Aki a kezébe veszi a sárospataki Hernád Kiadó és az Eperjesi Egyetem együttműködéséből született kiadványt, már a címe alapján is ekképpen morfondírozik: Hogyhogy? – hiszen tájainkon a református egyházat magyar egyházként szokás aposztrofálni, vagy mégsem?
A közel kétszáz oldalnyi szöveg konkrét dokumentumokkal igazolja, hogy a reformáció mifelénk is multietnikus volt, és a jelenleg több mint húszezernyi (és egyre gyarapodó!) szlovák kálvinista gyökerei a korábbi évszázadokból valók.
A hiánypótló kiadvány rámutat a reformáció gyors terjedésére a Magyar Királyság területén, a lutheri és a svájci reformációs irányzatok közötti versengésre, a területeinken kialakult protestáns egyházak: az evangélikus és református térhódítására. Különösen jellemző volt ez a Kárpát-medence északkeleti vidékén, a 13 felső-magyarországi vármegyében, amelyek közül a kálvinizmus 11-ben terjedt el.
Fontos központjai voltak a bányavárosok, de a Pentapolitana városai is: Kassa, Bártfa, Lőcse, Eperjes és Kisszeben. A XVI. század második felében a három részre szakadt ország északkeleti részében a lakosság több mint háromnegyed része protestánssá vált. Ebben az évtizedekben példamutató volt a protestáns szolidaritás: az együttműködés az evangélikus és a református egyházak között, ami még közös egyházkerületek kialakításában is megnyilvánult.
A következő évszázad – a XVII. – az ellenreformáció térhódításának jegyében zajlott, amely sokszor vértörvénykezésbe torkollott, különösen a „gyászévtizedben”, 1671 – 1681 között. A nemesi felkelések: Bocskai, Bethlen, Rákócziak, Thököly, majd II. Rákóczi Ferenc a függetlenségért és a szabad vallásgyakorlásért bontottak zászlót. Ezen a tájon a rekatolizációban fontos szerepet jutott a görög katolikus egyháznak, mert a XVII. században – az állandó fenyegetettség miatt – a reformátusok jelentős része erre a vallásra tért át. A kálvinista gyülekezetek drasztikus csökkenését – különösen Zemplén vármegyében – jól példázza a jegyzetekhez csatolt áttekintés.
A szerzőpáros részletesen feldolgozza a református egyház területi elterjedését és igazgatásának a kialakulását. Az új tanok terjedésének fontos állomásait jelentették a zsinatok s az ott elfogadott tartalmi és szerkezeti határozatok. Mivel szlovák reformátusok leginkább a Tiszáninneni Református Egyházkerületben voltak, ezen belül is Abaúj, Zemplén, Sáros és Ung vármegyék területén.
Érdekes összehasonlítás az anya- és leányegyházak alakulása az említett évszázadokban. A szlovák kálvinista gyülekezetek döntő többsége a sárosi esperesség területén alakultak: 37- ből 25.
A könyv hitelességét emeli a szlovák-, illetve szlovák-magyar református gyülekezetek bemutatása néhány mezővárosban, mint Gálszécs, Varannó, Homonna, Tőketerebes, Nagymihály, Szobránc, ami az elsöprő huszadik századi asszimiláció után szinte már hihetetlennek tűnik. De a jegyzőkönyvek tanúskodnak egy sajnálatosan meg-megismétlődő kéréséről is a híveknek: a lelkész ismerje és beszélje a közösség nyelvét.
Érdekes, (vagy mégsem az?) hogy ilyen kéréssel a mai napig találkozhatunk, igaz, más előjellel, és más felekezetnél!
Közelmúltunkban voltak olyan évtizedek, amikor egyháztörténettel általában csak felekezeti szinten foglalkoztak. Mondhatjuk megkönnyebbülve: Hála Istennek, ennek már vége, mert ebben a könyvben is egy egyetem munkatársai dolgozták fel egyházi kutatásaik eredményét.
A Kónya szerzőpáros külön-külön, de együtt is fontos részleteit dokumentálja ennek a vidék történelmének, sokszor – mint ebben a könyvben is –, eloszlatva előítéleteket, tévhiteket, amelyek a szlovák és magyar történészeknél egyaránt előfordulnak. Csak abban bizakodhatunk, hogy az Eperjesi Egyetem, az ott néhány éve megalakult magyar tanszék, és a Kónya-házaspár hozzájárulnak a szlovák-magyar kulturális értékek, hagyományok további kutatásához és feldolgozásához régiónkban.
A könyv hitelességét igazolja a gazdag magyar és szlovák forrásirodalom, az egyházlátogatási jegyzőkönyvekből „kibogarászott” konkrét adatok. (Ennek kapcsán jut eszembe: három évszázad történelme igazolja, hogy az egyházi, de az oktatásügyi, kulturális, és egyéb intézményekkel tartott kapcsolatokban is a személyes látogatásoknál nincs jobb – még az elektronika korában sem!) Jól funkcionál a kötet képanyaga, amely a települések, templomok, személyek, kiadványok, vizitációk dokumentumait képi formában eleveníti meg!
A könyv kapcsán azt is megtudtuk, hogy nemcsak Kassán van Hernád Könyvkiadó, hanem Sárospatakon is. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem könnyű – sem minálunk, sem „odaát” – egy kiadvány megjelentetése, különösen tudományos munkák kiadása. Ennek a munkának elválaszthatatlan részét kellett képezni a szöveggondozásnak is, amit ebben az esetben a kiadó elmulasztott az igényesség mércéje szerint elvégezni, mert a szövegben előforduló bosszantó hibák, szlovakizmusok (szándékosan nem emelek ki egyet-kettőt, mert bántó lenne!) csökkentik a hatalmas fáradozás értékét, és fölöslegesen emelik az igényes olvasó vérnyomását!
A 2013-ban megjelent könyvet a napokban mutatta be a sátoraljaújhelyi Kazinczy Társaság a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban, Szesztay Ádámnak, Magyarország kassai főkonzuljának, és természetesen magának a szerzőpárosnak a jelenlétében.
Csak abban bizakodhatunk, hogy Abaújban, Gömörben, Zemplénben és az Ung-vidéken lesznek egyházi, oktatásügyi, kulturális intézmények és közösségek, amelyek szükségét érzik ennek a kötetnek a megismertetését az olvasókkal.
Máté László, Felvidék.ma
