Azt ajánlotta a Kassa Megyei Hivatal kulturális osztályának a vezetője az ünnepi évadra készülő Thália Színház igazgatójának, Kolár Péternek, hogy ebben az évben ne készítsenek új produkciókat, porolják le a régieket.
Ugyanis a gazdasági válság következtében a megyei hivatal kénytelen 20 százalékos kieséssel számolni, ami több mint 10 százalékban érinti a kulturális intézményeket. Így a Tháliában – akárcsak a megye alá tartozó három többi színházban is – 10 százalékkal csökkentették az amúgy is alacsony költségvetést. Ez pedig gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Thália egyetlen új bemutatót sem tud létrehozni.
Mi lesz most? – kérdezem Kolár Pétert.
– Semmiképp sem adhatjuk föl. Ha ugyanis a megye ajánlásához tartjuk magunkat, és nem tartunk bemutatókat, az két szempontból is a Thália Színház végét jelentené. Egyrészt régi darabokkal nem tudnánk új bérleteket hirdetni – és elmaradna a közönség. Ha pedig egy évig nincs közönségünk, bárki megkérdezheti: minek egy olyan színház, amelynek nincsenek előadásai, amelynek nincsenek nézői? Egy ilyen színházat meg kell szüntetni… Másrészt évente átlagosan 70 bérletes előadást tartunk, Kassán. (A többi 80-90 tájelőadás, amelyeket a Felvidék magyar lakta területein adunk elő, Nagykapostól Pozsonyig.) Ha ez a bevételi forrás is elmarad, akkor valószínű, éves mérlegünket nullszaldó alatt zárjuk. Ebben az esetben egy még alacsonyabb besorolásba kerülnénk az államigazgatási „ranglétrán”. Eszerint minden bevételünk a megyét illetné meg, ezért ő döntené el azt is, mennyi és milyen jellegű darabokat játszhatunk. Gyakorlatilag elveszítenénk önrendelkezési jogunkat, önállóságunkat. Ez pedig olyan mélypont lenne, ahonnan már nincs visszaút. Mindezért igenis meghirdettük a bérletünket: ebben az évadban öt új darabbal és egy bérleten kívüli előadással készülünk.
Színházuknak a színészek bérére is alig van pénze. Miből szeretnének hat előadást színpadra állítani?
– Egyrészt pályázati pénzből: ott pályázunk, ahol csak tudunk. Ennek hátránya, hogy a pályázati pénzek mindig később, a bemutatók után nyilvánulnak meg. Tehát először meg kell szerezni azt a pénzt, amiből megvalósítható egy darab. Ráadásul ezek az összegek mindig késnek, és csak célszerűen lehet őket felhasználni (például kizárólag díszletre – miközben kiderülhet, hogy inkább a kosztümök finanszírozására lett volna nagyobb szükség). A másik oldalon pedig gyűjtési akcióba kezdtünk. Első körben a saját közönségünket szólítottuk meg – egyelőre az idősebb és a nyugdíjas korosztály volt a legadakozóbb. Úgy gondoltuk, hogy bátran fordulhatunk a Szlovákiai Magyar Írókhoz Társaságához is, hiszen ők azok, akik legközelebb állnak a kultúrához, a színházhoz. Sajnos ebben az elképzelésünkben csalódnunk kellett: mindössze ketten érezték szükségét a kassai magyar színház fennmaradásának. A valódi gyűjtési folyamat azonban csak most kezdődik, ezért általánosságban bizakodó vagyok. Az akcióba bekapcsolódik a Duna TV, néhány magyarországi színház, a szlovákiai magyar történelmi egyházak, valamint a Csemadok is. Igyekeztünk megszólítani a vállalkozókat is. Adakozni december 31-ig lehet.
A kassai színház 40 éve közadakozásból alakult. Vajon most is lesznek annyira lelkesek a felvidéki magyarok, hogy hathatós segítséget tudjanak nyújtani a Tháliának?
– Reménykedem benne, hogy igen. És nem várunk el nagy összegeket. Például a Csemadok 50 ezer tagot számlál. Ha közülük csak 20 ezren egy euróval támogatnának minket, az már 20 ezer eurót jelentene. Ettől is fontosabb, hogy a szlovákiai magyarság így demonstrálhatja: szeretnek bennünket, és a komáromi mellett szükségük van a keleti végeken is egy színházra. Ha ez megtörténik, már nehezebben lehet tőlünk elvenni az állami támogatásokat, továbblépve: nem lehet egykönnyen megszüntetni a működésünket.
Apropó, Komáromi Jókai Színház. Ők nem tudnak valami módon segíteni? Elvégre „testvér-színházról” van szó, jóban-rosszban ki kellene tartaniuk egymás mellett.
