A Magyar Írószövetség székházában tegnap este köszöntötték Kiss Gy. Csaba egyetemi tanárt, történészt, irodalomtörténészt, közírót, a magyar rendszerváltás egyik fontos személyiségét, aki számos szláv nyelvet beszél, avatott ismerője és kutatója a közép- és kelet-európai nacionalizmusoknak. Munkásságát Kollai István történész és Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke méltatta. Az ünnepi műsorban pedig Dóczy Péter színművész és Fóris Szilárd zongoraművész közreműködött. Kiss Gy. Csaba sok időt szentelt a szlovák-magyar kapcsolatok kutatásának, de békítésének is.
Számos elemző-összehasonlító művelődéstörténeti munkát publikált a nemzetté válás témakörében, a nemzeti mítoszokról, a kelet és nyugat közötti eltérésekről. Jeles napja alkalmából egy korábbi, ám ma is nagyon aktuális esszérészletének közlésével köszöntjük.
NEMZET ÉS HAZA DILEMMÁJA A HIMNUSZOK TÜKRÉBEN
Nem tanulság nélkül való, hogy a modern nemzeti eszme mintegy kétszáz esztendős története alatt hányszor beszéltek nemzeti megújulásról, a nemzeti ideológia újjá-formálásáról. A 18. és 19. század fordulóján Közép-Európában is közkeletűnek számított a nemzeti megújulás, a nemzeti ébredés kifejezés (az utóbbi például annyira, hogy számos szláv nép tudományossága mind a mai napig ekképpen nevezi meg összefoglalóan a felvilágosodás és a romantika korát). Úgy tetszik, mintha többször meg kellett volna újulnia a nemzetnek; pedig inkább arról van szó, hogy az eredetileg megfogalmazott célkitűzések részben érvényüket vesztették, hogy az Európa nyugati sávjában hosszú évszázados fejlődés, egymást erősítő gazdasági, társadalmi és ideológiai folyamatok eredményeképpen létrejött nemzet Közép-Európa keleti felére megvalósítandó követelményrendszerként érkezett, miközben nem egy alapvető föltétel hiányzott hozzá a szűkebb régiónkban. Beszélhetünk abban az értelemben is a nemzeti ideológia megújulásairól, hogy a nemzet mint társadalmi makroközösség és a reá vonatkozó reflexiók tartalma is változott a történelem folyamán; ugyanakkor azt sem föltételezhetjük, hogy valaminő ideális cél felé haladásról volna szó, hogy léteznék egy olyan állapot, amelyben a nemzet egyszer s mindenkorra készen volna.
Napjainkban is módosulnak a nemzeti azonosságtudat tartalmai, előttünk formálódnak a nemzeti ideológiák, nemzetek születnek, rég elfeledett népcsoportok jelentik be igényüket nemzeti létre. Akár a napi sajtóból is idézhetünk harmadik világbeli példákat, de közelebbről, Európából szintén regisztrálhatjuk az “etnikai reneszánsznak” nevezett jelenség megnyilvánulásait. Szomszédságunkban sem kell lámpással keresni azokat a társadalmi-ideológiai mozgalmakat, amelyeknek fontos összetevője volt a nemzeti mozzanat az utóbbi egy-két évtizedben. Gondoljunk többek közt a cseh-szlovák viszonyra, a horvát törekvésekre a hetvenes évek elején, vagy a jugoszláviai albánok zavargásokba fajuló elégedetlenkedéseire. A második világ-háború után Európa különböző ideológiai kiindulású, de szerkezetében hasonló univerzalizmusait a hatvanas évek közepétől-végétől egyre inkább partikularizmusok váltották föl, a sajátosságok, a helyi színek keresése. Végigkísérhető ez a folyamat a kelet-közép-európai országok szellemi életében is: mindenütt különböző hevességű nemzetviták lobbantak föl az irodalmi publicisztikától a szaktudományokig, újabb nagy hulláma született a történelmi regénynek és esszének – Lengyelországtól Romániáig. A hatvanas-hetvenes években térségünk irodalmának egyik jellemzője, differencia specifikája a történelem iránti érdeklődés, a nemzeti identitás tartalmainak vizsgálata, a nemzeti mitológia lerombolása, újjáépítése, kitagadása vagy fölmagasztalása, esetleg együtt a kettő.
Magyarországon – és bizonyára másutt is – a nemzetviták, ideológiatörténeti vizsgálódások egyik gyakran előforduló hiányossága, hogy nemzeti keretben maradnak, vagyis a nemzeti tudat szerkezetét, változásait többnyire izoláltan, önmagában kutatják, és az esetleges összevetésekből rendre hiányoznak a szomszédos népek, éppen azok a nemzetek, amelyeknek a fejlődése a miénkhez hasonló, amelyekkel kölcsönösen a legtöbb előítéletet tápláljuk egymásról. Nemzet és haza dilemmái Közép-Európában két évszázada igen bonyolult módon jelennek meg, az ideológiatörténet hatalmas föladata ennek a probléma komplexumnak a fölfejtése. Eddig csupán az első lépésekre került sor.
Tanulmányomban a nemzeti ideológiának azt a dilemmáját kívánom néhány konkrét illusztráló szöveg segítségével bemutatni, ami az úgynevezett államnemzet és az úgynevezett kultúrnemzet fogalmi keretének egymásba illesztéséből adódik, s egyaránt jellemző térségünk mindegyik nemzeti mozgalmára – a 19. és a 20. században is. Szűcs Jenő írja A magyar szellemtörténet nemzetkoncepciójának tipológiájához című tanulmányában: “… e típusok a maguk mintegy desztilláltan tiszta formájukban, képletszerűen szinte sehol sem jelentkeznek, hanem lényegében ideáltípusok, melyek általában vegyületek alakjában fordulnak elő az egyes konkrét nacionalizmusokban, s azokon belül is koronként más-más arányban.” (In: Nemzet és történelem. Budapest, 1974. 287. o.) Föltételezésünk szerint a nemzeti ideológiának kelet-közép-európai sajátossága, hogy a kétféle szemléleti keret terjedelmében nem azonos egymással. A feudális előzményekre, több évszázados állami-politikai egységre hivatkozó nemzeti ideológiának észlelnie kellett, hogy ez az egység nyelvi-kulturális tekintetben nem homogén. Lengyelország (legalábbis az 1772-es első fölosztás előtti országterület) lakóinak jelentős száma volt nem lengyel, éppúgy, mint Csehországé nem cseh, vagy Magyarországé nem magyar. A nyelvi kulturális egységből kiinduló ideológusok viszont olyan hazákat képzeltek el maguknak a múlt század elején, amelyek a kor birodalmi-tartományi határait többszörösen átvágták. A nemzeti célkitűzésekben a “nemzetépítők” számoltak azzal, hogy a két fogalmi szféra kapcsolatban van egymással: az egyikben történt előrelépés a másikban is hozhat eredményt számukra. A magyar nemzeti ideológiában például kezdettől fogva nagy szerepe volt az ország eszméjének, a rendi natio egyes tagjai az anyanyelv iránt közömbösek voltak, az új idők jelszava azonban már az lett: “Nyelvében él a nemzet.” És fordítva is igaz: a közös nyelvből és kultúrából nemzetet tételező szemlélet – például a szlovákoknál – csakhamar, előbb az irodalomban, aztán a politikában, megfogalmazta igényeit a terület-tartományi, majd állami különállásra. Mindenesetre attól függően, hogy melyik fogalmi keret volt az alapvető, az államnemzeti vagy a kultúrnemzeti, a múlt században jól elkülöníthetőek térségünk nemzeti ideológiái. Itt csupán közbevetőleg utalnék arra, hogy a nemzet szó kétféle jelentése mind a mai napig félreértéseket okozhat, s ezt naponta érzékelhetjük a köznyelvben. Félreérthető például magyarul vagy szlovákul a nemzeti egység kifejezés, ha kifejezetten az ország állampolgáraira értik, hiszen sem Magyarország, sem Szlovákia lakói nem kizárólag magyarok vagy szlovákok; ugyanakkor élnek magyarok (ugyanazzal a nyelvvel és kultúrával), valamint szlovákok viszonylag jelentős számban Magyarországon és Szlovákián kívül is. Az ország lakosságának szinonimájaként használt nemzet kifejezés állam-nacionalista szemléletet tükröz, hiszen abból indul ki, hogy a nemzet kizárólag politikai-területi-gazdasági egység.
