Szükségállapot több szlovákiai kórházban az orvosok felmondása miatt – így a vezető hír. Milyen kár, hogy csak akkor vezető, ha már megtörtént a baj.
Pedig a szükségállapot az egészségügyben nem tegnap kezdődött, épp csak most kandikált ki a szőnyeg egyik sarka alól az oda besöpört problémahalmaz egy kis része. Ezért is tartom nagyon visszásnak, visszataszítónak azt a hecckampányt, amelyet most a „követelőző, telhetetlen” doktorok ellen folytatnak azzal a még ennél is undorítóbb, leereszkedő megjegyzéssel, hogy „bezzeg a többi egészégügyes, ők tárgyalnak…”. A társadalom mint az orvosok túsza „költői” képről már nem is beszélve.
Ezek tehát az (egészségügyi) kormányzat kellékei, ha már érdemi megoldásra nem futja. Egyszerűbb egymás torkának ugrasztani az embereket, könnyebb megnevezni a démonokat, kijelölni a megvetendő gonoszokat, minden bajunk okozóit, mint magát a problémát orvosolni (ismerős módszer más területekről).
No persze vannak érvek is: elsősorban és mindenek előtt a válság, amelyhez már annyira hozzászokott a nagyérdemű, hogy hajlandó is hinni benne, s ami még rosszabb, elhitetni magával, hogy ilyen körülmények között be kell érjük a silányabbal – vagy épp a semmivel. Én azonban egyet nem bírok felfogni, hiába próbálta magyarázni közgazdász (vagy pont ezért?): hogy lehet az, hogy az egészségügy romokban hever? