Ez hangzott el a budapesti Könyvfesztiválon, ahol nagy érdeklődés és közönségsiker mellett tegnap délután mutatta be a Kortárs Kiadó Zelei Miklós: A kettézárt falu című dokumentumregényének új javított és bővített kiadását.
A könyvbemutató valamennyi szereplője a közép-európai, sőt: az egyetemes európai történelembe helyezte a kívülállók számára csupán két kis szlovák, illetve ukrán falut érintő ügyet, amely – szintén a kívülálló szemével – szerencsésen megoldódott. Hogy a valódi elrendeződésig még mi hiányzik, ahhoz mindenki hozzátett egy-két szempontot.
A beszélgetést vezető Tóth István nyugalmazott főkonzul emlékeztetett arra, hogy az az 1944-es manifesztum, amely a magyar és a német népet az ukrán nép örök ellenségének nevezte, valahogy nem tudott kiiktatódni a közgondolkodásból. De ugyanígy, ha Szlovákiában sem halad előre a Beneš-dekrétumok ügye, vagy a délvidéki 44-es magyarirtás – bár fent a politikai kapcsolatok jók – valójában a mélyben az sem rendeződött. Ezzel együtt az igazságnak helyre kell állnia, amit ez a könyv is bizonyít. Ahhoz hogy megszülessen, kellett az író tehetsége és kitartása mellett sokaknak a hite, hogy nemcsak nagy ügyekben, de egy kis falu drámájában is lehet igazságot tenni.
Tragikomikus és embertelen történet a 20. századból
Brenzovics László, a KMKSZ elnöke, mint a könyv egyik támogatója és olvasója egy évfordulóra, véletlen egybeesésre mutatott rá hozzászólásában. Különös, hogy a könyvbemutató napja, április 22. – nyilván sokan nem tudják – Vlagyimir Iljics Lenin születésnapja. A bolsevisták vezéréé, akit száz évvel ezelőtt egy lezárt vagonban küldtek a németek Szentpétervárra, s akinek az életműve igen jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Nagy- és Kisszelmenc sorsa úgy alakult, ahogyan alakult.
Zelei Miklós érdeme, hogy megírta ezt a Kárpátalja 20. századi sorsáról szóló talán legfontosabb könyvet. Emellett élharcosa volt annak a küzdelemnek, amely zajlott Szlovákiában, Ukrajnában, Magyarországon, az Európa Tanácsban, az amerikai parlamentben, és amelynek eredményeként valamilyen formában megszűnt az a gyalázat, ami fennállt egy emberöltőn keresztül. Rést vágtunk a vasfüggönyön, és ezen a résen, ha nem is teljesen szabadon, de megfelelő úti okmányokkal – gyalog vagy kerékpáron – át lehet kelni.
Ez a hatalmas munka, az összegyűjtött rengeteg interjú, dokumentum, irat megmutatja azt a rendkívül abszurd, tragikomikus és embertelen történetet, amelybe a kárpát-medencei magyarság került 20. századi történelmében.
A könyv borítója (Fotó: Cservenka Judit)
„De azt is látnunk kell, hogy a térség integrációjának a nagy kérdését, a kapcsolattartást, amikor lehetett volna, tehát 1991 után azonnal, nem oldották meg. Ahelyett, hogy szélesedtek volna Kárpátalja integrálódásának lehetőségei Európába, fokozatosan szűkültek. Nem volt természetes sem Szlovákia, sem Ukrajna, sem Nyugat-Európa számára, hogy felszámolja ezt a gazemberséget, ami fennállt a diktatúra idejében, hogy legalább megkönnyítsék az emberek határátkelését. Ez – mint a könyvben olvashatjuk – megoldottnak jelenleg sem tekinthető, normális közlekedés nincsen, fennáll a vízumkényszer, nagyon szigorúan őrzik a határt, mintha Európának ez a vidéke meg lenne babonázva.”
Ez valaha Ung megye volt, természetes központja Ungvár és úgy lettek kialakítva az útvonalak, vasútvonalak is, hogy ezt szolgálták évszázadon keresztül. Ennek szétszakítása, az a gyalázat, ami fennállt egy emberöltőn keresztül, teljes mértékben máig sem állt helyre.
„Mindig amikor történik előrelépés, történik visszalépés is. A legutolsó hír, hogy Ukrajna megkapja a vízummentességet – hosszas ígérgetés után. De ha az ember alaposan elolvassa a szerződést, kiderül, hogy ez a vízummentesség esetleg rosszabb lesz, mint a jelenlegi vízumkényszer, mert egy csomó dokumentumot kell felmutatni, és a határőr fogja megint eldönteni, hogy beléphetek-e vagy nem léphetek be. Aznap, amikor ezt az Európai Parlament megszavazta, azonnal bevezették a szigorítást a határon, és újra óriási sorok alakultak ki, amely megnehezíti a normális kapcsolattartást. Nem igazán érthető ez a kettős mérce, ez a farizeusság, hogy azokat az embereket, akik mindenféle dokumentum nélkül migránsként próbálnak áttörni a határon, azokat széles együttérzés követi az egész nyugati médiában, de az nem számít, hogy ott van Kárpátalja, egész Ukrajna lakossága, és ők még útlevéllel, megfelelő okmányokkal sem tudnak megfelelőképpen belépni az Európai Unió vagy csak a szomszédos országok területére. Kisszelmenchez – ilyen szempontból – közelebb van Vlagyivosztok mint Nagyszelmenc. Ugyanakkor a könyvnek a története, és a későbbi küzdelmek története reményt is ad arra, hogy lehetséges becsületesen feltárni a múltat és ennek talán lehet olyan ereje, hogy ha nem is teljes mértékben, de meg tud oldani problémákat. Hogy ne legyünk teljesen pesszimisták, szeretném azzal a mondással zárni, ami Kárpátalján járja: a munkácsi sör már jobb, de még ihatatlan” – mondta a könyv kiadásának támogatója.