Röviden szeretném megindokolni, hogy nemzeti ideológiák történetében nézetem szerint miért különíthető el egy viszonylag hasonló sajátosságokkal bíró földrajzi sáv a német és az orosz nyelvterület között. A leggyakrabban Európa Rajnán túli területeit tekintik a nemzetfejlődés “klasszikus” vidékének, amihez képest Közép- vagy Kelet-Európa eltérést, különbségeket mutat föl. Valóban joggal látszhatott úgy, hogy jóval nehezebb ott végrehajtani a modern nemzet programját, ahol területi széttagoltság (Németország, olasz tartományok), önkényuralomra alapozott nagy dinasztikus birodalmak, etnikailag vegyes területek, az állami-közigazgatási önállóság különböző mértékével bíró tartományok, társadalmi-gazdasági fejletlenség, különösen pedig a polgárság hiánya volt jellemző a nemzet vajúdásakor. De mindenképpen különböztek a kis és közepes népek övezetének problémái – egyrészt a németekétől és olaszokétól, másrészt az oroszokétól. Közép-Európa keleti felén ugyanis a nemzeti ideológia megalkotása közben magától értetődően tagadni kellett a birodalmi integrációk, a létező monarchiák keretét, s ez különbséget jelentett Oroszországtól.
Nem árt fölidézni, hogy például még a reformer programmal föllépő orosz dekabristák is fönn akarták tartani Lengyelország valaminő kapcsolatát az impériummal, elképzelhetetlennek tartották, hogy ez a szláv nemzet az orosz birodalomtól teljesen függetlenül éljen.
A kelet-közép-európai térségben ugyanakkor nem látszott könnyen kivihetőnek egy kétüteműre tervezett fejlődés sem – vagyis hogy az első szakaszban megvalósított kultúrnemzeti fokozat után az államnemzeti szintre történő továbblépés következzék. Elsősorban az etnikumok egymásba ékeltsége és a németeknél, olaszoknál jóval kisebb területi és népességi állomány miatt. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy térségünk romantikus költőinek nemzethalál-víziói sem nélkülöztek minden realitást, nem a teljes pusztulás értelmében persze, hanem a lassú fölolvadás, a jelentős disszimiláció formájában. Gondoljunk arra, hogy a múlt század húszas éveiben például a későbbi cseh és magyar “nemzeti” főváros, Prága és Pest-Buda lakóinak túlnyomó többsége csehül, illetőleg magyarul nem beszélt.
A nemzeti ideológia közös kelet-közép-európai jellegzetességét abban látom tehát, hogy az államnemzeti és kultúrnemzeti alapozású nemzetfogalmat egyszerre kívánták fönntartani – egy konstrukcióba illesztvén, és elemeit sajátos módon – az egyes nemzeteknél más-más arányban – kombinálták. Ez ad térségünk nemzeti ideológiáinak némileg tudathasadásos jelleget, következetlenséget; mivel nézetem szerint a két különböző jelenségszférából származó elemek (az ország, a politikai egység, illetőleg a közös nyelv, kultúra) egymással nem konvertálhatók, alapelveik nem fordíthatók le egymásra. Közép-Európa keleti felén ezért a kultúrnemzeti stádium nemcsak az államnemzetit megelőző volt, hanem vele egyidejűleg létező. Az értelmező – s gyakran a hivatal vagy az államhatalom – kényétől-kedvétől függött, melyik értelemben óhajt nemzetről beszélni.
Fejtegetésünk bizonyító anyagául a nemzeti himnuszokat, és néhány hasonló ideológiai szerepet játszó verset választottunk a múlt századból. Ezek a szövegek kiemelten fontos feladatot töltöttek be a közvélemény formálásában, a nemzeti ideológia meggyökereztetésében. Évtizedek múltán többükből hivatalos állami himnusz lett, szövegük a nemzeti jelképek közé tartozik, szerepelnek a legszélesebb iskolai oktatásban, úgyszólván mindenki ismeri őket. Összevető elemzésük talán a kölcsönös félreértések néhány forrásához is elvezet bennünket.
