A Szabad Újság e héten megjelent számában interjút közöl Gál Kingával, a Fidesz európai parlamenti képviselőjével. Gál Kinga többek közt véleményt mond a szlovák nyelvtörvényről és az európai kisebbségvédelmi törekvésekről is
Mi volt az érzése, és mi volt az első reakciója, amikor elolvasta a szlovák nyelvtörvényt?
– Egyértelműen, hogy ez egy múlt századi maradvány.A politikusok, akik jóváhagyták, múlt századi módon gondolkodnak, és a törvény is azoknak a koroknak a szellemiségét idézi. Szavaiban, de abban is, amit csak sejtetni enged. Az az egyik legnagyobb gond ugyanis a törvénnyel, hogy nem fogalmaz egyértelműen, tehát jogbizonytalanságot teremt. Nem tudni, hogy mit lehet, és mit nem lehet tenni. Sokszor elolvastam a jogszabályt, és mindig arra jutottam, mindenki azt érthet bele, amit csak akar. Én azt gondolom, hogy a kirekesztés ideája rég elavult. Európában már nem így gondolkodnak. Ismerem a szlovák érveket, szinte minden politikus álláspontját, de egy nyilatkozatukkal sem tudtak meggyőzni a törvény indokoltságáról.
Az ő egyik érvük, hogy más országban is van nyelvtörvény.
– Igen, de azokban az országokban a nyelvek veszélynek vannak kitéve. Az íreknek azért van nyelvtörvényük, mert meg kellett erősíteni az ír nyelvet a többségében használt angollal szemben. A balti államokban pedig még most is igen erős az orosz befolyás, az ő nyelveiket az orosz nyelv veszélyezteti. Szlovákia esetében erről nincs szó. Ki veszélyeztetné a szlovák nyelvet? A többség nyelvét kellene megvédeni a kisebbség nyelvétől? Ez furcsa és megmagyarázhatatlan. Illetve egy magyarázat lehet. A szlovákok esetében valószínűleg identitásbeli gondról van szó. Persze, az nem baj, sőt, valamelyest természetes is lenne, ha védeni akarnák a nyelvüket. De a törvény úgy védi a szlovák nyelvet, hogy közben rombolja a kisebbségi nyelvhasználatot. Azt sugallja, hogy a kisebbséghez tartozók másodrendűek. És ami a legnagyobb gond, hogy diszkriminál. Mi másra jó, minthogy mérgezze a légkört az egymás mellett élők között.
Ön Bauer Edittel együtt nagyon sokat tett azért, hogy a törvényről Európában is tudomást szerezzenek. Leveleket írtak, felszólaltak, vitákat kezdeményeztek az Európai Parlamentben. Mit gondol, értik a nyugat-európai emberek ennek a vitának a lényegét?
– Azt hiszem, most már értik. De nagyon nehezen értették meg. Egyrészt, nem értették, mert számukra felfoghatatlan volt, hogy miért kell a törvény. Állítom, sokakban megütközést keltett. Másrészt meg, Európában kisebbségi kérdésekben lassúbb a felismerés. Sajnos, még mindig gyakran el kell magyarázni, hogy a kérdést nem lehet úgy kezelni, mintha betelepültek ügyéről lenne szó, akik különböző jogokat akarnak. Az őshonos lakosok helyzetét, akik mindig az adott térségben éltek, és csak a történelem miatt kerültek kisebbségi sorsba, másként kell kezelni. Nem lehet olyan megoldásokban gondolkodni, mint a németországi törökök, vagy a Franciaországba betelepült észak-afrikai arabok esetében. A magyarok számára a dél-tiroli minta a megoldás, vagy a finnországi svédek helyzete lehet összehasonlítási alap. Az ő helyzetük lehet mérvadó. Csak hát, tudjuk, hogy ezek a közösségek már hol tartanak a magyar közösségekhez mérten. A legfontosabb tehát, hogy ezt az alaphelyzetet megértessük.
Ön Erdélyből származik, helyzetünket tehát a kisebbségi aspektusából is képes nézni. Arról beszélünk, hogy Nyugat-Európa érti-e a gondunkat, de kérdés, hogy az anyaországiak értik-e?
– Nem lehet általánosítani. Vannak, akik értik, és vannak, akik nem. Sajnos, a volt rendszer 50 éve megtette a magáét. A történelem oktatása, az, hogy nem tanítottak identitástudatra, hogy nem hangzott el sehol, mekkora érték van a határon túli részeken, hogy ezek a területek szervesen kapcsolódnak Magyarországhoz…. és még folytathatnám a hiányosságok sorolását. De én mindezért az oktatáspolitikát teszem felelőssé, nem az embereket. Egyébként reménykedem, hogy már egyre többen értik a helyzetet, és megértőek is.
Visszatérve a nyelvtörvényhez, nem élte meg kudarcként, hogy bár sikerült az Európai Parlamentben plenáris vitát nyittatniuk a törvényről, de határozati javaslat az ügyben már nem született.
