Szülőfalumban, a csilizközi kis községben volt a környék egyetlen, akkor még kilencéves alapiskolája. Ide jártak a környező kisiskolák 4. osztályból kimaradt nebulói is felső tagozatra. Itt ismerkedtem én is a számok és szavak tudományával először, természetesen anyanyelvemen: magyarul.
A hetvenes évek közepe táján, amikor középiskolás korúvá cseperedtem, kisfalumban nem érett még be a szlovák propaganda-hadjárat, amely cselesen a szlovák iskolába kényszerítésről egy kicsit odébb helyezte a hangsúlyt, mondván: jobban érvényesül a gyerek, ha szlovák iskolába jár.A cél tehát megmaradt: a magyarok asszimilálása bármi áron, csak az eszközök változtak az idők folyamán. Mára sajnos – a pedagógiai pszichológusok érvelése ellenére, miszerint a legbiztosabb alapokat minden gyermek az anyanyelvén tudja megszerezni – sokakat megfertőzött ez a szándékosan terjesztett téveszme. De akkor még – szerencsémre – egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy én a továbbiakban is anyanyelvemen folytatom a tanulmányaimat.
Középiskolába a szülőfalumhoz közeli kisváros gimnáziumába jártam. Szerettem azt az iskolát, sok szép emlék köt azokhoz az évekhez. Életem meghatározó részét képezte, amit akkor – tizenévesen – persze még nem tudatosítottam. Jó kis csapat volt a miénk, a B osztály, kiváló szakemberek kerültek ki közülünk, akik az élet különböző területén bizonyították: magyar iskolából indulva semmiféle hátránnyal nem rendelkeznek. Sőt, a születésünkkor ajándékba kapott útravaló – anyanyelvünk: a magyar nyelv – csak gazdagítja lehetőségeink tárházát. Bár akkor még ezt sem láttuk ilyen kristálytisztán – de a jövő igazolta ezt. Ma, a határok nélküli Európában minden egyes nyelv ismerete külön ajándék. Magyar iskolából indulva, mindnyájan, amelyikünknek szüksége volt rá, tökéletesen elsajátítottuk az állam nyelvét, a szlovákot is. Sokan közülünk további idegen nyelvtudásra is szert tettek, miközben – szüleink bölcs döntésének köszönhetően – nem fosztottak meg bennünket attól, hogy tudjuk: Petőfi Sándor a mi költőnk, még ha Alexander Petrovičként látta is meg a napvilágot. Hogy megtapasztaljuk, Szent István, a magyarok első királya igenis nagy király volt, nem pedig egy lovas bohóc, aki már a saját korában olyan intelmekkel látta el fiát, Imre herceget, amelyek közül többet mai szlovák politikusaink is megszívlelhetnének.
Ezért aztán fejcsóválva hallgatom szűkebb szülőföldem mára szülővé ért fiataljait, akik maguk még falujuk magyar iskolájának küszöbét koptatták, hogy „ők bizony nem íratják magyar iskolába a gyereküket, menjen az csak a szlovákba, még ha utaznia is kell, inkább vállalják a többletköltségeket, csak hogy érvényesüljön a gyerek”. Íme hát, a kitartó munka meghozta a gyümölcsét. Igaz, egy kicsit tovább tartott, mint azt eredetileg tervezték a hatvanas évek elején, amikor kitalálták: nem kényszeríteni kell a magyar szülőket, hogy szlovák iskolába írassák a gyereküket, hanem olyan helyzetet kell kialakítani, hogy a szülő előnytelennek érezze, ha magyar iskolába járnak gyermekei. Mi, felvidéki magyarok meg jól bedőltünk ennek, elhittük, hogy ez a sokat hangoztatott demagógia igaz. S ma már a színtiszta magyar falvakban sem ritka, hogy – a csalóka jobb érvényesülés reményében – szlovák tanítási nyelvű iskolák diákjaivá válnak a magyar gyerekek. Úgy tűnik, pusztába kiáltott szó volt minden szakmailag megalapozott ellenérv, támogató szándék, jó példákkal való bizonygatás, az anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz, hagyományainkhoz való ragaszkodásra való apellálás, erősebbnek bizonyult ez a jól eltervezett népámítás. S mi önszántunkból, mosolyogva fosztjuk meg gyermekeinket mindattól, amit nekünk hagyományoztak őseink: az egyedi és változatos magyar nyelv megismerésétől, Ady Endre költészetétől, a sokszínű magyar népdalok szeretetétől, a karikázótól… Mindannyian felelősek vagyunk ezért, ki-ki a saját posztján. A hiszékenység nem mentesít senkit, a néptömegek szándékos megtévesztése pedig bűn.
Ezért aztán kicsit fanyar mosollyal hallgatom, amikor Rudolf Chmel arra biztatja a szlovákiai kisebbségeket, vállalják bátran a nemzetiségi hovatartozásukat. S még csak nem is vonom kétségbe Rudolf Chmel szavainak őszinteségét, csak éppenséggel azt gondolom, hogy amikor folyamatosan földbe döngölik az embert, sulyokkal a kezünkben fölötte állva nem azt kellene mondani, hogy csak bártan emelkedjél fel, hanem abba kellene hagyni a földbe sulykolást. Akkor talán még lenne visszaút…
