70 éve várok erre a pillanatra, mondta egy szépkorú bácsi a DAC stadionban.
Amikor felcsendül a magyar, majd a székely himnusz, sír. Örömkönnyek ezek, ugyanis megélte, hogy a Felvidéki Válogatott pályára lép. Az ellenfél pedig nem más, mint székely testvéreink. 2015. április 30-án, ezer néző előtt, Felvidék : Székelyföld 1:0.
De hogyan is jutottunk idáig? A sport némelyeknek játék, másoknak életstílus, függőség, minden. A passzív figyelőktől kezdve a hobbin keresztül a profik világáig, valahogy mindenkit rabul ejt. Bárhonnan is közelítjük meg, a sport vitathatatlanul része mindennapjainknak. Az ember éhes a sikerre. A siker az, ami motivál, ami előre visz, ami örömet okoz. A sikert legegyszerűbben a sporton keresztül lehet megélni. Elég bekapcsolni a tévét, választani egy sikeres csapatot vagy sportolót és drukkolni. Győzött a csapatunk, sikeresek vagyunk! Így tudnak sokan azonosulni külföldi csapatokkal és sportolókkal. A kulcs a siker.
Itt jön a képbe a sport közösségépítő hatása. „Nyertek a mieink!” – hallom egy barátomtól. „De mi ma játszunk” – válaszolom. „Ma a magyarok játszanak, én a szlovákokra gondoltam” – jön a válasz. Számtalanszor részese voltam ilyen és hasonló párbeszédeknek. Még mielőtt bárki is félreértene, nem azzal van a baj, ha valaki a szlovák válogatottnak vagy sportolónak drukkol. A baj (és az asszimiláció) ott kezdődik, ha annak sikerei hatására egy idegen nemzettel azonosul valaki. Ezért örvendetes a magyar válogatott tavalyi sikere. Kijutottunk az Eb-re! Igen, mi magyarok. Mennyivel őszintébb ez a sikerérzet, mennyivel szabadabb. Őszintébb, mert valóban a mienk és nem másokhoz kell azonosulnunk. Tudta ezt a révkomáromi Priskin Tamás is, amikor betekerte azt a továbbjutást jelentő gólt a norvégoknak. Dobbant a szív. Az anyországi sportolók talán nem is tudatosítják, hogy valahol a vállukon viselik a határon túliak sorsát is. Az ő sikerük, a mi sikerünk is, és a mi megmaradásunk egyik eleme.
Ilyen és hasonló gondolatok vezettek minket tavaly ilyenkor, amikor megalapítottuk a Felvidéki Labdarúgó Egyesületet. Közösséget építünk és erősítünk a sport által. Engedjék meg, hogy egy személyes példával éljek. A focin keresztül megismertem pár srácot a szomszéd faluból. Számtalanszor lejátszódott a fent idézett párbeszéd köztünk. Mieink, meg mások… Egy év alatt viszont oda jutottunk, hogy „Hajrá Felvidék!”-kel köszönünk el egymástól.
Persze nem volt ez mindig ilyen szép és könnyű (most sem könnyű). Olyankor viszont mindig jött egy égi jel. Az egyik külföldi tornánk előtt töprengtem az egész túra lebonyolításán. Már kezdtem megbánni, hogy egyáltalán belevágtunk, amikor a következő üzenetet kaptam egyik játékosunktól: „Köszönöm, hogy beválogattatok és hogy utazhatok a csapattal! Én még sohasem repültem és nagyon várom a tornát!” Ez az üzenet azóta is erőt ad a folytatáshoz. A közösségépítés mellett ugyanis megadjuk játékosainknak a lehetőséget, hogy utazzanak, világot lássanak és a külföldi pályákon is megmutassák, mit tudnak.
Egy éve vagyunk jelen a közéletben. Egy éve próbáljuk sikeresen képviselni a Felvidéket. Idén is több nemzetközi tornára, Európa- és világbajnokságra van meghívásunk. Célunk változatlan, továbbra is építeni közösségünket. Hajrá Felvidék!
Nagy Dávid, Felvidék.ma
A Felvidéki Labdarúgó Válogatott alelnöke{iarelatednews articleid=”57615,56953,56531,55323,54310,54108,54029,53709,53402,53392,52352″}
