Vasárnap délután volt, szép májusi napsütötte vasárnap délután. A nap ugyan úgy cirógatta a fákat, virágokat, a folyóparti füzeseket, az egész Ipoly menti lankás tájat a közeli faluval és a benne élő emberekkel együtt, mint 100 évnek ez előtte, csak a jelenlegi világ és a benne élő emberek szellemisége, életvitele változott egy óriási nagyot.
A temető is megváltozott a falu mögötti dombhajlatban. Már nem fakeresztek jelezték, hogy ki az, aki a földben nyugszik, hanem díszes márványkövek hivalkodtak és gondoskodtak arról, hogy kit ne felejtsenek el az utódok. Művirág koszorúk hirdették, hogy kitől búcsúztak, ki volt az, akit sosem lehet elfelejteni.
Margit néni haragudott a művirágokra, legszívesebben a szemetes konténerben látta volna valamennyit. Ő csak élő virágokat ültetett szerettei sírjára, s a virágok meg is hálálták a gondoskodást. Egész nyáron virultak, hagyták, hogy tarka, színes szirmaikat szerelmesen cirógassa a meleg napsugár, és csókot leheljen rájuk a májusi szél. Amikor végzett a virágok kapálásával, kiegyenesedett és tekintete végigpásztázta teljesen megváltozott szülőfaluját. Megváltoztak az emberek is, mint a temető. Kisgyermek korában magyar volt ez a falu, itt mindenki magyarul beszélt, de ennek már régen vége. A múltkor is az egyik vele egykorú asszony azon sopánkodott, hogy az unokái már nem tudnak magyarul.
Nem baj, jön a nyár, megjönnek Besztercéről nyaralni, s mivel nem tudok szlovákul, én csak magyarul fogok hozzájuk szólni, akkor majd talán megtanulnak – vigasztalta magát. Margit néni csak csóválta a fejét, végül nem tudta szó nélkül hagyni a hallott okoskodást.
Hát Rozi, te nem tudod, hogy hiába öntenek a falra egy rocska vizet, attól nem lesz vizes, mert lecsurog. Ám, ha cseppenként öntözgetik évekig, akkor bizony a fal átnedvesedik, így van ez a nyelvtanulással is. Az a gyerek, akihez az anyja, apja kicsi korától magyarul beszél, az megtanulja, és soha nem fogja elfelejteni az anyanyelvét! Egy nyári vakáció nem elég arra, hogy az unokáid megtanuljanak magyarul!
Ezen gondolkodott, amikor tekintete az előtte álló fakeresztre esett. Lám, itt nyugszik az ő drága nagymamája, aki bizony cseppenként tanította őt az anyanyelv szeretetére. Számtalanszor elolvasta már a keresztre vésett nevet, és olyankor ujjaival végigsimogatta a betűket és az évszámokat. Vanda Éva született 1863.-ban, meghalt 1959.- ben. Nyugodjon békében.
Gondolatban maga előtt látta mamikája fekete alakját, mert itt a palóc vidéken az asszonyok, ha megözvegyültek, utána csak feketében jártak. Soványak és feketék voltak, korán vénültek, de a lelkük és szívük, mint a csordult méz, olyan volt. Az ő mamikája is drága egy lélek volt, még most is érezte fején munkától eldurvult kezének szerető simogatását és hallotta a hangját, azokat a zárt „a” hangzókat, ami a palócos beszédre oly nagyon jellemző. Hiszen ő is ebben a tájszólásban beszél, ezt kapta cseppenként, ez ivódott be a lelkébe, ő is ezt adta tovább gyermekeinek és unokáinak. Gyakran kérte mamikáját, hogy meséljen a rég volt világról, végül kötélnek állt és kukoricamorzsolás, kenderfonás, vagy a tollú fosztása közben réveteg tekintettel a múltba nézve mesélni kezdte véget nem érő történeteit.
Gyermekem, tudod e milyen volt az én kislány korom, ha akarod, elmesélem! Minden jobb módú gazda portáján nagy gabonás vermek voltak akkor a faluban, ahová a kicsépelt gabonát öntötték. Ezek még a régi török időkből maradt meg. Ide rejtették az elcsépelt, kirostált gabonát, hogy ne vigyék el a martalócok, mert azok aztán voltak bőven abban az időben, hol délről jöttek, hol meg nyugatról. Először jöttek a törökök, aztán a cseh Zsizska katonái, majd követték őket sorra a Napóleoni hadak, a kurucok, a labancok, aztán a 48-as szabadságharcos katonák. Ezt mind a régi öregektől hallottam, mint te most tőlem. Az én gyermekkoromban már nem jöttek, de a gabonás vermek megmaradtak. Jól el voltak rejtve, mert kislány koromban a martalóc katonák helyett jött a végrehajtó és adó fejében minden mozdíthatót elvitt, főleg a gabonát.
