Minden cselekedetnek következménye van. Olyan alapigazság ez, amit tudni ugyan tudunk, de ritkán tudatosítunk olyan mélységben, hogy azután zúgolódás nélkül szembe nézhessünk a következményekkel.
Viszont azt is be kell ismernünk, hogy a következményt az ember nem, vagy alig tudja a tett elkövetése előtt kiszámítani. Nem szégyen ez. Jusson eszünkbe Pál apostol vallomása: ,,Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre, most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.” (1. Kor. 13: 12.) Inkább azok hibáznak, akik túlzott önbizalommal a maguk, vagy mások ismereteinek teljességét hangoztatva mutatnak olyan irányt, amelyről később kiderül, hogy rossz, s a vége zsákutca, vagy pusztulás. Legfontosabb döntését, hitbeli cselekedetét viszont akkor hozza meg az ember, amikor elfogadja, vagy elutasítja Istent. E döntéshez adja Isten segítségül a Szentírást és Szentlelkét. Az Istenben hívő ember számára viszont mind az apostoli vallomásból, mind a Biblia egészéből az olvasható ki, hogy Isten minden cselekedet következményét ismeri, hibátlanul méri fel. A teremtés rendjének ez az egyik alapja. S abban sem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy e rendet Isten irányítja, de a mi cselekedeteink is hatással vannak azokra. Bár többnyire nem látványos egy-egy emberi cselekedet hatása, de hosszú távon és összegződve már jelentőssé válhat. (Ezért nem mellékesek a cselekedetek, s az ősi ellenség is ezen a ponton próbálja összezavarni Isten teremtményeinek rendjét kísértéseivel). Isten mindenhatósága viszont képes arra, hogy kiigazításokat végezzen, vagy szabad folyást engedjen az eseményeknek, aszerint, hogy véső szándéka – üdvterve – szempontjából hogyan látja jónak azokat. Ha pedig azt kérdezzük, milyen mértékű Isten törődése a teremtett mindenséggel, illetve velünk, emberekkel, akkor idézhetjük Jézus Krisztus kijelentését, aki tizenkét tanítványának kiküldésekor többek között azt is mondja: ,,Nektek még a hajatok szálai is számon vannak tartva” (Mt. 10:30). Ez alapot ad annak, hogy hittel valljuk, Isten nemcsak a mindenség, vagy az emberiség, de az egyes ember sorsa felett is ilyen számon tartó felügyeletet gyakorolva adja oltalmazó kegyelmét, vagy enged teret próbáló, figyelmeztető eseményeknek, amelyekből okulhatunk, vagy másoknak szolgálunk okulásul. Nem egyszerű ezt megérteni, elfogadni, átélni. De a mi keresztyénségünk, Krisztusra alapozott hitünk előtt ott van Isten üdvtervének végcélja, az örök élet, amelyet Fia által készít az őt szeretőknek. Ám ezt csak azok remélhetik, akik nem felejtik el Jézus figyelmeztetését: ,,Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: URam, URam, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21). Végül egy zsoltáridézettel arra utalnék, hogy az Ószövetségben sem csak a földi jó és biztonság várása kapcsolódik az Istenben hívő élethez, hanem a dicsőségbe fogadás, az örökké Istennel maradás is: ,,De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké! Bizony, elpusztulnak azok, akik eltávolodnak tőled. Kiirtod mindazokat, akik elhagynak téged! De nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az URat tartom oltalmamnak. Hirdetem minden tettedet.” (Zsolt k. 73:23-28).Ha a fenti “filozofálgatást” nem is fogadjuk el hibátlannak, talán segít abban, hogy a Jeremiással e részben történő eseményeket jobban megértsük, mint értette akkor és ott ő maga. Az előző részben Istentől kapott feladatot -ahogy olvastuk-, túlteljesítette. Nemcsak a kijelölt helyszínen mondta el a próféciát, hanem a templom udvarán is. (Kárhozatos a tétlenség az ÚR szolgálatában, de meggondolandó a túlbuzgóság is, ahogy azt itt is szemlélhetjük). Nem térhet otthonába békességgel. Túlzott buzgóságának következményével szembesülnie kell. Hiszen itt már Pashúr főpap is meghallotta azt. Mint a templom rendjére felügyelő hivatalos személy, úgy ítélte meg, hogy politikai szempontból veszélyes az, amit Jeremiás mond. (Ma azt mondanák Jeremiás szavaira; pánikot kelt). A hatalom fő szempontja pedig többnyire az, hogy az általa teremtett rendet, nyugalmat fenntartsa, akár fegyverek segítségével, erőszakkal is. A legtöbb esetben pedig úgy állítja be tetteit, hogy a nép érdekében cselekszi azokat. (Pedig igazából saját, önös érdekeit tartja szem előtt mindig. Csak többnyire ez hosszabb távon válik nyilvánvalóvá). Pashúr intézkedik. Jeremiást elfogatja, megvereti, és kalodába záratja, amely szintén kapu közelében volt felállítva, hogy sokan lássák a megbüntetett személyt. A szomorú itt számomra az, hogy az ÚR prófétájával szemben gyakorolja hatalmát az ÚR házának főfelügyelője. Pashúr elfelejti, kitől is kapta végső soron tisztét, hatalmát. S hogy nem Isten igazságát ismeri fel a próféciában, hanem kiszolgálja azt a rendszert, amely az ÚR törvényével szembefordulva gyakorolja hatalmát. Látszólag nem sikerült megfélemlítenie a prófétát. Amikor elbocsátja Jeremiást, tőle kell hallania, hogy milyen büntetést készít számára Isten. Tettének következményével szembesülnie kell neki is. Amikor a próféta már kikerül a fogságból és otthonába tér, akkor válik nyilvánvalóvá, hogy mennyire megviselte a rá mért büntetés. Vívódása, panaszainak mélységei és bizonyságtételeinek magasságai jól szemléltetik az olvasó előtt azt a nem könnyen megélhető állapotot, amely a prófétai szolgálatot szinte mindig, de nem ritkán az Istenben elkötelezetten hívő emberre is jellemző, ha nem igazán érti, mit akar tőle az ÚR. Bár azt is hozzá kell tennünk, hogy három részre kell tagolni a 7-től I3-ig terjedő verseket. A 7-től 13-ig terjedő versekben foglaltak más időben hangzottak el, mint a 14-től 18-ig leírtak. A 13. és 14. vers pedig zsoltáridézet, amit nem a próféta írt, hanem későbbi magyarázói jegyeztek – talán párhuzamként a versek mellé, de később úgy másolták: le, mintha az is része lenne az eredeti szövegnek. Ezekkel egyetemben mégis átérezhető az a folytonos lelki feszültség, amely a prófétai szolgálatra jellemző. Mindaddig ugyanis, amíg a prófécia be nem teljesedik, a próféta csak Istenbe vetett hittel győzheti le magában a bizonytalanságot, hogy helyesen mondta-e a rábízott üzenetet. Másrészt pedig ugyanezen hite által újra meg újra el kell mondania azt, amiért mások kinevetik, ellenségnek gondolják. Jeremiás is átéli, amit századokkal később Jézus (Mt.26:59), hogy terhelő adatokat gyűjtenek ellene, amikre hivatkozva elítélhetik annak az Úrnak nevében, aki elhívta, és szolgálatába állította. Olyan ellentmondás ez Isten népe életében, amitől csak óva inthetjük a keresztyén közösségeket. Elkerülni ezeket a csapdákat csak az segíthet, ha Jézus Krisztus útmutatása ott van vezetetteknek és vezetőknek a tudatában szüntelenül: ,,De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok.”
Református Újság 2008, július