A nagyszelmenci gazdák földje már régen másoké
A két falu polgármestere is eljött. Tóth Lajos, aki bár hosszú ideje polgármestere Nagyszelmencnek, életkoránál fogva csak nagyszüleitől tudja, hogyan élt a falu, amikor még nem választotta ketté a határ. Nagyapja mondta el, hogy a határ kijelölésének idején az oroszok hagyták, hogy elvessék a termést, ötszáz hektáron a kisszelmenci részen, még le is arathatták, de már a termést nem vihették haza Nagyszelmencre. Le kellett rakniuk a határon, ami aztán úgy bezárult, hogy nem tudták egymást látogatni.
Tòth Lajos nagyszelmenci polgàrmester ès Tòth Istvàn nyugalmazott fökonzul (Fotó: Cservenka Judit)
A határátkelés lehetőségét többször is kérte a két falu lakossága, de teljesen eredménytelenül. Abba, hogy 2005. decemberében megnyílt a határ, oroszlánrésze volt Zelei Miklós könyve első megjelenésének, ami után sor kerülhetett a washingtoni meghallgatásra. „Sőt: amellett, hogy jártak hozzánk olasz, német, magyar újságírók, végül még a szlovákok is eljöttek” – említette a polgármester.
Kérdésünkre, hogy mi változott azóta, elmondta, hogy a rokonok látogathatják egymást, ez jó dolog, de megint igazságtalan a helyzet, amiért a nagyszelmenciek szabadon mehetnek, a kisszelmenciek pedig csak vízummal. Ami pedig a gazdaságot illeti, keserű beletörődéssel közli, hogy az a bizonyos 500 hektár, ami a nagyszelmenci gazdák tulajdona volt egykor, már régen másoké, kárpótlást nem kaptak érte.
Ambrus Lajos, a Kortárs Kiadó szerkesztője maga is járt Szelmencen 1996-ban, és elborzadt a helyzeten. Ady sora jutott eszébe: „minden egész eltörött”, mert Ung vármegye is ilyen egész volt. Olyan sorsok – hol drámai, hol abszurd életsorsok – jöttek elő, hogy úgy érezte, ki kell adni, méghozzá ebben a formában, amely áttekinti az egészet, a teljes kis- és nagyszelmenci történetet.
Mindent újra kell gondolni
A könyvbemutató végén a szerző, Zelei Miklós is hozzászólt az elhangzottakhoz. „Az, hogy létrejöhetett a könyv, már az első kiadás is, az a rendszerváltásnak köszönhető. De ahogyan ez történt, az Szlovákia, Ukrajna és Magyarország rendszerváltásának sikeréről és kudarcáról is beszél. Kisszelmenc és Nagyszelmenc alatt nincs kőolaj, nincs aranybánya vagy gyémántbánya. Itt csak emberek vannak, az pedig nem érték, ahogyan ma látjuk a televízióban: 5 másodperc alatt kinyírnak ezer embert. Ha a rendszerváltás komoly lett volna, ha ezekben az új demokráciákban valóban demokrata mentalitású emberek kerülnek hatalmi pozícióba, akkor ez a határnyitás magától megoldódik, nem is kellett volna küzdeni érte. Ezzel szemben a szlovák és az ukrán hatóságoktól mindig elutasításba ütköztünk mindaddig, amíg el nem jutottunk az akkori és a mostani világ első számú szuperhatalmi központjába: Washingtonba, ahol sikerült pártfogást találnunk” – mondta a szerző, rámutatva, onnantól kezdve megindult itt is az ügy.
A könyvbemutató közönsège (Fotó: Cservenka Judit)
A vízumkérdést is szóba hozta: „Amíg a főtörzsőrmester vagy az alhadnagy hadistent játszik és maga dönti el, hogy kit enged be és kit nem, hogyan engedi be és miért, addig nem működnek ezek a frissen létrejött demokráciák és újdonsült államok, hiszen Ukrajna is új állam és Szlovákia is az. E térségben gondolatokat, gondolkodókat, írókat, műveket likvidáltak fizikailag is évtizedeken át, Magyarországon is a Rákosi és a Kádár korszakban, és az a kánon, amely végül ezeken a megtizedelt alapokon létrejött és ma mérvadónak tekinthető, az egy mértéket nem ismerő világ struktúrája és gondolkodásmódja szerint épült ki. Mindent újra kell gondolni. Magyarország tatarozásra szorul, és ez a gondolatokra is vonatkozik, nemcsak az épületekre és a lépcsőházakra.”
