Mi, emberek, az évszakok körforgásához vagyunk kötve, a természet létrejöttének és elmúlásának, virágzásának, érésének, terméshozásának, majd halálszerű pihenésének ehhez a különös körforgásához. Bár az előrehaladás rendjében élünk, a természet jegyeinek ritmikus váltakozása hatást gyakorol életünkre.
Ebben a körforgásban, amely szüntelenül felkínálja számunkra az életet a világegyetemben és annak mulandóságát is, minden másnál világosabban észrevesszük, hogy saját kis életünk részt vesz ebben a folyamatban. Sokszor természetesnek vesszük, s nem is gondolunk rá, olykor azonban euforikus, túláradó ünneppel gondolunk erre – sajátos módon szilveszterkor, amikor mintha el akarnák tompítani arra a halálra szóló figyelmeztetést, amely ránk, emberekre vár.
Az állatok keveset vagy semmit sem tudnak erről a természeti figyelmeztetésről, inkább ösztönszerűen éreznek valamit. Nekik, akárcsak a ciklikus természetnek, nincs történelmük. Csak az emberiség rendelkezik történelemmel. Sokak történelmi érzékét azonban megfertőzi az a tézis, amit szinte abszolút opcióként vallanak: „Együnk és igyunk, mert holnap meghalunk.” Tudatosan vagy csak félig tudatosan teszik ezt, és mellőzik azt a tényt, hogy életük mindenekelőtt a jóságos Isten „tenyerén” zajlik.
Sokak inkább evilági pszeudohatalmakba kapaszkodnak. Ami érdekes, az egyre finomodó technológiával egyre több hatalom gyakorlásának eszköze nő – a fenyegető hatalomé is… És aki nagyobb hatalommal rendelkezik, az egyre kevésbé hajlandó megosztani azt partnerével vagy ellenfelével, bár itt-ott szövődnek érdekekre épülő kohéziók. A világi hatalom elszigetel, polarizál és partikularizál. És azok, akik az emberiség globális egyesítésére törekszenek a nagy közös érdekek érdekében, a hatalmi blokkok közötti szűk, egyre szűkülő terekben élnek. Szövetséget kötni szuperhatalmakkal egyébként mindig a szabadság terének beszűkülését jelenti. Hosszú távon ezek az utak mindig zsákutcákká váltak, és új katasztrófákhoz vezettek. A próféták más programot mutattak be a népnek: nevezetesen, hogy álljanak Isten mellé, aki minden nagyszabású párt felett áll, s aki azt kívánja, hogy a nemzetek részesülhessenek Isten üdvösségében.
Egyébként a keresztények is élnek köztes terekben, de azok teljesen más jellegűek. Épphogy kimondják a világi köztes terek hamis voltát. Az a „forma”, amikor valaki egy kórházi osztály közepén, minden tudását latba vetve a rákos betegekkel foglalkozik, lényegét tekintve eleve megtámadhatatlan, bár a világ számára felfoghatatlan szabadság miatt sokszor támadják azt. A tiszta és őszinte szeretet miliője olyan valóság az időben és a térben, amely ráadásul tágul, kifelé sugároz, és így védi és terjeszti a földön egyre fenyegetettebb szabadságot. A falak repedéseiből egyébként gyakran a legszebb virágok nyílnak…
Az új év új lehetőségeket, de új küldetést is előirányoz az evangélium alapján… Jézus mondja: „úgy küldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé.” Ez lehet a következő időszak opciója is. A „lelki terek” mindig megmaradnak – függetlenek a nagyhatalmak változásaitól! Még akkor is, ha talán meglehetősen szűkössé váltak is … egy olyan civilizáció valóságával szembesülve, amely szisztematikusan hajlandó elfelejteni mindent, amit hagyományosan elsajátítottak és ami eredendően érvényes, hogy pusztán előre repülve egy barbár, technológiai, egydimenziós („egybites”), embertelen világot építhessen fel.
Egy ilyen világképben a keresztények nagy feladat hordozói – a világ őrzőinek kell lenniük. Nem csupán úgy, hogy emlékeznek és kultúrát őriznek (konzerválnak), hanem az emlékezet magaslataiból kiindulva új lehetőségeket alakítanak. Hagyunk-e a farkasok között lévő bárányoknak is időt szép dolgokra? Új év új lehetőségeket rejt: már a nekünk ajándékozott időt is megújult tekintettel szemlélhetjük!
Ma, az új naptári év kezdetén tekintetünk Szűz Máriára szegeződik. Isten Anyjának főünnepét üljük. „Mária, Isten Anyja”. Ez csak logikus, hogy Jézus Krisztus születése után ezt az anyát kell ünnepelni, és egybeesésként az új évet is be kell vezetni. Minden év fordulója – mint új kezdet lehetősége – visszavezet minket kereszténységünk kezdetéhez: Szűz Mária beleegyezéséhez Isten üdvözítő tervébe. Az élet szerzőjének – az örök Igének – megjelenése Mária révén a hívő engedelmesség aktusára figyelmeztet. Ma is előttünk áll a tökéletes emberi hit alig hallható „igenje”, amely Isten minden ígéretére válaszol. Minden ebből az első, eredeti „igenből” fakad, mely a tökéletesség mércéje lett. Ebből kiindulva, a hagyomány erőterében és annak eredeti értelméhez hűen tevékenykedhetünk, miközben Isten jelenlétében örvendezhetünk. Hordozzuk, ápoljuk és vigyük a világba azt, amit Isten ránk bízott, ötvözzük a hagyományt az innovációval, a Szűzanya Istenre nyitott és bizalommal teljes példája szerint!
Fóthy Zoltán
esperesplébános
