöztetnek, de erre már nem került sor.”
Két év után a kitelepítettek hazajöhettek Csehországból, a szülei is így tettek. Elmondása szerint nagyon rendesek voltak a csehek velük. „A fizetések felét kapták a magyar munkások, mert nem voltak polgárjogaik, nem voltak állampolgárok. Ennek ellenére szeretettel fogadtak minket és segítettek, amiben csak tudtak. A magyarországi kitelepítéseknél mindez nem mondható el, hiszen az ott élők nem értették, hogy miért viszik el, illetve költöznek el a sváb és szlovák szomszédok, és azok helyére pedig felvidéki magyarok érkeztek. Később ott is megbékéltek, de a kezdetek nagyon nehezek voltak” – mondta Magdi néni, aki jól emlékszik az akkori beszámolókra és levelezésekre.
„Amikor a téglagyár melletti házba vittek, betört ablakok fogadtak, az ajtó fel volt törve, nem volt áram, még aznap beüvegeztette az állami gazdaság. Nem tudtunk csehül. Két napjára rá iskolába mentem, semmit sem értettem, de nem volt belőle probléma. Lassan megtanultam a nyelvet. Amikor letelt a két év, úgy könyörögtek, hogy maradjunk ott. A téglagyárban csupa magyar ember dolgozott, csak a mester volt szlovák. Két év után mindenki beszélt csehül, mindenki jól érezte magát Tachovban, de hazajöttünk” – emlékezett vissza az egykori tanárnő, majd ugrott pár évtizedet az időben – „Amikor az iskoláskorú lányaimmal először ellátogattunk Tachovba, nem értették, miért jöttünk haza Tardoskeddre. A válasz egyszerű, mert hazahúzott a szívünk. Ott jobb volt, de hazajöttünk. Itthon nagyon rossz világ várt ránk egy darabig, de aztán elsimultak a dolgok.”
Tardoskedden nem számít, ha valaki áttelepült vagy az áttelepültek leszármazottja. „Itt mindenki egyforma, becsüljük, tiszteljük egymást. Ismerjük egymást a faluban. Nincs elnyomás egyik félről sem – a politikusok állíthatják ezt, hogy elnyomják a szlovákokat vagy épp a magyarokat, de a faluban nem ez van, jól megvagyunk” – teszi hozzá búcsúzóul Csomó Magdolna, aki azt is elárulta, hogy már nem sokan vannak, akik mindezeket megélték. Ők gyerekként élték meg mindezt, de igyekszik elmesélni mindenkinek, mert a fiataloknak is tudniuk kell erről.
Ando Krisztina, Felvidék.ma
