„Idvezlégy kegyelmes László kerály!” – ezzel a sorral veszi kezdetét a Szent László „kerályról” szóló középkori ének, amely a magyar történelem legnépszerűbb uralkodójának hirdeti emlékét. A keménykezű, szent életű Árpád-házi királyról, aki sikerrel fejezte be a Szent István által megkezdett országépítő munkát, Prohászka Ottokár a következőket írta: „A magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté (…) A kereszténység ezentúl nemzeti életté, a keresztény király a nemzet hősévé lett.” László király szentté avatását követően hadjáratainak, ütközeteinek históriája népmondai elemek sorával bővült, olyannyira, hogy a lovagkirály a mai napig az ezeréves magyar vitézség egyik mintaképe, s megállapíthatjuk, hogy személye még Szent Istvánnál vagy Hunyadi Mátyásnál is népszerűbb. A nagy király kilencszázhúsz esztendővel ezelőtt, úton hazafelé, a felvidéki Nyitrán halt meg 1095. július 29-én. Írásunkban tettei előtt kívánunk tisztelegni.
A Vazul-fiak, András és Béla lengyelországi száműzetésének idején, 1046. június 27-én született meg Béla herceg és Richeza hercegnő második gyermeke, László. Béla és családja bátyja, András (uralkodott: 1046-1060) trónra lépését követően tért haza, s fiainak – Gézának, Lászlónak és Lambertnak (másutt: Lampertnak, akiről vajmi keveset tud a történetírás) – kora ifjúsága apjuk és nagybátyjuk hatalmi harcai közepette telt el.
1057-ben László apjával együtt elismerte I. András fiának, Salamonnak jogát a trónra, azonban a későbbi trónviszály során apja oldalára állt. Béla rövid uralkodása után, 1063-ban Géza bátyjával lengyel földre menekült, de később II. Boleszláv támogatásával visszatértek magyar földre és megegyezésre jutottak Salamonnal (uralkodott: 1063-1074), amelynek eredményeként Géza, László és Lambert az ország területének egyharmadát kitevő nyitrai dukátust kapta meg.
Béla király fiai számtalan alkalommal voltak Salamon segítségére, háborúskodtak a csehekkel, a kunokkal, a besenyőkkel és a bizánciakkal. A besenyők felett aratott legfényesebb győzelmük az 1068. évi kerlési ütközet volt, és itt esett meg a mindenki által jól ismert László herceg és a „kun” vitéz közötti párviadal, amelyről a XIV. századi bécsi Képes Krónika így emlékezett meg: „Végül Boldog László herceg megpillantott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar leányt hurcolt magával. Szent László herceg (…) bár súlyosan meg volt sebesülve, mégis gyorsan üldözőbe vette lova hátán, amelyet Zugnak hívott. Már-már elérte és lándzsájával csaknem le is szúrta, de mégsem sikerült neki (…) Odakiáltott hát Szent László herceg a leánynak, és ezt mondta: „Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél, és vesd le magad a földre!” Az meg is tette. (…) A szent herceg azután sokáig birkózva vele megölte (…)”
A király és a hercegek közötti béke kérészéletűnek bizonyult, Salamon mind inkább hallgatott tanácsadóira, így fordult Gézáék ellen, és 1071-től viszonyuk mindinkább megromlott. Ez újabb belső háborúskodáshoz vezetett, és az 1074. március 14-i mogyoródi ütközetben Béla fiai győzedelmeskedtek Salamon csapatai felett. Salamon elmenekülésével Géza fejére került a korona, ám ő 1077-ben meghalt, így VII. Gergely pápa (uralkodott: 1073-1085) javaslatára az ország egyházi és világi előkelőségei Lászlót választották Magyarország királyává, aki állítólag nem akart uralkodó lenni, sokkal inkább „égi dicsőségre” vágyott.
A róla szóló legenda a következőkben méltatta alakját: „Mert bőkezű volt az ínségben, nagy türelmű a tűrésben, derűs király a kegyességben, a kegyelem ajándékaival teljességben, az igazság gondozója, a szemérem pártfogója, meggyötörtek vigasza, elnyomottak támasza, árvák megkönyörülője, gyöngék gyöngéd gyámszülője, a nyomorultak s nincstelenek szükségét bensőséges irgalommal gazdagon orvosolta. Természeti adottságaiban pedig az isteni irgalom különös kegyelme a kiválóság kiválóságával a közönséges emberi értékek fölé emelte. Mert erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak, hatalmas lába-keze, óriási a termete, a többi ember közül vállal kimagaslott: így árasztotta el az adományok teljessége, s ez már testileg is méltóvá nyilvánította a király koronára.”
