A Magyar Nemzet március 20-i számában egy érdekes, jogi alapokra helyezett eszmefuttatás olvasható Andrássy György tollából a szlovák államnyelvtörvénnyel kapcsolatban. Az egyetemi tanárként dolgozó szerző többek közt arra is keresi a választ írásában, hogy vajon mennyire áll összhangban a nemzetközi normákkal a magyarság igazságérzete!
A kérdés végső soron az, hogy a szlovákiai magyarság – és általában a magyarság – igazságérzete, jogérzete mennyire áll összhangban a nemzetközi normákkal az ilyen ügyekben? Elvileg két eset lehetséges: vagy a saját igazságérzetünk és jogérzetünk hagy cserben minket, vagy a nemzetközi normákkal van valami baj. Előfordulhat például, hogy igazságérzetünk többet kíván, mint amit a nemzetközi jog jelenleg elfogad, vagy olyat kíván, amit jelenleg is elfogad ugyan, de nem ír elő kötelezően. Lehet persze gond a nemzetközi jog normáival is: e normák sokat változtak az idők során és semmi okunk feltenni, hogy mára már tökéletessé váltak; egyáltalán nem kizárt tehát, hogy épp egy számunkra fontos ponton szorulnak további javításra. Elképzelhető végül, hogy nem is annyira a nemzetközi jog normáival, mint inkább e normák értelmezésével vagy alkalmazásával van valami baj: mert bármennyire tekintélyes szervek és személyek őrködnek is e normák helyes értelmezésén és alkalmazásán, azért ők sem tévedhetetlenek.
Úgy vélem, ezekkel a kérdésekkel most már komolyan számot kellene vetnünk – nem elég, ha újra és újra bejelentjük igényünket a kollektív nyelvi jogok elismerésére –, egy ilyen számvetés pedig megkövetelné, hogy ismét áttanulmányozzuk, éspedig a lehető legalaposabban a nemzetközi jog normáit, alkalmazásukkal és különféle értelmezéseikkel együtt. Az alábbiakban megpróbálom érzékeltetni, hogy mi minden múlhat ezen. Nevezetesen azt a gondolatot fogom kifejteni – már amennyire ez a szűkös terjedelmi keretek közt egyáltalán lehetséges –, hogy a szlovák államnyelvtörvény súlyosan sérti a nemzetközi jog egyik alapvető normáját, s hogy nem véletlen, hogy ezt a kisebbségi főbiztos nem érzékelte; a szóban forgó normát ugyanis eddig elmulasztották alkalmazni a hivatalos nyelvekkel és államnyelvekkel kapcsolatos jogi szabályozás alapvető elemeire.
A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának (a továbbiakban: egyezségokmány) 26. cikke szerint „a törvény előtt minden személy egyenlő és minden megkülönböztetés nélkül joga van egyenlő törvényes védelemre. Erre tekintettel a törvénynek minden megkülönböztetést tiltania kell és minden személy számára egyenlő és hatékony védelmet kell biztosítania bármilyen megkülönböztetés ellen, mint amilyen például a faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy más helyzet alapján történő megkülönböztetés.”
Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága ebből kiindulva arra a következtetésre jutott, hogy a megkülönböztetés tilalma kiterjed a részes államok egész jogalkotására és jogalkalmazására (United Nations Human Rights Committee, General Comment No. 18: Non-Discrimination. 10/11/89. CCPR 12. bekezdés). Ez pedig azt jelenti, hogy a tilalom kiterjed a hivatalos nyelvvel vagy államnyelvvel, az ilyen nyelvek számával stb. kapcsolatos jogi előírásokra is. Mindazonáltal alaposabb keresgélés után sem találjuk annak nyomát, hogy az Emberi Jogi Bizottság, vagy akár a nemzetközi jogi irodalom komolyabban megvizsgálta volna, hogy vajon mit is jelent ez a tilalom a hivatalos nyelvre vagy államnyelvre, az ilyen nyelvek számára stb. vonatkozó jogi előírásokkal kapcsolatban. Más szóval nemcsak a kisebbségi főbiztos nem vette észre, hanem mások sem, hogy a szóban forgó normát alkalmazni kellene a hivatalos nyelvek vagy államnyelvek számával stb. kapcsolatos szabályozásra is. Ezért még csak vitába sem kell szállni senkivel: elegendő csupán felhívni a figyelmet erre a mulasztásra. Nézzük azonban, milyen eredményre is vezethet ez az alkalmazás.
¨
Általánosan elfogadott az a vélekedés, hogy a hivatalos nyelv intézményével szinte mindig együtt jár bizonyos fokú nyelvi megkülönböztetés: a hivatalos nyelv vagy államnyelv előnyös helyzetbe hozza azokat, akiknek saját nyelve azonos a hivatalos nyelvvel vagy államnyelvvel, mert ők hivatalos ügyekben is használhatják saját nyelvüket, hátrányos helyzetbe hozza viszont azokat, akiknek a nyelve különbözik a hivatalos nyelvtől vagy államnyelvtől, mert ők hivatalos ügyekben általában nem használhatják a saját nyelvüket. Ez rendszerint érvényes akkor is, ha egynél több hivatalos nyelve, illetőleg államnyelve van egy országnak. A nyelvi alapon történő megkülönböztetés azonban, mint láttuk, az egyezségokmány 26. cikke értelmében tilos.
