Óvatosan lépkedek a becsukott ajtóhoz, hogy a kulcslyukon bekukucskálva megnézzem a kicsit, vajon mocorog, ébredezik e már a kocsijában. Csend van, a takaró mozdulatlan, a lábacskák nem kalimpálnak a levegőben. Gőgicsélés sem hallatszik.
Tovább végzem a munkámat, közben kinézek a konyha ablakon. Az ablak előtti kiskertben lévő orgonafa sárguló leveleinek apró rezzenéseit figyelem, mint a kicsi, amikor odatoljuk a kocsival az ablakhoz és elámul a levelek mozgásán. Itt az ősz, végre gyönyörű napsütéses, igazi ősz. Az ablakon árad be a fény. Ilyenkor az ember lelke vidám, ünneplő hangulatba öltözik és optimistán tekint a holnapok elé.
Megállapítom magamban, hogy milyen hirtelen, egyik napról a másikra sárgultak meg a fa levelei. Hűen követik a természet törvényszerűségét és senki, semmi sem állíthatja meg ezt az őszi folyamatot. A növényeknek, fáknak mikor eljön az idejük meg kell halniuk, hogy tavasszal újra megindulhasson bennük az élet. A sárga levelek pár nap múlva apránként leperegnek, és ha a tél beálltával lehull a hó a csupaszon meredező ágakra kis cinkék, sármányok, tengelicék, zöld hasú csuszkák szállnak élelmet keresve. Még nem lóg az ágon a kis madáretető, de cinkék már szálltak az orgonafára.
Vajon mi hozhatta őket ide, amikor még bőven van élelem a határban? Talán csak azt akarták látni, hogy megvan e még az orgonafa, ahol tavaly télen terített asztal várt rájuk? Újból a falon lévő órára nézek, a kismutató lassan kúszik a tizenkettes felé. Óvatosan a szobaajtóhoz osonok és látom, mozog a takaró, mocorog a baba. Végül a kis, leheletnyi hangok: aa, ee, prrr. Fölébredt, nem alszik. Csendben lépek a szobába, hátha nem jól hallottam és a kis betyárt még újra álomba ringathatom. A babakocsi fölé hajlok, a kicsi huncutul néz rám apró kék szemeivel. Izgatottan hadonászni kezd a két kezével, rózsaszín nyelvecskéjét kidugja és újra prr hangokat ad ki. Mintha csúfolódni akarna. „Nagyi, látod már felébredtem, gyere, foglalkozz velem!”
A karomra veszem és erre nagy sóhajjal válaszol. Ez a sóhaj a részéről bizonyára ezt jelenteti: „Látom megértettél, nem hagytál a kocsiban, hogy ott unatkozzam.”Leülök vele a heverőre, térdemre ültetem és elkezdem a szokásos mondókát:” Hinta, palinta kis Misikét ringatja a nagyika.” Közben hintázó mozdulattal hajlok jobbra, balra, majd tovább mondom a másik mondóka rigmust: Zsipp, zsupp kender zsupp, ha megázik, kidobjuk, zsupp! Az utolsó rigmusnál nagyot dobbantok a lábammal, úgy, hogy a gyermek is ugrik a térdemen. Ez nagyon tetszik neki, mert ha abbahagyom, a kicsi tovább hajlong, mintha ezzel mondani akarná: Még, Még! Nagyi ne hagyd abba! Csakhogy nagyi gyorsabban fárad, mint Misike hiszen ő kialudta magát, teli van energiával.
Visszateszem a kocsiba, tiltakozó nyüszítés a válasz. Leterítem a takarót a szőnyegre, játékokat rakok rá és újból kiveszem a kocsiból, hogy óvatosan a takaróra fektessem. Pillanatokon belül hasra fekszik. Két kis kezét megtámasztja és felemelve a fejét diadalmasan néz rám: Na, ezt akartam, így mindjárt más! Szeme kikerekedik és azt lesi merre hemperegjen, mi az a tárgy, bútor, ami a legérdekesebb. Gyors hempergő mozdulattal lendületet vesz és máris az asztal lábához gurul. Azt veszem észre, hogy már nyalogatja, kóstolgatja, miből is lehet. Ismerkedik mindennel, ami az útjába kerül. Jaj, nem szabad, ez nem ehető!- mondom neki és felveszem a szőnyegről, hogy visszafektessem a takaróra. Közben a keze ügyébe akad a nagy katicabogár, aminek lábairól apró formák fityegnek. Sorba megrágcsálja valamennyit, majd miután megunta őket újból lendületet vesz, ezúttal a régi láda felé hempereg. Fordulna tovább, de a nagy láda megállítja. Ne tovább!
„Vajon mi lehet ez? Olyan hatalmas, ahogy itt fekszem mellette, én meg olyan kicsi vagyok.”- gondolhatja magában, miközben dundi kis kezével megtapogatja, vajon be lehet e venni a szájába. A láda keményen és mozdulatlanul áll, szigorúan őrzi a titkait. Megint rátámaszkodik a két kezére, hogy magasabbra emelhesse a fejét, nagyobb lehessen, felnőhessen a tárgyak nagyságához és rám néz.”
