Hogy a hetvenes években mi volt a pártpolitikai iránymutatás a kisebbségekkel kapcsolatban, fogalmam sincs, s azt hiszem szüleimnek, nagyszüleimnek sem volt. Nem beszéltünk toleranciáról, nemzetiségi jogokról vagy kisebbségi öntudatról. Egyszerűen csak éltünk, nem egymás mellett, hanem együtt, hiába volt különböző a nemzetiségünk.
Békéscsabán nőttem fel, s éppen a piac utcáján állt a házunk. Kapunk elé szerdán és szombaton ponyvát terítettek a szlovák asszonyok, úgy árulták a kasból ki-kikandikáló kiscsirkéket. Nagyanyámnak, aki nem volt szlovák, nem esett nehezére „Kolko sztojí”-val megkérdezni a tojás árát, s anyám hangos „Dobry vecser!”-rel köszöntötte az átellenben lakó Misó bát, aki süket volt már egy kicsit, és mindig ott támasztotta a posztyenás házának tornácát, amikor esténként hazafelé tartottunk. A szomszédunkban lakott a széles csípőjű Osi néni, aki a világ legjobb brindzás haluskáját főzte, az oviban pedig a Brhlik Marcsi volt a barátnőm, aki ha megijedt, nem azt mondta, hogy „Jaj, Istenem!”, hanem, hogy „Bozse mój!”
Csabán a városban, az utcán több szlovák szót hallottam, mint magyart, s akkor ez számomra természetes volt. Mert ma már, felnőttként látom, hogy közel sem olyan természetes az a jó szomszédság a nemzetiségek között, mint amibe én Békéscsabán belenőttem.
Ennek a békés együttélésnek egyik oka az lehet, hogy a várost elsősorban szlovákokkal telepítették újra 1718-ban, a százötven éves török uralom után. A felvidéki tótokat nem a békési zsíros, fekete földek vonzották, hanem a szabad vallásgyakorlás joga, amit zálogként kaptak meg a Habsburgoktól.
Kolbász és haluska
A második világháború, majd a szocializmus évtizedei kivetkőztették viseletéből és népi kultúrájából a nemzetiségeket szerte Magyarországon. ?A csabai szlovákság a huszadik század közepéig megőrizte saját szokásrendjét, amelyben a gasztronómia igen fontos szerepet töltött be.
A csabai szlovákok ma
Ma már otthon is egyre kevesebbet beszélnek szlovákul, s a régi szokások, hagyományok csak egy pillanatra villannak fel a családi körben. A karácsonyi asztalnál például, amikor mindenki kap egy gerezd fokhagymát, hogy egészséges legyen, s az almát éppen annyi gerezdre osztják, ahányan vannak a családban, nehogy jövőre kevesebben üljék körül a családi asztalt.
Móra Ferenc némi iróniával ugyan, de az egyszerű, mégis mindenütt jelenlévő bodzához hasonlítja a szlovák népet. Nem növekszik nagyra, nincsenek égbe törő vágyai, ám tavaszi, friss illatába belebódul, aki arra jár, nyáron hűs árnyékot ad a megfáradt utasoknak, s télen teája betegeket gyógyít.
Závada Pál, Képmás
