Én már kettős állampolgár vagyok. Van egy földi állampolgárságom és egy mennyei. A mennyei miatt is elveszíthetem a szlovákot, tisztelt miniszterelnök úr?
A magyar állampolgárság megszerzésének leegyszerűsítése, sokak szerint lelkiismeret-furdalásból fakadt. A Magyar Országgyűlés mostani döntését a 2004. december 5-i csúfos népszavazással hozzák összefüggésbe. Így is igaz, hiszen fájt az akkori szégyen és jól esik a mostani gesztus: a felvállalás, ami nem több egy lehetőségnél. Ám úgy gondolom, hogy a mostani történések gyökerei messzebbre nyúlnak vissza, mint a csúfos népszavazás. Nem 2004. december 5-én kezdődött ez a történet, hanem 1920. június 4-én. Mi még nem beszéltük ki a trianoni traumát. Generációink vannak, amelyek nem mondták ki, hogy fáj! Mert ha kimondták volna, akkor az államalkotó nemzet irredentának kiáltotta volna ki a fájdalmáról beszélő magyart. Hát inkább hallgattunk. De ez a hallgatás nem tett bölcsebbé, inkább csak megtört belenyugvóvá, olyan vénemberes apátiát munkált ki bennünk, hogy: „csak hagyjanak békén meglenni”. Nekünk, felvidéki református magyaroknak, tudnunk kell, hogy református hitünk megélésének és egyházunk elismerésének feltételéül állami hűségesküt követelt meg 1920 után az ifjú csehszlovák állam, s azt, hogy minden kapcsolatot szakítson meg egyházunk a magyarországi református testvéreinkkel. Kényszerítettek, zsaroltak, fenyegettek, másodrangúsítottak, majd néhány évtizeddel később kollektív bűnösnek neveztek: és református egyházunkat háborús bűnös közösségnek bélyegezte meg az 1945 után újra felálló csehszlovák hatalom.
A múlt és a jelen történéseiről gondolkodva, rá kellet, hogy eszméljek arra is, hogy mind Trianon, mind Jalta, mind december 5-e az én megtartó Istenem tekintete előtt ment végbe. Gondoljuk csak végig: az egész ószövetségi üdvtörténet az Istenhez való hűség és hűtlenség hullámzását tárja elénk: szabadságokkal és fogságokkal, dicső királysággal és szétszaggatottsággal, szuverenitással és alávetettséggel. Évszázadok elevenednek meg néhány igeversben, s az ember kezd sejteni valamit abból a titokzatosságból, ami Mózes imádságában hangzik: „ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap” (Zsolt 90,4). S akkor mennyi az Úr előtt kilencven esztendő? Egy országgyűlésbeli szavazás néhány másodperce?
Nem merünk beszélni arról, hogy ez a föld magyar föld. Nem merünk beszélni arról, hogy Magyarország trianoni szétdarabolása a cseh diplomácia hazugságának a következménye. Nem merünk beszélni arról, hogy egykori és mai földi állampolgárságunk, mind a csehszlovák, mind a szlovák, egy hazugságra épített összelopott ország nagyhatalmi elfogadottságából nyerte a maga legitimitását. Ugyanis ha erről beszélünk, akkor rajtunk a bélyeg: nacionalista, irredenta, soviniszta, a szlovák államiságot megkérdőjelező, revizionista szélsőséges. Pedig nem az! Csak olyan történelmi tényeket érintünk, mint amilyen történelmi tény az ószövetség népének múltjában a hűtlenség és a babiloni fogság. Senki sem kérdőjelezi meg Babilon, vagy Egyiptom korabeli államiságának legitimitását.