– A Jókai Színház költségvetését a Nyitra Megyei Hivatal szabja meg – és azok a kulturális intézmények, amelyek közpénzből tartják el magukat, nem támogathatnak idegen intézményeket. Ráadásul most az ő költségvetésüket is csökkentették. Igaz, még így is több mint kétszeresét kapják annak, amit mi. A komáromi színház nagyobb, mint a kassai – de ez egy produkció létrehozásában lényegtelen. Hiszen például a Fekete Péter színdarab itt is, ott is ugyanannyi szereplős, ugyanannyi jelmezre van szükség, ugyanannyi a rendező, a kosztümtervező, és a koreográfus munkadíja. Persze, örülök, hogy legalább nekik nincsenek komolyabb anyagi gondjaik. Ők egyébként csak ugyanazt tehetnék, amit a velünk együtt érző, magyarországi színházak: gyűjtést szervezhetnének a saját nézőik körében.
Sok magyarországi díszlet- és kosztümtervezővel, rendezővel dolgoznak együtt. Ők is megértik ezt a helyzetet, vagy elvárják a hazaihoz hasonló honoráriumot?
– Általában eleve olyan emberek jönnek át, akik pontosan tudják, miről van szó. (Ilyen például a rendkívül elismert Valló Péter is, aki idén másodszor fog nálunk rendezni). Senki sem itt akar meggazdagodni. A spórolás egyébként más területeken is megnyilvánul: amennyire csak lehetséges, felhasználjuk a régi díszleteket, kosztümöket. Ezekre a célokra olcsóbb, kevésbé látványos, nem komplikált elemeket választunk. Ennek persze egyáltalán nem örülünk, hiszen a megfelelő látványvilág ma már elengedhetetlen feltétele egy igazán sikeres, profi produkciónak. De ez van: ott húzzuk össze a nadrágszíjat, ahol csak lehet – és sok mindent el lehet feledtetni a tehetséges színészek játékával. Nekünk pedig az a legfontosabb célunk, hogy a magyar lakosság minél szélesebb rétegéhez eljuttassuk a profi színjátszást. Inkább erre áldozunk.
Évente 80-90 tájelőadást tartanak. A kiutazások – a benzinpénz, a szállásdíj, stb. – azonban komoly kiadásokkal járnak. Ha feladnák a tájolást, könnyebben egyenesbe jöhetnének…
– Mivel a komáromi színház is elég keveset tájol – elsősorban műszaki problémák miatt, hiszen nehéz kisebb térre átalakítaniuk a saját, nagy színpadra készülő díszleteiket – véleményem szerint hatalmas kulturális kiesést okozna, ha mi is kénytelenek lennénk feladni a kiutazásokat. Nagyon sok helyen soha nem látnának élő magyar előadást, színészeket. Ez egy misszió, és úgy gondolom, a kötelezettségünk. Csak akkor válhatnánk hagyományos értelemben vett kőszínházzá, ha ezzel egyidőben legalább két új, hivatásos magyar színház is alakulna, az egyik valahol Losonc, a másik Léva környékén. Akkor talán el lehetne látni magyar színházi előadásokkal Szlovákiát. Azért mondom, hogy „talán”, mert ettől lényegesen többre volna szükség. Specializálódni kellene egy-egy közönségréteg igényeinek megfelelően. Így ugyanis rendkívül nehéz dolgunk van: az alapvető műveltségű nézőtől kezdve az egyetemi tanárig, a gyermekektől a nyugdíjasokig minden igényt ki kell elégítenünk. Például rettenetes hiányt jelent, hogy Szlovákiában nincs magyar nyelvű, hivatásos ifjúsági- vagy bábszínház.
Szlovákiában két magyar, professzionális kőszínház működik, amelyek közül ez egyik épp a fennmaradásáért küzd. (Most ne számoljuk ide a Szevaszt, a Teátrumot és az Epopteiát, hiszen azok nem rendelkeznek állandó támogatással, saját színpaddal és személyzettel). Ezzel szemben Erdélyben összesen 25 magyar színház közül válogathatnak a nézők…
– Hát igen. Ennyivel azért nem nagyobb Erdély. Ha a kettőt összehasonlítjuk, azt hiszem, nem kell bizonygatni, mekkora jelentőséget tulajdonítanak a magyar színjátszásnak Romániában, és mekkorát Szlovákiában. Már több évtizede készülődik – pontosabban odáznak el nálunk – egy olyan törvényt, amely szabályozná a nemzeti kisebbségek kulturális életének finanszírozását. Nem kell hozzá nagy hozzáértés, hogy mivel mi, magyarok vagyunk a legnagyobb lélekszámú kisebbség, sokkal magasabb támogatásra lenne szükségünk, mint például a ruszinoknak. És nem csak szükségünk, hanem – szerintem – jogunk is. Ugyanis ha összehasonlítjuk egy hasonló méretű szlovákiai szlovák színház költségvetését a miénkkel, akkor a különbség megdöbbentő. Például a Kassai Állami Színház 2003-tól országos (és nem megyei) irányítás alatt áll, azaz a pénzt egyenesen a kulturális minisztériumtól kapja. Öt év alatt költségvetésük 250%-al növekedett. A miénk növekedése pedig ugyanez idő alatt 15%… Nevetséges. Még a kötelező béremelés szintjét sem éri el.