– Ez nem rajtunk múlott. Annak a kettősségnek köszönhető, amit a liberális és a szocialista frakció képvisel a parlamentben. Mindkét frakció nagyon hangosan veri az asztalt, ha bármiféle diszkriminációról vagy emberi jogi kérdésről van szó, amennyiben azzal a jobb oldali kormányokon tud ütni. Abban a pillanatban azonban, amint a maguk háza táján kellene rendet rakni, köreik bezárulnak, és nem akarnak ezekről a kérdésekről beszélni. Márpedig az emberi jogok és a kisebbségi jogok nem tűrik a kettős mércét. Ha egyik esetben kiállunk, ki kell állnunk a másikban is, nem lehet különbséget tenni. A másik gond pedig: nagyon harcosak vagyunk, ha több ezer kilométerre lévő emberi jogi ügyről van szó. Ha azokban az esetekben határozatot hozunk, akkor unión belüli ügyről sem okozhat gondot nyíltan állást foglalni. Furcsa kettősség. Az udvarunkban van a szemét, és nem teszünk semmit. Pedig azt is el kellene takarítanunk. Mindezek ellenére azt gondolom, a legfontosabb, hogy a vita lezajlott a parlamentben. Volt értelme és eredménye. Gondoljunk csak bele, az EP elnöke, Jerzy Buzek Pozsonyban nagyon egyértelműen fogalmazott az elvárásokról. Az ügyet figyeli az Európa Tanács és az EBESZ is. Pontosan látják, mi történik. Csak nem szabad elfelejteni, hogy az unió nem igazságtevő, nem bíróság, mely eldönti a vitát. Ezért nem lenne szerencsés, ha úgy állítanánk be a nyelvtörvény-vitát, mint két ország közötti konfliktust. Nem Magyarország és Szlovákia konfliktusáról van szó. Nem győzzük elégszer hangsúlyozni, hogy ez a szlovákiai magyarok küzdelme a legalapvetőbb jogukért: az anyanyelv használatáért. Az uniónak tehát kutya kötelessége, hogy felemelje a szavát, ha hisz azokban az alapelvekben, amelyeket lefektetett, és most még a Lisszaboni Szerződéssel jogi keretet is adott nekik. Vannak ugyanis alapvető jogok, amelyekért ki kell állni.
Úgy tűnik, a nyelvtörvény vitája hosszú állóháború lesz. A szlovák kormány valószínűleg még a héten jóváhagyja a végrehajtó rendelkezéseket, amelyek még nagyobb zavart keltenek az értelmezésben. Mi következhet most az uniós színtéren, milyen eszköz van arra, hogy továbbra is európai ügy maradjon a nyelvtörvény sorsa?
– Az európai parlamenti vita után az Európai Bizottság nagyon egyértelműen fogalmazott, amikor azt mondta, óvatosan kell bánni a végrehajtó rendelkezésekkel, mert komoly gondot is okozhatnak. És azt is jelezte, figyeli az ügyet, monitorozza majd a törvény alkalmazását, mert sok ponton sérthet közösségi jogot. Egyébként a bizottság eddig sem mondta, hogy a törvénnyel minden rendben van, hanem azt mondta, hogy nincs joga bírálni, mivel a nyelvhasználat nem tartozik az unió hatáskörébe. De ha a végrehajtás során sérülnek a közösségi jogok, akkor köteles lesz lépni. Meggyőződésem, hogy épp ezért ilyen zavaros az alkalmazási rendelkezés, hogy ne lehessen egykönnyen tetten érni a törvénysértést. Bár, szerintem például a médiához való hozzáférés az a pont, ami már most nagyon-nagyon inog. Itt megkockáztatnám, hogy a közösségi jog sérüléseként is értékelhető.
Van arra reális esély, hogy közbelépjen az Európai Bizottság?
– Az Európai Bizottság a közösségi jogok őre. Feladata, hogy felügyelje, a tagállamok betartják-e azokat a közösségi jogokat, amelyekre kötelezettséget vállaltak. Azt most még nehéz lenne megmondani, hogy az új bizottság, illetve az új biztos hogyan viszonyul a nyelvtörvényhez, tárgyalni kell majd az új biztossal.
Az átlagember nagyon bízik az Európai Unióban, oltalmazó szerepet ruház rá. De csalódnia kellett annak, aki azt hitte, hogy majd a Lisszaboni Szerződés kezeli a kisebbségi kérdést is.
– Az uniónak nem ez az elsődleges feladata. Bár így is nagyon sokat segít, mert a konfliktusok nagy részének elveszi az élét, valójában nem akar közbeszólni és közbelépni addig, amíg nem látja a jogsértést. Ez az unió szemszögéből érthető. Brüszszel abból indul ki, hogy jogállamokkal van dolga. Csakhogy gyakran elfelejti, az új tagállamokban még nem minden működik úgy, ahogy kellene. 2004-ig a csatlakozásra váró államokat ellenőrizték, elvárásokat fogalmaztak meg, majd felvételük után ez hirtelen véget ért. Nem tartom szerencsésnek. A keleti térfélen nagyon sok a régi beidegződés, itt még mentális váltásra van szükség. Bár én biztos vagyok benne, hogy az uniós tagság ebben sokat segít, felgyorsítja a váltást. Eljön majd az idő, amikor a szlovákoknak is más lesz fontos. Brüsszelből vagy Strasbourgból nézve nagyon elavultnak, régimódinak tűnik már ez az irányvonal. Európa ettől rég eltávolodott.
Tehát bízhatunk benne, hogy ha a Lisszaboni Szerződés, illetve az Alapjogi Charta nem oldja is meg a kisebbségi kérdést, de teremthet egy elrugaszkodási alapot?
– Így van, ezek a dokumentumok fontos elemei lehetnek érvrendszerünknek a jövőre nézve. Azt ne várjuk, hogy holnap vagy holnapután minden egyszerre megváltozik. De az irány más lesz. Ennek eszköze a Lisszaboni Szerződés, az Alapjogi Charta, és az unió csatalakozik az Európai Emberi Jogi Konvencióhoz is. Meggyőződésem, ha továbbra is ezen az úton haladnunk, akkor a szemléletváltás sem reménytelen.
Molnár Judit