Olyan mélyek voltak ezek a vermek, hogy oda csak kisgyermeket lehetett leereszteni a szalmából font kötélen, hogy a vödröt megrakja, és azt a felnőttek felhúzzák. Éppen ezzel foglalatoskodtam, amikor meghallottam a medvetáncoltató dobját, amint nagy erővel ütögette, azért, hogy mindenki meghallja és a falu apraja, nagyja szaladjon a falu közepére bámészkodni. Ez volt aztán a szórakozás! A medvetáncoltató dobolt, a medve az a nagy lomha állat meg két lábra állva táncolt, közben csörgött a lánca és rázta azt a nagy busa fejét. A tánc végén a medvetáncoltató végigjárt a nézők között és a kalapját tartotta. Abba aztán lehetett mindenfélét dobni. Pénze akkor nem volt az embereknek, ezért dobtak bele, krumplit, kenyeret, szalonnát, hagymát, ki mit tudott. A medvetáncoltató ember mindent megköszönt és egy faluval tovább állt. A gyereksereg meg futott a medve és a gazdája után egészen a falu végéig. Szerették volna megsimogatni, de féltek a nagy behemót állattól.
Én is meg akartam nézni, ott akartam lenni, de nem lehetett, mert lent voltam a verem alján. Kértem, hogy húzzanak fel, megyek a medvét megnézni, de nem akartak. Erre kitaláltam, hogyha nem húznak fel, akkor nem rakom meg a vödröket és úgy is tettem. Hiába kérleltek, csak gubbasztottam a verem alján. Látták, hogy hajthatatlan vagyok, mit tehettek, kihúztak a veremből, én meg futottam, ahogy csak a lábaim vittek, hogy még valamit láthassak a medve táncából.
Margit néni úgy érezte az emlék hatása alatt, mintha ő lett volna az a kislány, aki a búzás veremből kiszabadult és lélekszakadva fut a falu közepe felé, hogy a medvét láthassa. Tovább merengett és emlékezett, miközben kapálgatta a virágait. A mamika hangja azonban tovább fonta történetének szálait Margit néni lelkében.
Tudod kislányom, engem nagyon korán férjhez adtak. Szinte még gyermek voltam, 14 éves, a gondtalan játék kötötte le minden szabad időmet, nem érdekelt engem más csak a játék. Egy szép, napsütötte, nyári délutánon, a falu közepén játszottam a lánypajtásaimmal, éppen cika kettőst játszottunk. Ez olyan futkározós játék, amikor az álló gyermekek között kell futkosni, de úgy, hol el ne kapjanak, mert akkor szerepcsere van és vége a futkosásnak, az ügyetlen állhat egy helyben egy ideig, míg fel nem váltja őt egy ügyetlenebb. Olyan ügyesen futottam, hogy sehogy sem tudtak a lánypajtásaim elkapni. Élveztem a futás örömét, meg a por melegét, mert bizony mezítláb futkostunk, nem volt akkor egy gyermeknek sem cipője nyáron. Egyszer csak hallom a nevemet, többször is egymás után kiáltották, mert a játék hevében először oda se figyeltem.
Iva, Iva, gyere haza!
Minek?- kiáltottam vissza és csak futkároztam, cikáztam tovább a lányok között.
Férjhez fogsz mennyi!
Kihö?- kiáltottam és egy pillanatra megálltam.
Estyihö!
