Felmérések igazolják, hogy a mai embert a bibliai csodáknál nem annyira az isteni hatalom megnyilvánulásai hatják meg; sokkal inkább az emberi cselekvések érdeklik. Lázár feltámasztásánál nem azt kérdezi, hogyan tudta Jézus visszahozni a halálból, hanem hogy milyen élményekre emlékezett vissza Lázár a sírból való kijövetel után.
Mi vigasztalta meg az apostolokat?
Amikor megdermedve, földbe gyökerezett lábbal álltak a hegytetőn, két fehér ruhás isteni küldött megkérdezte tőlük: „Galileai férfiak, mit álltok itt égre emelt szemmel? Hirdessétek az evangéliumot, és tegyetek Róla tanúságot!” A tanítványok úgy érezték, rájuk szakadt az ég, nincs tovább. És akkor az Úr követei által feladatot bízott rájuk: az összetörtekre, a félholtakra.
Lázas betegen feküdt egy lelkipásztor. Pedig egy öregasszony levélben kérte, intézzen el neki egy sürgős lakásleválasztási ügyet. Egyszer csak egy 40 év körüli férfi csöngetett be hozzá. Leroskadt a székre, és kiöntötte előtte bánatát. Csúfos kudarcok, elbocsátás, ivás, idegösszeroppanás. A pap azt mondta: „Maga azért jött, hogy segítségére legyek. Pedig most én kérek öntől gyors segítséget. Ma kellett volna intézkednem fontos és sürgős ügyben. De nem tudok felkelni. Kérem, legyen segítségünkre.” Az illető hárított, a pap tovább kérte. A férfi elment. Négy nap múlva telefonált, hogy az építési osztályon egy volt iskolatársa intézkedett, és megadta az engedélyt. Másnap megvitte az örömhírt az öregasszonynak. Ott összetalálkozott a néni unokahúgával, aki igen vonzó teremtés… és így tovább. Újabb feladatot kért a lelkipásztortól.
A legtöbb neurózis, kedvetlenség, életuntság fő okozója, hogy lassan nem tudunk másra figyelni, mint önmagunkra. Ebben az önmarcangoló lelkiállapotban persze nem kellünk senkinek. Megsértődünk. Végül egyedül maradunk, sebeinket nyalogatva. Egyetlen kiút van csak ebből az állapotból: hogy vállaljuk mások gondját, a törődést, a szolgálatot. Mintegy kilépünk önmagunkból, és feloldódunk a hasznos feladatban. Segítsen a Szentlélek, hogy készek legyünk eltávolodni régi magunktól, és közelebb kerülni embertársainkhoz.
A Jelenések könyvében Krisztus azt üzeni az egyik kis-ázsiai egyház vezetőjének, a szárdeszi püspöknek: „Élőnek neveznek, de halott vagy. Tanácsolom, ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik haldokolnak.” (Jel 3,2) Jézus azt parancsolja a lelkileg tetszhalott püspöknek, hogy ébressze fel a többi tetszhalottat hívei között. Csak a megvigasztalt ember tud másokat is megvigasztalni.
Vannak az életnek kibírhatatlan órái, amelyeket csak úgy lehet elviselni, ha odaállunk mások mellé. Ha bátorítjuk a gyengéket, amikor már magunk is alig bírjuk az életet. A kétségbeesett ember csak úgy tud kiemelkedni a búskomorságból, ha feladatot bíznak rá.
Döbbenetes filmet mutatott be a televízió. A neves szívsebész egyetlen lánya szívműtét következtében meghalt. Az apa kétségbeesésében öngyilkosságot akart elkövetni. Csak az mentette meg, hogy adjunktusa ráada a fehér köpenyt, és ráparancsolt, siessen a műtőbe, életmentésre van szükség, és csak ő segíthet.
A lelki betegeket ma munkaterápiával gyógyítják. Nem engedik magukba roskadni, fontos feladatot bíznak rájuk. Jézus is ezt tette: a könnyes szemű apostolokra nem kisebb feladatot bízott, mint a világ megtérítését: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” A tizenkettő belevetette magát az apostoli munkába, és elfeledkezett saját sebéről.
Mi vigasztalta meg az apostolokat?
Hol térnek magukhoz? Visszamennek Jeruzsálembe. Oda mennek vissza, ahol a legnagyobb csőd érte őket. Ahol Péter megtagadta Jézust. Ahol a tizenegy gyáván szétfutott, ahol a Mestert keresztre feszítették. Parancsot kapnak, hogy a csőd színhelyére menjenek vissza. Új kezdet nincs a régi csőd becsületes felszámolása nélkül!
Sokan kudarcaik után helyet változtatnak, munkát változtatnak, iskolát váltanak, élettársat cserélnek, más egyházba térnek át, vagy új hazát keresnek. Azt gondolják, máshol jobb lesz. De sose lesz jobb, mert régi énünket visszük magunkkal az új iskolába, új munkahelyre, új házasságba, még az új országba is.
Nem új helyre kellene költözni, hanem önmagunkból kellene kilépnünk, régi énünkből kellene disszidálnunk. Valahogy úgy, ahogy Saul hagyta ott régi farizeusi énjét a damaszkuszi úton, és lett a nemzetek apostolává. Ahogy Augustinus hagyta ott a filozófiát, retorikát, az erkölcstelen életet, és lett hippói püspökké. Vagy ahogy a selyemkereskedő kicsapongó fia, Bernardone Ferenc hagyta ott régi énjét, még ruháit is, és lett Assisi Szent Ferenccé.
Amikor egyszerre öröm és szomorúság tölt el, azt szoktuk mondani: „Van egy jó és egy rossz hírem.” Ha egy riporter kérdést tett volna fel az apostoloknak Jézus mennybemenetele után, bizonyára ők is így válaszoltak volna: „Van egy rossz hírünk: Jézus mennybe ment, és árván hagyott minket. Ez könnyeket csal a szemünkbe. De van egy jó hírünk is: Jézus mennybe ment, és ránk bízta a világ megtérítését. Ez a feladat viszont határtalan örömet jelent.”
Urunk, apostolaidat szomorúság töltötte el, amikor eltávoztál a földről. Csak a tőled kapott feladat teljesítése, a missziós munka elkezdése oldotta fel árvaságuk érzését. Segíts, hogy minket is mások szolgálata emeljen fel szomorúságunkból. Aki élsz, és szeretsz minket mindörökkön örökké. Amen.
Hajnal Róbert/Magyar Kurír