Közép-Európa keleti felén haza és ország fogalma gyakran nem fedte egymást, sűrűn előfordult, hogy az állam olyan nemzeti identitást várt el lakóitól, amilyent csak etnikai-kulturális azonosságukról való lemondásuk árán vállalhattak volna. A jövendő ezredforduló közeléből visszatekintve láthatjuk, hogy szinte nem is volt térségünkben olyan nemzet, amelyik a 19-20. században ne lett volna kitéve annak a kísértésnek, hogy saját országát nemzetileg homogénnek tekintve másnyelvűek nemzeti jogait csorbítsa.
Haza és ország fogalmának eltérő terjedelmét így érzékelte 1942-ben Szabó Zoltán egy méltatlanul elfeledett írásában, a Szerelmes földrajz című kötetben, ahol az 1918 előtti és utáni Magyarországon fölnőtt nemzedék szemlélete közötti különbségekre utal: “Számukra haza és ország még olyan fogalmak voltak, melyek tökéletesen fedték egymást. Mi már nem így voltunk. Az ország számunkra sokkal szűkebb fogalom volt, mint a haza” (i.m. 29. o.). Jellemző módon az 1834-ben keletkezett cseh himnusz azzal a kérdéssel kezdődik: Hol vagy hazám? (Gde domov můj?). Föl kellett tenni a nemzeti mozgalmak ideológusainak ezt a kérdést, hiszen sok szempontból nem volt egyértelmű, hogy hol van a szóban forgó haza a múlt század húszas-harmincas éveiben, amikor térségünkben a nemzeti ideológia újabb, sorsdöntő fejlődési szakaszba jut. Keresni kellett a hazát térben és időben, a történelmi hagyományokban, az etnikai származás vélt és valós tényeiben, a szülőföld képeiben, a népi kultúrában, az anyanyelvben, a közjogi formulákban, a rendi ideológia fölhasználható elemeiben.
Először, mint ismeretes, a francia jakobinusok alkalmazták következetesen azt az elvet, hogy az állampolgári hovatartozást azonosították a nemzetivel, függetlenül attól, hogy a nemzet közösségét alkotók különböző társadalmi csoportokhoz, más-más felekezetekhez és nyelvetnikai közösséghez tartoznak. A polgári demokratikus forradalmak következő szakasza tudatosította – Belgiumtól Németországig és Lengyelországtól Magyarországig –, hogy milyen ellentmondásokat hordoz a nemzetállam célkitűzése.
A konkrét elemzéshez kiválasztott versek mindegyike a felvilágosodás és a romantika korában keletkezett, legtöbbjük a múlt század harmincas-negyvenes éveiben. A következő költeményeket használjuk föl fejtegetésünkhöz: a lengyel Dabrowski-mazurkát (az olaszországi Lengyel Légió dala; a napóleoni háborúk idején keletkezett, Józef Wybicki írta, 1927 óta hivatalosan Lengyelország állami himnusza) és az Isten, ki Lengyelhont… (Alojzy Felin ski szerzeménye – 1816-ból), a Hol vagy hazám? című cseh himnuszt (Jozef Kajetan Tyl írta, 1918 óta a csehszlovák állami himnusz első része), a szlovák Samo Tomáš ik Hej, szlávok és Janko Matúška Villámlik a Tátra fölött című indulóját (a csehszlovák állami himnusz második része), Kölcsey Himnuszát és Vörösmarty Szózatát, a horvát Antun Mihanovic Horvát haza című költeményét, a szerb Branko Radic evic Diákbúcsúját, a szlovén Š imon Jenko Előre, dicsőség zászlaja!, továbbá a román Vasile Alecsandri Románia ébresztése és Andrei Mures anu Visszhang című versét. A költők mindegyike nemzeti irodalmának jelentős alkotója, a versek különböznek egymástól műfaji sajátosságaik szerint. Mindazonáltal a bennük megjelenő nemzetkép megrajzolja a nemzeti ideológia néhány jellemző ellentmondását is.