Ezzel véget is ért az én cikkázásom, de véget ért a játékos gyermekkorom is, mert már azon az őszön férjhez adtak. Négy évig nem született gyermekem, de csak azért, mert nem feküdtem az uram mellé az ágyba, hanem minden este fölkucorodtam a nagy ládára, amiben a kelengyémet tartottam. Az uram meg nem erőszakoskodott, békésen kivárta, hogy érett asszony legyek, 18 éves. Akkor aztán maga mellé húzott az ágyba és bizony jöttek is a gyerekek szép sorjában, 8 gyermekem született egymás után. Otthon szültem meg mindegyiket, nem volt akkor orvos, csak bábaasszony, meg az idősebb rokon asszonyok, akik segédkeztek a szülésnél. Ebből a 8 gyermekből kettő korán, még kisgyermekkorban meghalt, de hatot szépen felneveltem özvegyen, mert az uram fiatalon 46 évesen itt hagyott, meghalt. Vakbél gyulladása, vagy bélcsavarulata lehetett, kit tudta azt akkor megállapítani, hiszen orvoshoz nem vittük. Csak láttuk, hogy nagy fájdalmai vannak, gyötrődött, kiáltozott, de olyan hirtelen történt minden, hogy mire észbe kaptunk már halott is volt. A te édesapád olyan 6-7 éves lehetett, még esztelen gyermek, aki az apja halálából csak azt értette meg, hogy halotti tor lesz, és túrós lepény. Szaladt le a rétre a pajtásaihoz, akik a libákra vigyáztak, és már messziről kiáltotta: Meghalt apám, eszünk túrós lepinyt! Ez volt akkor a gyermekek öröme a túrós lepény, mert cukorkát, csokoládét még álmukban sem láttak, nemhogy ettek volna.
Ezek után Iva mamika gyakran mesélt a régi világról és annak szokásairól. Az akkor élt palóc asszonyok nehéz kiszolgáltatott életéről. A nehéz munkában eldurvult paraszt emberek zárkózottságáról, az árvaságra jutott gyermekek nehéz sorsáról, életéről.
Nagyon nehéz sorsa volt a régi világban az asszonyoknak, főleg, ha magukra maradtak, nem volt, aki a nehéz férfimunkát elvégezze a háznál meg a határban.
A férfiakat három évre vitték katonának, messzire Itáliába. A szomszédunkban is volt egy fiatal menyecske, akinek az ura katona volt, már vagy két éve nem is látta. Az urának meg volt egy öreglegény nagybácsija, aki megkörnyékezte a menyecskét. Nem volt, aki a férfimunkát elvégezze, a menyecske rászorult erre a nagybácsira, az meg természetben kérte a fizetséget. Az asszony úgy maradt, állapotos lett. Nagyon megijedt, mi lesz, ha az ura hazajön, és egy idegen gyermeket talál a háznál. Fogta magát elindult, hogy az urát felkeresse, aztán ha együtt lesznek, rámondhassa, hogy a gyerek tőle van. Hosszú volt az út, mire odaért, bizony jelentkeztek nála az áldott állapot jelei, ezért az ura megneszelte a dolgot és nem volt hajlandó a feleségével együtt lenni. Mire hazakerült a katonaságtól, meglett a gyerek. Bizony ez az ártatlan kisgyerek itta meg a levét a felnőttek szeretetlenségének, mert csak zabi, meg fattyú volt a neve egy életen át, soha egy jó szót nem kapott mindig durván bántak vele. Nehéz sorsuk volt a gyermekeknek akkor is, ha árvaságra jutottak, főleg, ha mostoha került a házhoz.
Margit néninek az apósa gyermekkora jutott az eszébe, aki félárva maradt gyermekkorában, édesanyja korai halála miatt. Az apja újra nősült és az új asszonynak is volt egy fiúgyermeke. A mostoha sehogy sem szívlelte az ura gyerekét, ezért az étellel csak a saját fiának kedvezett.
Gyakran hallotta apósától ezt a történetet, hogy gyerekkorában mindig a harmadnapos ételt kapta, míg a mostoha testvérének az anyja rántottát sütött. Egyszer aztán az apjuk észrevette, hogy a felesége kivételezik a saját fiával. Nagy haragra gerjedt és mind a két gyereknek kiszedte a harmadnapos káposztát és ostorral a kezében állt fölöttük, hogy egyenek, mert, ha nem, összevágja őket, mint a répát. Apósom meg is ette gyorsan, de a másik gyerek csak turkálta az ételt, mert nem volt hozzá szokva. Végül megette nagy nehezen, ha nem akarta, hogy az ostorral megverje az apja.
Ilyen volt akkor a gyermekek élete, egyáltalán nem voltak elkényeztetve, mint most. Akkor nagy volt a szegénység, a paraszt csak abból tudott pénzt előteremteni, ha valamije megtermett és azt eladta, ezért amit csak lehetett, pénzzé tett. Akkoriban az a mondás járta, hogy a paraszt csak akkor eszik tyúkot, ha megbetegszik, vagy ha a tyúk lesz beteg.