De akkor elkerülhető-e egyáltalán a nyelvi alapon történő megkülönböztetés? Nos, úgy tűnik, nem: ha a hivatalos nyelv vagy államnyelv intézménye nem nélkülözhető – mint ahogy nem is nélkülözhető –, és a hivatalos nyelv vagy államnyelv azonos valamely személyek saját nyelvével, illetőleg különbözik valamely más személyek saját nyelvétől, akkor az ilyen nyelvvel vagy nyelvekkel kapcsolatos jogi szabályozás elkerülhetetlenül magában foglalja a nyelvi alapon történő megkülönböztetést. S ilyenkor a jog nem tehet mást, meg kell engednie a megkülönböztetést.
De vajon azt jelenti-e ez, hogy az egyezségokmány 26. cikkében foglalt megkülönböztetési tilalom immár teljesen érvényét is veszítené, hogy tehát innen kezdve már megengedett lenne bármilyen nyelvi alapon történő megkülönböztetés? Ez semmiképpen sem vezethető le az említett kényszerből. Gondoljuk meg például, hogy azoknak a személyeknek, akiknek a saját nyelve azonos a második, harmadik stb. hivatalos nyelv vagy államnyelv státusára esélyes nyelvekkel, egyáltalán nem mellékes, hogy saját nyelvük végül elnyeri-e ezt a státust vagy sem: az első esetben ugyanis előnyös, a második esetben viszont hátrányos megkülönböztetésben részesülnek.
Hasonlítsuk össze például Finnországot és Szlovákiát. A mai Finnország területe hosszú évszázadokon át a Svéd Királysághoz, majd egy időre az Orosz Birodalomhoz tartozott, végül egy önálló állam, Finnország területévé vált. A népesség túlnyomó többségét ma finn anyanyelvű személyek alkotják, a svéd anyanyelvű személyek a lakosságnak nem egészen hat százalékát teszik ki. Az országnak két nemzeti nyelve (országos hivatalos nyelve) van: a finn és a svéd. Az ország nyelvi felosztásának alapegysége a törvényhatósági terület. A törvényhatósági területek egynyelvűek vagy kétnyelvűek. A hivatalos statisztikai adatok alapján a kormány tízévente meghatározza, hogy mely törvényhatósági területek kétnyelvűek, s hogy melyek az egynyelvű finn vagy egynyelvű svéd törvényhatóságok. Egy törvényhatósági területet akkor nyilvánítanak kétnyelvűvé, ha lakosságában vannak finn és svéd nyelvűek egyaránt, s ha a kisebbség legalább nyolc százalékát alkotja a lakosságnak, vagy száma nem kevesebb háromezer főnél.
A mai Szlovákia területe hosszú évszázadokon át a Magyar Királysághoz, majd egy időre Csehszlovákiához tartozott, végül egy önálló állam, Szlovákia területévé vált. A népesség túlnyomó többségét ma szlovák anyanyelvű személyek alkotják, a magyar anyanyelvű személyek a lakosságnak mintegy tíz százalékát teszik ki. Az országnak egy államnyelve van, a szlovák. Ez érvényes országos és helyi szinten egyaránt: a magyar nyelv olyan településeken sem élvezi a hivatalos nyelv státusát, ahol a magyar nyelvű személyek aránya meghaladja a kilencven százalékot.
Kérdés, melyik szabályozás sérti és melyik nem a nyelvi alapon történő megkülönböztetésnek az egyezségokmány 26. cikkében kinyilvánított tilalmát. Ha ugyanis a tilalom vonatkozik mindkét országra – és vonatkozik –, s a két ország ennyire hasonlít egymásra, akkor a hivatalos nyelvvel, illetőleg államnyelvvel kapcsolatos szabályozásuk semmiképpen sem térhet el ennyire egymástól: lehetetlen, hogy egyikük se sértse meg a nyelvi alapon történő megkülönböztetésnek az egyezségokmány 26. cikkében lefektetett tilalmát. Megítélésem szerint ezt a tilalmat nem a finn, hanem a szlovák szabályozás sérti meg.
Mindent egybevetve úgy vélem, a szlovák államnyelvtörvény módosításával kapcsolatban nem az a legnagyobb baj, hogy nem elég világos, vagy hogy alkalmazása visszaélésekre ad lehetőséget stb. Az igazi baj az, hogy a törvénymódosítás, ahelyett, hogy a magyar nyelvet is államnyelvvé tette volna – és talán néhány más nyelvet is helyi vagy regionális szinten –, tovább fokozta az egyetlen államnyelv létéből fakadó, és a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 26. cikkével összeegyeztethetetlen nyelvi diszkriminációt. A hiba tehát, ahogy én látom, egyelőre nem az igazságérzetben, hanem egy alapvető nemzetközi jogi norma alkalmazásának hiányosságaiban fedezhető fel.
Andrássy György, Magyar Nemzet