A leggyakoribb verstípus közöttük a katonadal, az induló műfajához áll közel, formájuk viszonylag egyszerű, rokonságban állnak a népdalokkal, érzelmi töltésük igen erős, nagyfokú azonosulást kívánnak meg a befogadótól. E típus mintapéldánya a lengyel Dabrowski-mazurka. Közvetlen genetikai kapcsolatban áll vele a szlovák Samo Tomáš ik Hej, szlávok című indulója; ezt a szláv összetartozást dicsőítő dalt hasonló dallamra énekelték, mint a lengyel eredetit. Rokon ezzel a típussal a másik szlovák vers, a népdalra emlékeztető Villámlik a Tátra fölött. A szlovén Š imon Jenko versében szintén a katonadal és a népdal konvenciója keveredik: a hazáért harcba induló legény búcsúzik édesanyjától és kedvesétől. A román Vasile Alecsandri és Andrei Mures anu költeményében is erős az invokatív jelleg. Ugyanígy a szerb Radic evic Diákbúcsújában, mely a szerb körtánc, a kóló ritmusát idézi.
A második típus legjellemzőbb sajátja az eszményi honi táj megelevenítésének a szándéka. A cseh Tyl Csehországról mint földi paradicsomról beszél, a horvát Mihanovic “szép hazánkról”, “édes honról”. Mindenekelőtt a horvát és a cseh himnuszban ez a vers jelentésének szervező centruma. Megjelenik persze ez a mozzanat a magyar Hymnusban is: “Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél / Tokaj szöllővesszein nektárt csepegtettél”.
A harmadik típus a szorosan vett himnusz műfajához áll közel. A lengyel Felinski 1816-ban írta a lengyel királlyá koronázott Sándor cár uralkodásának első évfordulójára, az Isten, ki Lengyelhont… kezdetű költeményt. Befejező sora: “Tartsd meg Uram, királyunkat” – a dinasztikus birodalmi himnuszokra emlékeztet, ezt azonban ha-marosan megváltoztatta a lengyel közvélemény, és több mint másfél százada ezzel a zárlattal éneklik (nálunk is meghonosodott): “Szent oltárodnál térdrehullva kérünk, szabad hazánkat, oh add vissza nékünk.” Ennek a típusnak másik tiszta példája Kölcsey verse. A másik magyar költeményt, Vörösmarty ódáját nehezebb volna a csoportok valamelyikébe besorolni, hangneme, érzelmi emelkedettsége tekintetében inkább a román Alecsandri versével rokonítható.
Szinte valamennyi versben tragikus feszültség erőterében jelenik meg a haza. Léte alapvető veszélyben van, hiányzik a szabadsága, fönnállását kétségbe vonják, megrendítették a történelem viharai, nem lehet bizonyosan tudni, kik tartoznak bele, melyek a határai. 1797-ben nem létezett Európa térképén az az ország, amelyről Lombardiában énekeltek a lengyel katonák; 1844-ben még nem egyértelmű az a Slovensko kifejezés, amelyik Janko Matúška versében szerepel, hiszen egyszerre jelent szlovákságot és egy meghatározatlan kiterjedésű földrajzi tájat.
A versekben lévő haza fogalom első általunk elkülönített típusa a történelmi ország fogalmával rokon. Ez a haza politikailag-közjogilag elhatárolt terület, amely hosszú évszázados, középkori előzményekre visszanyúló, többé-kevésbé önálló állami élet hagyományával rendelkező ország vagy tartomány: Wybicki és Felin ski Lengyel-országa, Mihanovic “Horvát hazája”, Tyl Csehországa, Kölcsey és Vörösmarty Magyarországa. Itt fontos hangsúlyt kap a történelmi folyamatosság: a középkori regnumtól a rendi fölfogás pátriáján keresztül a célkitűzésként megjelenő nemzetállamig. Ennek a hazának a politika-földrajzi határai egyértelműek voltak a címzettek szemében. A hazának lakói pedig lengyelek, csehek, magyarok és horvátok. Tekintet nélkül arra, hogy milyen felekezethez tartoznak, hogy milyen nyelvet beszélnek, azazhogy ez utóbbi már nem teljesen egyértelmű. Wybicki légiósai arról énekelnek, ha győztesen hazajutnak, lengyelek lesznek, Kölcsey Istentől a magyarra kér áldást, Mihanovic is csak a horvátokat említi versében; Tyl kifejezetten hangsúlyozza a dal zárlatában: “Ím a csehek híres nemzetsége / csehek között van az én hazám!”, ez pedig kizárja a nemzet fogalmából a nem cseheket, konkrétan a történelmi országrészek igen jelentős arányú német lakosságát.