Nagyi, mi ez, mond már! „ Ez egy régi bútordarab, úgy mondjuk, hogy láda!”- mondom hangosan, pedig tudom, hogy a kicsi nem érti, csak a hangok, szavak zöngésére, ritmusára figyel. Belenézek a tágra nyílt szemekbe. A kék íriszben ott sötétlik a szembogár, amelyben huncut kíváncsiság, csodálkozás kukucskál a titkok fátyola mögül. „ Jaj, de érdekes ez a világ, ahová születtem!” Érdekes, de veszélyes!- mondom és mutatóujjamat megmozgatom a kicsi szeme előtt, hogy felhívjam a figyelmét arra a tényre, hogy vannak tiltott dolgok is az ember életében.
A kicsinek tetszik a mozgó ujjam és utána kap, hogy megfogja és a szájába húzza, de ekkor elveszíti egyensúlyát és gyorsa a hátára penderül. Csodálatos pillanatok ezek. Ha tehetném minden mozdulatát, reakcióját, arcmimikáját, gőgicsélő hangját rögzíteném a memóriámban. Rögzíteném, de tudom, hogy emberi gyarlóságomnál fogva el fogom felejteni egy év, két év és már nem fogok rá emlékezni olyan aprólékosan. Pedig valóságos ünnepi pillanatok, a hétköznapok monoton egyszerűségében. A szívembe zárnám valamennyit, hogy időközönként elővéve ünnepi hangulatot varázsolhassak a szívem köré.
Újra hasra fordul és más irányt véve gurul a szobában tovább az ágy felé.
Jaj, már begurulsz az ágy alá!– mondom neki, miközben újból visszateszem a takaróra és leülök melléje, hogy meggátoljam az ide-oda gurulásban, hempergésben. Próbálok játékokat a keze ügyébe rakni, de semmi más nem érdekli csak a gurulás. Megpróbálom a kis kezét megfogni, hogy az ujjacskáit megrázogatva mondókát mondjak. Megszámolom az ujjaidat, figyelj csak!
„Ez a malac piacra ment, ez itthon maradt, ez kap finom pecsenyét, ez semmit sem kap, s ez a kicsi visít nagyon, ui, ui éhes vagyok!” De nem érdekli a malac, sem a visítás, egyre csak hemperegne le a takaróról. Dalolni kezdek azon az édes anyanyelven, amire engem is megtanítottak gyermekkoromban, s amelyen oly jó érzés a kicsinek dúdolni ringó, rengő versikéket, mondókákat, dalocskákat.
Figyeld csak édes, mi szépet mondok néked! Előveszem a csíkos textilcicajátékot és megtáncoltatom a kicsi szeme előtt. Cirmos cica haj, hová lett a vaj, ott látom a bajuszodon, most lesz neked, jaj! A kicsi tágra nyílt szemekkel figyel, majd megint a játék felé kap. Megmarkolja és élvezettel a szájába veszi, hogy megtapogassa kis tapogató bimbóival, amelyek most még a szája körül csoportosulnak. A cica lila színű nyakravaló szalagja tetszik neki. Finom, kis ujjaival megfogná, de minduntalan kicsusszan az ujjai közül. Megint rám néz azzal a huncut kék szemeivel. Nagyi, engedd, hogy még egy kicsit guruljak. Tudod, olyan jó a mozgás, a lendület. Ezt csak most fedeztem fel. Hát jó, akkor még gurulj egy kicsit, addig, amíg anya haza nem jön. Ez legyen a mi kettőnk közös titka, hogy beszélgettünk, ezt anya úgy sem hinné el.
Aztán megsimogatom a kicsi feje búbját, majd végig a hátát a lába fejéig, hogy érezze szeretetemet. A kicsi kék szemek ekkor másfelé kezdenek figyelni, mert kintről zaj hallatszik. A bejárati ajtó nyitódott és csukódott. A kicsi továbbra is figyel és keze, lába gyors mozgásba lendül. Óvatosan nyílik a szoba ajtaja és ki lép a szobába, nem más, mint anya. Izgatott repülő mozdulatok mutatják, hogy ujjong a kicsi lelke, hiszen itt van az a lény, aki a világra hozta és saját testéből táplálja. Itt van tapintható, látó közelségben.
Anyja felé fordul és gügyögő hangokat ad ki. Az egyik hang, vagy szótag, amit a sok egymás utáni hangzásból kivettem mintha ez lett volna: Ma. Csodálatos pillanat, hiszen ez még nem tudatos, csak véletlen. Vajon igazán véletlen? Ki tudja azt megmondani, hol a véletlen és hol a tudatosság határa egy fél éves babánál. Mindegy. Ünnepi pillanat volt, csodálatos ünnepi pillanat az anya és gyermeke lelkének láthatatlan találkozása, összefonódása, amelyet csak maga a Teremtő láthat a maga valóságában. Hurrá megjött a mama, lehet a szobában gurulni, hemperegni tovább!
Lőrincz Sarolta Aranka, Felvidék.ma
