Ha az EU vezetői valóban tisztelnék az Unió papíron lefektetett alapértékeit, akkor Brüsszelben egy ideje már a Pozsony ellen az emberi és kisebbségi jogok súlyos megsértése miatt kirovandó szankciókról zajlanának a tárgyalások.
A felvidéki történések nyomán lassan egyértelmű: a szlovák–magyar megbékéléshez már korántsem elég, ha a politikusok és a történészek próbálják meg elsimítani az ellentéteket. Ahhoz, hogy erre esély mutatkozzék, már a pszichológia avatott tudorai is szükségesek.
Más módon ugyanis nehéz lenne kideríteni, honnan származik az a mérhetetlen mennyiségű frusztráció, amely a szlovák politikai élet mértékadó erőit arra sarkallja, hogy az ország minden nyomorúságáért a magyarokat tegyék felelőssé. Ám vélhetően nem csupán a politikumot hatja át ez a hangulat, másként nem lehetne az ország élén két fasiszta alakulat.
Persze szó nincs arról, hogy minden szlovák gyűlölné a magyarokat, ha ezt állítanánk, ugyanabba a hibába esnénk, mint a közvéleményt folyamatosan a magyarok ellen hergelő pozsonyi politikusok. Az azonban tény, hogy egyre rosszabb a két nemzet viszonya – és ezt az állapotot a magyar helységnevek kitiltása az iskolai tankönyvekből bizonyosan nem javítja majd. Mint ahogy az sem, hogy Robert Fico kormányfő vérebként ront rá Csáky Pál MKP-elnökre, ha a magyarok önrendelkezésének kérdése merül föl. A helyzet súlyos – már csak azért is, mert Budapest sem képes a kellő határozottsággal kiállni a szlovákiai magyarok mellett. Holott most erre lenne szükség: a magyar külügynek minden követ meg kell mozgatnia, hogy ne fokozódjon tovább a feszültség – ha Pozsonyban továbbra is süket fülekre talál, akkor Brüsszelben. Ha másért nem, legalább azért, hogy az EU-s illetékesek ne takarózhassanak azzal: nem tudtak a szlovákiai magyarok elleni kirekesztő intézkedésekről.
Krónika, Balogh Levente
