Szilicén születtem, de Buzitát is szívemhez közel állónak tartom, mert ott kezdtem pedagógusi pályafutásomat. Szoktam is mondani: szilicei vagyok, egy kicsit – Kennedy elnök után szabadon – buzitai is, és több mint négy évtizede Kassán élek. Természetes, hogy Szilicére és Buzitára egyaránt úgy megyek, mint haza. Az előbbire hívás nélkül, az utóbbira, ha meghívnak. Régebben gyakrabban invitáltak, mentem is mindig; az utóbbi időben egyre ritkábban, de ezt természetesnek veszem a korom miatt. Most mégis változás történt: kétszer is megszólítottak, ami – nem titkolom – jólesett.
Az utóbbi meghívás amolyan elő-pedagógusnap keretében történt az iskola volt pedagógusai számára, ami nemcsak azokra vonatkozott, akik az intézményből vonultak nyugdíjba, hanem azokra is, akiket pályájuk másfelé vitt, ahogyan engemet is. Számomra azért lett emlékezetesebb az egész, mert találkoztam több mint harminc főnyi kiskamasz gyereksereggel, akikkel – énszerintem – egy színes ismerkedésben-csevegésben több mint egy órát töltöttünk el. Így feltöltődve érkeztem a találkozóra a volt kollégákkal, illetve olyanokkal is, akik később kerültek az iskolára, és én – természetszerűleg – már nem is ismertem, nem ismerhettem őket.
A terített asztalnál sorra kerülő találkozó megfelelt a protokoll legszigorúbb követelményeinek, engem mégsem ez fogott meg, hanem az igazgatónő beszámolója, aki röviden szólt az iskola elismerést érdemlő eredményeiről, sajátosságairól – citerazenekar, néptánccsoport – tanmedence, saját állatfarm! -, de többek között arról, hogy sikerült a csökkenést megállítani, és szeptembertől 150 körüli gyermeklétszámban stabilizálni az iskola tanulóinak a számát!
Eszembe jutott a hatvanas évek legeleje, amikor Buzitára kerültem. A település iskolája a Cserehát – ahogyan akkor mondtuk – egyedüli teljes szervezettségű alapiskolája volt, ahová a buzitai gyerekeken kívül öt község nebulói jártak: Alsóláncról, Felsőláncról, Hímből, Perényből és Restéről. A tanulók száma 250 körül mozgott, a tanteremhiány miatt „kétműszakos” volt az oktatás, osztályonként 30-35 tanulóval. Az évtized derekára felépült az új iskola, elégséges tantermekkel, szaktantermekkel, tornateremmel, konyhával, sportpályával, iskolakerttel, és – a szintén nélkülözhetetlen – pedagóguslakásokkal.
A stabil pedagógusgárdával rendelkező iskola a hatvanas években sok vonatkozásban a járás és a kerület legjobb iskolái között szerepelt. Öndicséretnek és a múlt tömjénezésének tűnne, ha most a kimagasló eredményeket venném sorba, de vitathatatlan büszkeséggel töltött el mindnyájunkat a jó csapatmunka eredményeként elért eredmények. Nem csoda, hogy komoly lelkiismereti válságot okozott számomra, amikor szóba került pályamódosításom, ami azt jelentette, hogy búcsút kell mondanom a számomra oly kedves és szeretetre való gyerekeknek, megértő szülőknek és összeforrott tantestületnek.
Azért olyan messzire nem kerültem, hogy ne tartottam volna a szemem a buzitai iskolán, amely az elmúlt évtizedek során eredményeivel többször is igazolta, hogy érdemes odafigyelni rá. Nem titkolt büszkeséggel könyveltem el a buzitai iskola tanulóinak az eredményeit, őszintén megvallva részben saját eredményemnek is tekintve, ahogyan arrafelé szokás mondani: egy buzitaitól így illik. De egy resteitől, alsóláncitól, felsőláncitól, hímitől, perényitől hasonlóképpen!
Aztán érkeztek szomorúbb hírek is, közöttük a legszomorúbb: csökken a gyerekszám. A kitelepítéssel megtizedelt perényi magyarok elfogyóban vannak, először ott szűnt meg a kisiskola. Aztán ahogyan fokozatosan szűntek meg a kisiskolák, egyre többen dőltek be az asszimiláció szirénénekének: írasd gyermekedet szlovák iskolába! A hűség és a józanész diktálta jellempróba – magyar gyereket magyar iskolába! – társadalmilag sugalmazott megkérdőjelezése egyre több veszteséget okozott és okoz a mai napig.
Új helyzet van – ezt mindannyiunknak tudatosítani kell. A gyermekvállalás tragikus csökkenése, a fiatalok dermesztő kényszerelvándorlása, az érthetetlen szülői döntés, amikor általános, illetve középiskolába Magyarországra viszi a gyerekét, de a latens asszimiláció, aminek tüzét naponta ébren tartják politikai, közéleti, egyházi tényezők, és gyakori naivitásunk, máskor igénytelenségünk – mind-mind olyan tényezők, amik a magyar iskolák ellen dolgoznak. A mostani permanens veszélyeztetettség időszakában közös önvédelmi reflexek kidolgozására van szükség, ahol mindenkire szükség van: az iskola volt és jelenlegi diákjaira a szülőkkel együtt, önkormányzatokra, egyházakra, civil szervezetekre és egyéb intézményekre, ahol az iskola vezetése és tantestülete céltudatos koordinációval igyekszik megszólítani minden lehetséges szövetségest – jóakaratú embert -, közöttük a nyugdíjas magyar pedagógusokat. Talán az is helyénvaló lenne, ha iskolaközösségek, faluközösségek szintjén elgondolkodnánk valamiféle „a hűség családja” – „a hűség települése” elismerés meghonosításán?
A buzitai iskolába jelenleg az öt település helyett tízből járnak gyerekek. Már nemcsak a Cserehát, hanem az Ida-patak és a Kanyapta mente regionális iskolája is. Buzitán az önbecsülés száma 150; vannak iskolák, ahol ennél néhányszor több, de sok az olyan, ahol ettől kevesebb. Az iskolaközösség és környezetének felelőssége a realitást tükröző horizont felvázolása.
Iskoláink megvédése és megtartása – Fábry Zoltán szavával – korparancs. Közösségünk életében jelenleg ez az első számú feladat. Ennek az érdekében szükséges a sorokat szorosra zárni: halaszthatatlanul, határozottan, de bölcsen, egyben türelemmel és nagyfokú körültekintéssel kell meghozni döntéseinket.
Máté László, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”52656,52316,51030,43041,50906,52555,50852,50768″}