Hej, hol van már az a régi világ, amikor kevés volt a pénz a családban, nagy beosztással kellett élni, és mégis boldogabbak voltak, mint a mostani emberek! – Margit néni megint sóhajtott egyet, közben kiegyenesedett, hogy szemével újból végignézzen megváltozott szülőfaluján.
Számtalan kis történet jutott eszébe a régi világból. Gondolatai vissza, visszatértek az elmúlt időkbe, ő pedig igyekezett az emlékezetébe belevésni, tiszta lapra írni, hogy megmaradjanak az utókor számára.
Valamikor a régi világban gémeskutak voltak, innen hordták a vizet az asszonyok, és ide hajtották itatni az állatokat. A hosszú rúdra lánccal erősítették a vödröt, s ha valaki ügyetlenül eresztette le a mélybe, bizony megtörtént, hogy a vödör leesett a láncról és beleesett a vízbe. Ilyenkor szaladtak a nagy háromágú vasmacskáért, hogy a kútba esett vödröt kivegyék. Addig forgatták, amíg bele nem akasztották a vödör fogójába, így sikerült a vödröt kiemelni a kútból. A gyerekeknek ez is nagy esemény volt, s amikor meglátták, hogy a férfiak viszik a háromágú vasat, máris szaladtak és kiáltozták: Viszik a vasmacskát, viszik a vasmacskát!
Nagyon babonásak voltak akkor az emberek, hittek abban, hogy a holtak lelkei visszajárnak kísérteni az élőket. Az egyik alkalommal a legények virtuskodtak a kocsmában, hogy ki meri kiemelni a legutolsó halottnak a fakeresztjét és elhozni a kocsmába, megmutatni, mint a bátorság jelét. No, az egyik legény vállalkozott is erre a feladatra, már csak azért is, mert a hőstettért egy liter bor jutalom járt. Kiment éjfélkor a temetőbe, kivette a fakeresztet és bevitte a kocsmába, megmutatni, majd szépen vissza is vitte. Csakhogy a huncutabb legények rá akartak ijeszteni a virtuskodóra és a temető fái között megbújva lesték, hogy, mikor jön vissza a kereszttel. Amint meglátták, libatollúból vágott sípot kezdtek fújni, ami kísérteties hangot adott. A legénynek kezdett inába szállni a bátorsága és sietett a keresztet visszatenni a helyére. Annyira sietett, hogy elfelejtkezett a hosszú szakácskájáról, amit akkor minden paraszt legény maga előtt hordott. A szakácska csücske a kereszt alsó szára alá szorult, a legény meg ezzel együtt nyomta be a földbe a keresztet. Húzódott a szakácska lefelé, a legény meg azt hitte, hogy a halott húzza őt le a földbe és ijedtében szörnyet halt.
A régi világban, ami a halotté volt, azt élőnek nem volt szabad elvennie, szent dolog volt a síron lévő koszorú és virág. Anyósom emlegette, hogy hárman voltak lánytestvérek és bizony cifra szalagra nem nagyon jutott nekik. Olyan volt a népviseletük, hogy a szalagok végére ezüst, vagy aranyrojtot varrtak, hogy minél díszesebb legyen a lány. Egyszer meghalt valaki egy úri családból és virágos, szalagos koszorút tettek a sírra, nem úgy, mint a parasztok, akik imából font koszorút adtak a halottjuknak.
Hej, oda jutottunk ebben a megváltozott világban, hogy a drága szalagos koszorúkat adják a halottnak és nem az ima koszorúját! – méltatlankodott Margit néni.
Elég az hozzá, hogy anyósom arra az elhatározásra jutott, hogy kimegy a temetőbe, és a rojtokat lenyirkálja, jól lesz neki a derékszalagjára, /öveckedő/ a halottnak az már úgy sem kell. A gondolatot tett követte és ment vele a két húga is. Amikor az anyjuk meglátta náluk az ezüst rojtokat, megkérdezte, hogy honnan vették. A lányok megmondták az igazat, hogy a temetőből az úri asszony sírjáról. Azonnal vigyétek vissza, mert a halott éjjel idejön és megtép benneteket! A lányok megijedtek és visszavitték a rojtokat a sírra. Amikor hazamentek az anyjuk megint csak megkérdezte: Visszavarrtátok a rojtokat, úgy, mintha le sem vágtátok volna? A lányok megszeppenve mondták, hogy nem. Akkor gyorsan varrjátok vissza, míg be nem sötétedik, ha jót akartok magatoknak!