Történelmünk fölött a hatalmas Isten rendelkezik. S bár sokszor nehéz elhinni, s még nehezebb észrevenni, de még a nagyhatalmi politika döntései mögött, vagy éppenséggel a pubertáskorú pukkancsként viselkedő kis bezzegországok nagyvezéreinek fenyegetése mögött is ott húzódhat meg az isteni akarat, de legalábbis az isteni terelgetés, útmutatás. A templomfalak közé bekényszerített kegyességünkkel meg sem akarjuk látni azt, hogy Istenünknek hatalma van a falunk, vagy városunk, országunk és nemzetünk fölött, s ezt a hatalmát gyakorolja is. Református őseink ezt még tudták és hitték. Mertek is állást foglalni politikai, sőt nemzeti kérdésekben, s ha kellett kaszát egyenesíteni Istenért és hazáért. Mert a kettő elválaszthatatlan a tiszta hitben járó egészséges lélekben.
Én hiszem, hogy Magyarország kapujának felénk való megnyitása mögött is isteni akarat áll. A harmadok állampolgárságom kérdését tehát a hitem és az isteni gondviselés szempontjából vagyok csak képes értékelni. És egy nehéz utat látok magunk előtt. Hitetlenkedő lázongást, helyzetünkbe való beletörődést, a „minek szítani a kedélyeket?”, a „minek magyarkodni?” kérdések megfogalmazását. S ezek mögött egy fogságába belenyugvó, bilincsekben szocializálódott lélek szomorú keservét hallom megfogalmazódni. Nem is babiloni vizek ezek, hanem inkább egyiptomi fogság: nem szeretjük a fáraót, de Mózes is hagyjon békén minket, hogy csak rosszabb ne legyen! De lehet-e ez perspektíva a számában fogyatkozó felvidéki magyar közösségünk számára?
Az Országgyűlés döntése őszinte örömöt váltott ki sok-sok határon túl élő magyar szívből. Nálunk az örömöt rögtön körbefonta az elbizonytalanítás és a félelem érzése. Tett róla a pozsonyi kormány, hogy ez így legyen. De mi ebben az egész ügyben a mi dolgunk? Hiszen lépett az Országgyűlés, lépett a szlovák kormány, és még sokan fognak lépni ebben az ügyben. De mit teszünk mi magunk? Mit tegyünk mi, akik miatt az egész történt? Akik miatt elindult a magyar nemzet összefogása, s akik miatt képes megrettenni a pozsonyi nagyotmondó morcos kisgömböc, egész kormányával egyetemben? Mert ne feledjük: a fenyegetés nem ellenünk hangzik, hanem miattunk hangzik. Kellünk nekik: kell az adónk és kell a szülőföldünk, kell a munkánk, kell a szakértelmünk, kell a kreativitásunk, kell az alázatunk, kell a megfélemlíthetőségünk. Kellünk nekik, mint az egyiptomi fáraónak a zsidó kényszermunkások.
Hitem szerint a mi dolgunk most az, hogy a történtek mögött keressük és találjuk meg az isteni akaratot. Lássuk meg a lelki értelemben sokat jelentő nemzeti egység lehetőségét. És nem szabad nyugdíjra, betegellátásra, forintra, vagy euróra gondolnunk, mert ez az ügy több és magasztosabb annál. Isten mindig az egységet munkálja! A megosztó és szétdobáló erő nem az Úrtól való. Nekünk tehát hitünkben kell megerősödnünk, hogy ne tudjanak megfélemlíteni az emberi szavak, és meglássuk a kor politikai lehetőségeiben is az isteni akaratot, isteni útmutatást, vagy éppenséggel az isteni figyelmeztetést. Nem szabad félnünk, mert nem a félelem lelkét kaptunk az Úrtól! És nem szabad csak azt keresni, hogy mi lesz majd jó és mi lesz majd a hasznos számunkra egy magyar állampolgárságban. Megéri, vagy nem éri meg?
Ha az Úr megengedi, hármas állampolgár leszek annak minden velejárójával. Mert ha elveszi is a szalmát a fáraó, és ugyanannyi vályogot kell vetnem mint eddig, csak nehezebb körülmények között, én már akkor is tudom és hiszem, hogy a dolgok alakulása mögött ott van az én megtartó Istenem!
Köszönöm Uram!
Dr. Somogyi Alfréd, apácaszakállasi református lelkipásztor