Történelmi érvek, a nagyszerű múlt romantikus képei csak a költemények egy részében jelennek meg: a két lengyel és a két magyar versen kívül Mihanovic horvát himnuszában és a román Mures anu Visszhangjában. Kifejezetten a jövőre irányul a két szlovák költő és a szerb Radicevic verse. A történelmi panteon Kölcsey és Vörösmarty versében a leggazdagabb, a hun származást jelképező Bendegúztól kezdve Árpádon keresztül Mátyás királyig. Wybicki légiós-indulójában Czarniecki hetman jelenik meg, a 17. század nagy hadvezére, a svédek elleni fölszabadító háború hőse; a román Muresanu a romantikus nemzeti mitológia kelléktárából merítve említi az ősök alakjai között Trajanust, a római származást, történelmi alakjai között együtt szerepelnek Mihály és István vajdával a “Korvinok” (föltehetően Hunyadi Mátyásra és Jánosra gondolt a költő).
Különböző változatokban találkozunk a versek egy részében a nemzethalál problematikájával. Az országgal azonosított nemzet a lengyelek számára sírba süllyedni látszott Lengyelország 1795-ös teljes fölosztásával. Érthetjük úgy, hogy olasz földön a lengyel katonák indulója erre válaszolt az ismert sorokkal: “Nem halt meg még Lengyelország, míg mi élünk.” És ha arra gondolunk, hogy a Herder-jóslat árnyékával viaskodó reformkori magyar gondolkodásra jelentős hatással volt a közelben lejátszódó lengyel tragédia, Vörösmarty vízióját a nemzethalálról nem a magyarság fizikai megsemmisüléseként kell fölfognunk, hanem a lehetséges magyar nemzetállam olyan el-vetélésének, amely külső és belső okok összejátszásaként az ország összeomlásában, fölosztásában nyilvánulhat meg. A nemzet veszélyeztetettsége megjelenik Mihanovic versében is, amikor a horvát idill képe után tragikus harc látomása következik: nevezett harc tétje a szabadság vagy rabság. A szlovén Jenko versében a hazáért kell fegyvert ragadni: “Hogy vérbe írjuk a jogot / Melyért a hon kiált.” A nyelv féltése, elvesztésének lehetősége jelenti a tragikus távlatot a szlovák Tomášik és a román Muresanu költeményében.
A nemzeti ideológia programverseiben gyakori motívum az alvó haza ébresztése. A román Alecsandri versének a címében szerepel az ébresztés szó. Vagy idézzük a szlovák Matúška költeményének utolsó jellegzetes strófáját:
A szlovák föld ébred, láncait szaggatja,/ népem riadóra! Ím ütött az óra,/ él a szlovákok anyja!*
Az erdélyi román Muresanu költeményét részben válasznak szánta a moldvai Alecsandrinak. Ezért is adta versének a Visszhang címet. Azzal a fölszólítással kezdődik, hogy “Ébredj, román! Halálos álmodból”.
Említettük korábban, hogy a költemények egyik csoportjában a haza eszményi tájként jelenik meg, az idilli színek azonban nemcsak az otthonosság érzését sugalló általános honi tájképet díszítenek, hanem jelképpé növekedő, a nemzeti hagyományba gyökerező konkrét földrajzi valóságelemeket, hegyeket, folyókat. A romantika korában készül el a nemzeti mitológia földrajzi kelléktára is: a lengyel himnuszban a Visztula, a magyar Kölcseynél és Vörösmartynál a Duna-Tisza és a Kárpátok, a szlovák Tátra – mind gazdag jelentéstartalommal bíró jelképek. A Milcov folyó és a Kárpátok a román köztudat számára a román népet elválasztó határok (Moldva és Havasalföld, illetőleg a dunai fejedelemségek és Erdély) szimbólumai. A Tátra nemcsak a szlovákság romantikus jelképe, hanem a múlt századi szlavisztika ideológikummá lett tanításaként az egész szlávság bölcsője, tehát a szláv összetartozás szimbóluma is.