A Moson környékére szorult Salamon nem nyugodott bele trónja elvesztésébe és sógora, a német-római császár segítségét kérte. IV. Henrik (uralkodott: 1054-1105) azonban nem rokoni vagy keresztényi könyörületből támogatta, hanem azon ok folytán, hogy Salamon hűbérül ajánlotta fel neki az országot. Ez László mozgásterét is behatárolta, aki – bár nem értett egyet VII. Gergely pápa egyházi reformjaival és az egyház világi főségét hangsúlyozó ideológiával – a pápa oldalára állt az invesztitúra-háborúban és 1078-ban feleségül Henrik ellenfelének, Rajnai Rudolf sváb herceg trónkövetelőnek lányát, Adelhaidot vette el (Ebből a frigyből három leány született, akik közül csupán egyikük neve ismeretes. Piroska – akit Bizáncban szentté avattak – Komnénosz II. János bizánci császár (uralkodott: 1118-1143) felesége volt.
László első házasságáról, amelyet egy magyar főúr lányával kötött, szinte semmi adat sem áll rendelkezésre). A magyar királyi csapatai 1079-ben bevették Mosont, egy évvel később pedig Salamon behódolt, de nem sokáig élvezhette a királytól kapott birtokok jövedelmét, mivel újabb lázadás vádjával a visegrádi várba zárták. Röviddel I. István király 1083. augusztus 20-i, a székesfehérvári bazilikában történt szentté avatása előtt, László szabadon engedte Salamont, aki előbb német földre, majd Moldvába menekül. Salamon még ekkor sem adta fel, igyekezett az ország határaitól keletre élő kunokat és besenyőket megnyerni, így esett meg, hogy 1085-ben Kutesk besenyő vezér betört a Felső-Tisza vidékére, ám hamarosan kénytelen volt véres fejjel kitakarodni az országból. Az izgága Salamon minden valószínűség szerint 1087-ben halhatott meg, amikor részt vett a besenyők Bizánc elleni rablóhadjáratában.
Salamon halálát követően László már valóban önálló külpolitikát folytathatott és igyekezett országa határait kiterjeszteni, elsősorban déli irányba. Zvonimir horvát király halálakor trónviszály vette kezdetét Horvátországban, és özvegye, Ilona királyné – László nővére – a magyar uralkodó segítségét kérte, aki 1091 tavaszán seregei élén vonult délre, s elfoglalta a Száván túli Szlavóniát és a tengermelléki Horvátországot. Innentől kezdve évszázadokon keresztül a Balkán jelentette a magyar expanzió fő irányát. Ezen hódítás azonban II. Orbán pápa (uralkodott: 1088-1099) neheztelését vonta maga után, aki – tekintettel arra, hogy Horvátország 1076 óta pápai hűbér volt, – nem ismerte el László hódításának jogosságát, erre a magyar uralkodó átpártolt IV. Henrik oldalára. László balkáni hadjáratát kénytelen volt félbeszakítani, mivel a bizánciak által felbiztatott kunok betörtek az országba.
László hazatérve a Temes folyó melletti Pogáncs vizénél, majd Orsovánál verte meg a harácsoló kunokat, akiknek vereségét súlyosbította két vezérük, Kapolcs és Ákos elvesztése. Ezt követően bizánci területek ellen vezetett hadat, elfoglalta a Morva és a Drina folyók közötti területet és felvette a Moesia királya címet, jelezvén, hogy igényt tart a keleti angolok földjére, akik viszont behódoltak a bizánci császárnak, ki 1092-ben visszafoglalta ezen elveszített területeket. Mivel a kunok betörésében Vaszilkó terebovlji fejedelemnek is szerepe volt, 1092-ben magyar büntetőhadjárat indult orosz területek ellen, 1094-ben pedig sikerrel avatkozott be a lengyel belviszályba, amikor Krakkóban kikényszerítette, hogy I. (Herman) Ulászló lengyel fejedelem – Salamon király özvegyének, Judit királynénak második férje – megbékéljen az ellene lázadókkal.
Uralkodásának vége felé László a Szentföld felszabadítására készült, amelynek közvetlen előzménye volt, hogy 1093 áprilisában fogadta Bodrog várában IV. Vilmos tolouse-i grófot, aki a Szentföldre igyekezett és felkeltette a magyar király érdeklődését. Ezen tervét végül fel kellett adnia, mivel 1095 tavaszán kitört a cseh trónviszály, amelyben rokonának és szövetségesének, a cseh Ottó herceg fiának, Konrád brünni morva hercegnek nyújtott katonai segítséget II. Břetislav cseh fejedelem ellenében. A hadjárat végét már nem érhette meg, mivel megbetegedett, s útban hazafelé, 1095. július 29-én halt meg a felvidéki Nyitrán.
Szent László volt az első Árpád-házi király, aki expanzív külpolitikába kezdett, de hadvezéri talentuma mellett más uralkodói babérokkal is rendelkezett, 1077 és 1092 között három törvénykönyvet alkotott, amelyek a keresztény vallás helyzetének megszilárdításán túl a magántulajdon védelmére törekedtek – méghozzá – drákói szigorral, annak következtében, hogy a Szent István korában kialakított feudális társadalmi rend utódai alatt megbomlott (Hozzátehetjük, törvényeinek vasszigora a mai világban is követendő példa lehetne!).