Ez a kellemetlen anyagi helyzet mennyire nyomja rá bélyegét a társulat hangulatára?
– Vannak színészek, akik igyekeznek kivenni a részüket a gyűjtési akcióból. Illés Oszkár például szervezett egy érdekes jótékonysági futballmérkőzést, ahol a magyarországi színész válogatott és a Szlovákiai Református Egyház válogatottja mérte össze erejét. Az összejövetel igen jól sikeredett, és azt hiszem, kicsit feldobta a dolgozók hangulatát. Egyébként a társulat tagjai szerencsére inkább a szerepekkel, az előadásokkal és a próbákkal foglalkoznak. Úgy gondolom, nekik elsősorban ez is a feladatuk: dolgozzanak, és hozzanak létre minél jobb előadásokat. Ezzel tudnak a legtöbbet segíteni.
Éppen negyven éve, hogy megalakult a kassai Thália Színház. Milyen előadásokkal, műsorokkal készülődnek?
– Vidám, zenés előadással indítottuk az évadot, október 2-án. A Fekete Péter című darab a legismertebb és legkiválóbb operettek egyike, örök klasszikus. Korognai Károly rendezése, reméljük, sok közönséget vonz majd. Az ünnepi bemutatóra – Goldoni: Két úr szolgája című komédia – november 6-án került sor, Valló Péter állította színpadra. Azért épp ezt választottuk, mert 40 éve szintén ezzel nyitotta meg kapuit a Thália Színház. Nagyon érdekes estének ígérkezik november 28-a: egy szép gálaestet szeretnénk megrendezni mindazokkal a színészekkel, akik valaha felléptek a Thália színpadán. Legalább negyven embert hívtunk meg, fiatalokat és időseket; azokat, akik Magyarországon vagy a Jókai Színházban folytatták a pályájukat; és azokat is, akik csak egy-egy emlékezetes alakítással járultak hozzá színházunk történelméhez. Az estet természetesen egy baráti találkozóval, fogadással zárjuk majd. A következő bemutatónkat januárra tervezzük: Martin McDonagh időnként mulatságos, mégis mélyen megrázó drámája lesz, a címe Leenane szépe, Korognai Károly rendezi majd. Március elején a Valahol Európában című, ismert musicalt mutatjuk be. Ennek aktualitása, hogy az eredeti film rendezője, Radványi Géza kassai születésű, és Márai Sándor testvére volt. Ez két okból is „kapóra jött”: egyrészt Márai Sándor születésének 110. évfordulóját ünnepeljük. Másrészt pedig az előadás része lesz a „Kassa 2013 Európa Kulturális Fővárosa” című rendezvénysorozatnak. Színházunk pedig fontosnak tartja bemutatni, hogy Kassa kulturális örökségéhez sok európai szintű magyar művész is hozzájárult. Még egy érdekes dolgot tervezünk az évad végére, ennek címe Kassa Orfeum. Műfaját ekképpen határoztuk meg: „zenés kabaré, némi politikai színezettel”, rendezője Korognai Károly. A 20. századi Kassa időnként sanyarú múltját és jelenét szeretnénk bemutatni, sok-sok kuplén, más zenei betéteken és vidám jeleneteken keresztül. Bérleten kívüli előadásunkat április 11-én, Márai Sándor születésnapján szeretnénk bemutatni. A gyertyák csonkig égnek című színdarabjával az ő munkásságának szeretnénk emléket állítani.
Remélem, hogy kiváló évadnak néznek elébe, és hogy a magyarság össze fog majd a kassai színház érdekében. Sok sikert kívánok!
– Köszönjük. Bízom benne, hogy ahogy a szlovákiai magyarság 1969-ben összegyűjtötte a megalakulásunkhoz szükséges összeget, most sem hagy minket cserben. Bízom benne, hogy nem épp a negyvenedik évfordulón kell bezárnunk a Thália kapuit. Szeretnénk még sokáig szolgálni a szlovákiai magyarságot.
Hübschné Dráfi Anikó
