Ahhoz, hogy pontosan megértsük a másik nemzetet, azokat, akikkel együtt élünk, nem árt ismernünk történelmüket, avagy történelmi ismereteiket, esetleg tévedéseiket sem, ehhez pedig hozzátartozik történelemkutatásuk és írásuk is.
Prága és Pozsony
A Habsburg Monarchia és az uralkodóház iránti lojalitás kérdése a cseh és szlovák történetírásban mindmáig ritkán kutatott témának számít. Roman Holec, a pozsonyi egyetem történészprofesszora az utolsó Habsburgok szlovák vonatkozásainak szentelt könyvében a szlovákok dinasztia iránti hűségét vizsgálva azt hangsúlyozza, hogy az valójában az uralkodónak kijáró kötelező tiszteletet és az egyszerű embereknek a jóságos uralkodóba vetett hitét jelentette. Maga a szlovák politika viszonyát viszont a Ferenc Ferdinánd trónörökös „műhelyében” fontos szerepet játszó Milan Hodža fogalmazta meg a legtömörebben, amikor a Monarchiát „élő hullához” hasonlította.
Abban a cseh és a szlovák történeti munkák egyetértenek, hogy a Monarchia belső reformja, nemzetiségi alapon történő föderatív átalakítása a háború utolsó évében már megkésett kísérlet volt. A birodalom tényleges „sírásója” nem IV. Károly, hanem a dualista rendszerhez mindvégig ragaszkodó Ferenc József volt. Károly 1918. október 16-i föderalizációs kísérletének a megkésettség mellett a második legnagyobb hiányosságát abban jelölik meg, hogy „a föderáció elveit csak a Monarchia osztrák részeire kívánták érvényesíteni, a magyarországi részen viszont nem”. Ez pedig azt jelentette volna, hogy „miközben a csehek haszonélvezői lehettek volna, a szlovákok továbbra is a másodrendű nemzet maradtak volna”.
A különbékét célzó, titkos tárgyalásokkal megtűzdelt „Habsburg-szomorújátéknak” az utolsó osztrák-magyar uralkodó csupán mellékszereplője maradt, tényleges irányítója a németekkel mindvégig együttműködő Czernin külügyminiszter volt. Ezt állítja a Monarchia felbomlásával foglalkozó cseh monográfia szerzője, az 1969 után húsz éven át Amerikában élt Jiří Kovtun. Ő a cseh történetírásban szokatlan részletességgel elemzi a Károlyhoz fűződő különbéke- kezdeményezéseket. Kovtun szerint éppen Czernin diplomáciai baklövései miatt bizonyultak hiábavalónak az uralkodó Wilson amerikai elnökhöz eljuttatott és ott megértéssel fogadott üzenetei.
A cseh történész Lansing amerikai külügyminiszter 1918. áprilisi-májusi feljegyzéseit elemzi, amelyek – a Sixtus-kísérlet Clemenceau által történt leleplezését követően – a Monarchia sorsát megpecsételő amerikai döntés okait tárják fel. „Az új helyzetre való tekintettel úgy ítélem meg – írta Lansing -, hogy Ausztria-Magyarországot mint birodalmat gyakorlatilag fel kell számolni. Szét kell osztani azon nemzetiségek között, amelyekből összetevődik.” -írja Kovtun.
Az öt éve elhunyt, Magyarországon is jól ismert Otto Urban szintén úgy értékelte, hogy Károly császár titkos tárgyalásainak kudarca volt az utolsó fordulópont a Monarchia jövőjének nagyhatalmi megítélésében: 1918 májusa után a Monarchia belső reformjait célzó kísérletek mögül már hiányzott az amerikai és brit támogatás, s ezért az 1918. szeptemberi- októberi nemzetiségi tárgyalások és a császári manifesztum eleve reménytelen vállalkozásnak számítottak.
A trianoni békeszerződés előzményeivel foglalkozó szlovák monográfiák szerzője, Marián Hronský angol nyelven is megjelent munkájában az 1918. október 16-i Völkermanifest elutasításának legfőbb okát „az elvakult és javíthatatlan magyar hivatalos politika” integritás-doktrínájában jelölte meg, amelyet Wekerle Sándor miniszterelnöknek sikerült a császári manifesztumban is érvényre juttatnia. „Ez a magyar politika az október 16-i császári manifesztumot már születése pillanatában ellehetetlenítette, amely azonban lényegét tekintve is kemény ellenállásba ütközött, hiszen az önálló és szuverén nemzetállamok létrejöttét kellett volna megakadályoznia.” – mondja Hronský.
A cseh és a szlovák történetírás a Monarchia felbomlásának belső okai közt a dualista rendszer megmerevedését, a belső nemzetiségi átalakulás megakadályozását tekinti elsődlegesnek. Károly lehetőségeit nemcsak a világháború által kiváltott nagyhatalmi polarizálódás korlátozta, hanem a Monarchia átalakítását folyamatosan megakadályozó magyar ellenállás is – írják.
Az osztrák birodalmi gyűlés cseh képviselőinek 1917. május 30-i államjogi nyilatkozata szerint „a dualista rendszer az egész birodalom nyilvánvaló kárára uralkodó és elnyomott nemzeteket teremtett”, amit csak a „Habsburg-Lotharingiai monarchiának a szabad és egyenlő nemzetállamok szövetségi államává való átalakításával” lehet megváltoztatni. A nyilatkozatban a cseh politikai elit először hirdette meg nyíltan a Masaryk vezette csehszlovák politikai emigráció által kijelölt államalapítás célját: „…népünkre támaszkodva arra törekszünk, hogy a csehszlovák nemzet valamennyi ágát egy demokratikus cseh államban egyesítsük, beleértve a nemzet szlovák ágát is, amely összefüggő egységben él a történeti cseh hazával.” Jan Rychlík cseh történész a cseh-szlovák viszonynak szentelt monográfiájában éppen ezért azt hangsúlyozza, hogy IV. Károly magyar király számára a cseh-szlovák kérdés a Magyarországgal való súlyos konfliktusok vállalása nélkül 1917 májusa után teljességgel megoldhatatlanná vált – véli Rýchlík.
História