László sikerrel állította helyre a rendet. Jelentős cselekedete volt, hogy népének vallásos érzületének növelésére elérte István király, Imre herceg, a vértanú Gellért püspök, valamint András és Benedek zobor-hegyi remeték szentté avatását. Ezen ceremóniák mindenki számára világossá tették, hogy az István király halála utáni zűrzavaros évtizedek ellenére a Magyar Királyságnak helye és szerepe van a keresztény államalakulatok között, hiszen immáron mind az ország, mind az uralkodóház saját szentekkel bírt. Szent László – és őt követően Kálmán (uralkodott: 1095-1116) – volt az, aki az erős kézzel megszilárdított belső rend segítségével folytatta a szent istváni államintézmény továbbépítését, erős hadserege és horvát-szlavón hódításai pedig megmutatták, hogy a fiatal keresztény Magyar Királyság az európai hatalmi politika egyik számottevő tényezőjévé vált, amely senki hűbéruraságát sem tűrte meg maga felett. Az uralkodóház és az egyház pozíciójának megerősítését szolgálta az ekkortájt keletkezett nagyobbik Szent István legenda is, amely a koronaküldést úgy írta le, hogy az egyszerre gátolta a pápaság és a császárság Magyarországot érintő hatalmi törekvéseit. László tizennyolc esztendei uralkodása alatt a hit védelmezőjeként is fellépett, a zágrábi püspökség megalapításával a görögkeleti egyházat szorította vissza, a kalocsai érsekség központját Bácsba helyezte át és bőkezű adományok sorával gyarapította az egyházat. Számos helyen alapított templomot, apátságot, mint például a Berettyó melletti Szentjobb, vagy a somogyvári Szent Egyed apátság esetében is történt.
A már életében legendássá vált királyt előbb Somogyvárott, majd a XII. század elején az általa alapított Nagyváradon helyezték örök nyugalomra. Sírhelye már szentté avatása előtt csodák színhelye és zarándokhely volt. 1192 júniusában III. Béla (uralkodott: 1172-1196) országlása idején került sor László király kanonizálására – ereklyéinek ekkor készítettek hermát, amelynek utóda ma Győrben látható, s a magyar katolikus egyház egyik legféltettebb kincse –, aki csodatévő harcos szentként buzgó vallásossága, uralkodása, törvénykezése mellett rendkívüli fizikai erejével és a pogányok felett aratott győzelmei révén vált a későbbi magyar lovagkor legfőbb eszményképévé. Legendák szóltak tetteiről, elegendő, ha csak a tordai hasadék históriájára, avagy a Tordaszentlászló környékén ma is nagyobb mennyiségben található Szent László pénzek történetére gondolunk.
Kárpát-medence szerte freskók sora ábrázolja Szent László cselekedeteit, így a Felvidéken Szentmihályfa, Gútor, Necpál, Pónik, Cserény, Liptószentandrás, Rimabánya, Karaszkó, Kiéte, Gömörrákos, Csetnek, Pelsőc, Kakaslomnic, Svábfalva, Vitfalva, Zsigra, Szepesmindszent, Vörösalma, Csécs és Krasznahorkaváralja templomaiban találhatunk ilyen témájú faliképeket. Később történelmünk számos nehéz időszakában hívták segítségül a katonáit győzelemre vezető Szent László királyt, akinek személyében nem csak a gyalogság, hanem Erdély és Nagyvárad védőszentjét is tisztelhetjük. Szent László nevét települések, templomok, szobrok és más műalkotások, közterek és intézmények őrzik, de a katonák sem feledkeztek meg személyéről, hiszen a második világháborús Magyar Királyi Honvédség soproni 4. gyalogezrede, a Keleti-Kárpátokban kiépített Árpád-vonal egyik szakasza, avagy a honvédség egyik legkiválóbb seregteste, az Ipoly-garami hídfőben páratlan vitézséggel küzdő, zömében ejtőernyősökből és testőrökből álló hadosztály is róla kapta nevét. Koltay Gábor rendezésében, Nemeskürty István forgatókönyvéből, Sacra Corona címmel film készült róla az ezredfordulón, történelmi regényeiben pedig Ősi János írt a lovagkirály személyéről.
Szent László uralkodói nagyságát már kortársai is felismerték, s nem véletlen, hogy a királyról szóló legenda az alábbi bevezetővel kezdődik: „Boldog László király kiragyogva kimagaslott Magyarország királyainak fényes nemzetségéből. (…) alkotóereje szorgalmából azon években, midőn uralkodott, az állam, sőt az egész Pannónia annyira rendezetten s meggyarapodva virágzott, hogy boldog István király ideje óta törvények, szabadság és bőség tekintetében soha még ily csodálatosan nem csillogott. Minden korábbi állapotánál gazdagabban Magyarország azidétt kezdte szabadságának fejét a bőség telt szaruival egekig emelni, s gazdagságában, rangban és dicsőségben szinte valamennyi vidéket legyőzni.”
Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”55224,54729,34713″}