Ilyen volt akkor az emberek gondolkodása, hol van már mindez! – sóhajtott Margit néni. Gondolatai egyre távolabb kutattak a régi világ szokásaiban, hiedelmeiben és egyre több emlék tört utat magának az emlékezés felszínére.
Hát még az udvarlási szokások milyenek voltak! Nem volt akkor még semmiféle jármű, amivel a legények mehettek volna más faluba udvarolni, de mégis elmentek az apostolok lován, gyalog.
A nagy vásárok, vagy lakodalmak alkalmával lehetett a legényeknek a lányokat kiszemelni feleségnek. Ha nagyon szerelmes volt a legény nem számított a távolság, a szél, a hideg, a hó, az eső, mentek, mert a szerelem hajtottak őket.
A balogi nagyapámék hat testvére közül az egyik Kóvárra járt udvarolni. Amikor éjfél körül igyekezett hazafelé, azt vette észre, hogy a hó tetején valami lengedez, mintha integetne feléje. Nem volt ijedős természetű, de először mégis meghökkent, biztos kísértet, gondolta. Bátorságot vett és közelebb merészkedett az integetőhöz, hogy meggyőződjön róla, valóban kísértet e. Akkor látta, hogy csak egy árva, otthagyott kukoricaszár, aminek a tetejét már letörte a szél.
Máskor meg, ahogy a patak mellett ment el az útja, lubickolást hallott. Szóbeszéd járta akkor, hogy éjjelenként boszorkányok szoktak a patakban fürödni. Közelebb ment a vízhez, és akkor látta, hogy bizony nem boszorkányok azok, hanem vadkacsák.
Margit néni tovább emlékezett a hajdan volt világról, mert olyan jó volt az emlékek között kutatni. Gondolatban egy láthatatlan lénnyel beszélgetett, aki nem volt más, mint az ő Iva mamikája.
Lehet, hogy énrám is ilyen szeretettel fognak majd emlékezni az utódaim, mint most én emlékezem az én drága Iva mamikámról – sóhajtott egyet, miközben az apró fűszálakat tépkedte ki a virágok tövétől, közben újabb régi emlékek jutottak az eszébe.
Iva maminak két lánya a szomszéd faluba, Inámba ment férjhez, két fia szintén oda nősült. A harmadik fia volt az én édesapám, a negyedik pedig Ipolykeszire ment vőnek a Tresztyánszky családba.
Édesanyám Balogról származott a Cseriekből, Cseri Lukács volt az öregapám. Anyámnak mostoha testvérei voltak és az anyjuk után több földrészt örököltek, mint az apjuk után, ezért, hogy a mostoha fiúk is örökölhessenek, a ravatalon ceruzát tettek halott anyjuk kezébe és úgy íratták alá a végrendeletet.
A földért, az örökségért mindent megtettek, talán ez mára sem sokat változott. Az emberek ugyanúgy igyekeznek másokat megtéveszteni, becsapni, csakhogy nekik több jusson.
A hajdan volt világ mára már felfoghatatlan és érthetetlen szokásai, régen élt emberek, asszonyok, gyermekek vonultak el lelki szemei előtt ódon, mára már elfeledett ruházatukban. Annyira élethűen keltek életre az emlékezetében, hogy meg is érinthette volna valamennyit. Lehet, hogy itt a temetőben még él a régi világ szellemisége, de nem mindenki láthatja, csak az, akinek a lelke fogékony rá?
Befejezte a virágok locsolását és felegyenesedett, hogy megigazgassa a fejkendőjét. Még egyszer megérintette nagymamája keresztjét, és gondolatban búcsúzkodni kezdett kedves régi halottjától Iva mamikától.
Amikor Iva mamikája már ágyon fekvő beteg volt, a lányai gyakran eljöttek őt meglátogatni Inámból. Mindig hoztak neki valamit, egy kis diót, kelt kalácsot, aminek a mamika úgy örült, mint a kisgyermek az édességnek. A diót betette a fejpárnája alá. Később, ha valamelyik unokája belépett hozzá, onnan szedegette elő az értékes csemegét, és osztogatta szét közöttük. Akkor még a gyerekek a diónak is örültek. Imádság volt Iva mamika egész élete és munka. Gyakran elvállalta a templomi előimádkozást és férje halála után, özvegyi tisztaságban, férfi nélkül élte le a hátralévő életét.