A nacionalista természetű elképzelések hajlamosak voltak a történelmileg adott országkeretet majdan egynyelvű nemzetállamnak látni, a nyelvtestvérek egyesítésére törekvők pedig a valóságos etnikai helyzettől eltérő, annál tágabb hazát tervezni. A vizsgált himnuszokban ezek a célkitűzések közvetlenül nem jelennek meg, mint lehetőség – ahogy erre már utaltunk – kifejtetlenül bennük van, a haza és a nemzet gyakran előforduló azonosításában.
Ismeretes, hogy milyen jelentős hatása volt térségünkben a nyelvi nemzet herderi fogantatású eszméjének. Szövegeink közül a két szlovák költő verse, a szerb Radicevic Diákbúcsúja, a két román költemény a nyelvi-etnikai alapozású nemzetfogalomhoz áll közelebb. Matúška népdalszerű versében az tartozik a szlovákság közösségébe, aki testvér (a származás elve), és aki szlovákul érez. A befejező szakaszban a költő családról beszél és Szlávia anyáról. Miként említettük, az itt szereplő Slovensko kifejezést nem tekinthetjük egyértelműen körülhatárolt területnek, bár kétségkívül magában rejti egy ilyen jellegű célkitűzés megfogalmazásának lehetőségét. Tomášik néhány évvel korábbi versének első változata azon a bibliai cseh nyelven íródott, amely az 1840-es évek elején bevezetett új szlovák nyelvi norma előtt a szlovákság egyik (evangélikus) részének irodalmi nyelve volt. “… él még szláv nyelvünk, / ameddig hű szívünk / nemzetünkért dobog” – olvassuk első soraiban. A nemzet tehát ebben a felfogásban az egész szlávság, melynek döntő, összetartozást biztosító tulajdonsága a – föltételezett – közös nyelv, mely Isten ajándéka (jellegzetes természetjogi érv). Az etnikai-nyelvi nemzet egyébként zártabb kategória, mint a másnyelvűeket befogadni képes politikai nemzeté, ezért óvni kell állományát. Tomášik versének végén átkot mond azokra, akik elárulnák nyelvüket. Megjelenik tehát a szlovák nemzeti mozgalom egyik lényeges ideológiai összetevője: a disszimilánsok, az “elfajzottak” elítélése.
A Szlavóniából származó szerb Radicevic közös körtáncba szólítja versében a különböző országokban és tartományokban élő délszlávokat: a szerb legényt, a horvátot, a szerémségit, a montenegróit, a dalmáciait, a dubrovnikit, a szlavóniait, a bánságit és a bácskait. Összetartozásuk alapja a nyelvi-nyelvjárásbeli különbségek áthidalására létrehozott közös irodalmi nyelv, mely ekkor még inkább távoli eszmény volt, mint élő gyakorlat. A román Alecsandri versében a nemzeti közösség legfontosabb eleme a közös származás: “Jertek mind-mind összefogva, jertek mind, kit egy törzs nemzett… ” Muresanu is minden román egyesülésének a programját hirdeti meg versében.
Látjuk tehát, ha egy jóságos tündér egyszerre akarta volna kielégíteni a közép-európai népek nemzeti igényeit, föloldhatatlan ellentmondásokba bonyolódott volna. Ha elmarasztaljuk is elődeinket, a nemzetfogalom megalkotóit, a nemzeti programok és mitológiák megfogalmazóit, következetlenségük és nacionalizmusuk miatt, annyi igazságot szolgáltassunk nekik, hogy róluk ítélkezve azt is elmondjuk: problémáik lényegét a következő századnak sem sikerült megoldania.
Részlet Kiss Gy. Csaba: Közép-Európa, nemzetek, kisebbségek című könyvéből (Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1993. )