Úgy látszik, hogy a jó is és a rossz is öröklődik a családokban, mert Margit néni édesanyja is templomi előimádkozó lett, mint Iva mamikája. Édesanyja akkor végezte ezt a szent feladatot, amikor Kissík plébános úr Nagycsalomjára jött 1947.- ben. A Felvidéki magyarság kitelepítése, jogfosztása, meghurcolása, folyt akkor, a Beneši dekrétumok alapján, közvetlenül a háború után, a legerősebb Sztálinista, Leninista, kommunista években. Mindszenthy hercegprímással való kapcsolata miatt Kissík plébános urat bebörtönözték, mert a Felvidéki magyarság jogfosztása ellen tiltakozó hercegprímás egyik tudósítója lett. Meghurcolták, megkínozták, majd amikor a börtönből kiengedték, melléje helyeztek egy gonosz lélektől megszállott asszonyt szakácsnőnek, talán azért, hogy titokban figyelje, és jelentéseket küldjön róla. Júliától mindenki félt a faluban, mert gonoszságát nem rejtette véka alá. Végül, amilyen életet élt, olyan lett a halála is. Egy szeles, esős éjszakán, amikor a gonoszlélek, mint ordító oroszlán körbejár, hogy kit nyeljen el, felakasztotta magát.
Margit néni megborzongott, ahogy ez a rossz emlék előtolakodott, mindjárt keresztet is vetett magára, hogy megvédje magát a gonosz ártó szellemétől.
Fiatal menyecske volt már, mind a három gyermeke megszületett, amikor Iva mamika halála napja elérkezett. Ment volna hozzá, hogy mellette legyen utolsó órájában, de a megszaporodott családját nem hagyhatta ott akármikor.
Jaj, drága Iva mamikám, nem lehettem ott, amikor haldokoltál, nem láthattam, hogy búcsúzol e földi világtól! Pedig de szerettem volna lefogni a szemed, de szerettem volna az égő gyertyát a kezedbe tenni, hogy annak szent lángja világítson neked addig, amíg a világosságra, az örök fénybe nem érsz!
Mintha valaki súgta volna a halála napján: Menj, nézd meg Iva mamikádat! Kendőt kaptam a fejemre és nagy sietve indultam fel a faluba, ahol mamika lakott a parókiával szemben. Éppen akkor csendítettek a lélekharanggal.
Egy asszony állt kint a közeli kapuban és a szomszéd embertől kérdezte, aki vizet húzott a kúton: Vince, ki halt meg?
Vanda Iva nene. Szép csendesen ment el, mert anyósom ott volt mellette, amikor kiszállt belőle a lélek.
Szíven ütött, amit hallottam és erre futni kezdtem, mint régen Iva mamika, amikor kislány korában cika kettőst játszott a falu porában. Hallani véltem a nevét is, mintha valaki kiáltotta volna: Iva, Iva, gyere haza, vár a vőlegény!
Az emlékek súlya alatt Margit néni szeméből kigördültek a könnyek. Szomorúan indult hazafelé a temetőből, miközben kétely, aggódás, meghatározatlan félelem fogta el a jövendővel kapcsolatban. Nagy hiányérzete támadt. A régi, hagyományos paraszti világ hiánya tört fel a lelkében, számtalan megválaszolatlan kérdést hagyva maga után. Meghaltak a régi öregek és velük együtt eltűnt, meghalt a régi világ minden szokása, hiedelme, hagyománya.
Mi maradt a régen volt világból? Semmi, csak a temető. Minden generáció így fog elmenni és magával viszi annak a kornak szellemiségét, amelyben élt. Vajon jönnek majd utánunk olyan fiatalok, akik a még megmaradt hagyományainkat, szokásainkat, palóc tájszólásunkat értékelni fogják? És mi át tudtuk e mindezt menteni a jövőnek?
Ezek a megválaszolatlan kérdések gyötörték a lelkét, amikor elgondolkozva kinyitotta az udvari kis kaput. Kitárt karral futott feléje két kis dédunokája és boldogan kiáltották: Nagyi, dédi nagyi, csakhogy végre itthon vagy már! Hol voltál ilyen sokáig?
Ahogy meglátta a feléje futó két kis dédunokát, azonnal megértette az örök igazságot. A régmúlt világ szokásait, hagyományait, magát a múltat semmi más nem őrzi, csak a nyelv, az élő édes anyanyelv, amely őrizni hivatott a nemzet múltjának minden szellemi kincsét.
Lőrincz Sarolta Aranka, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”49210,47929,31831,49332″}
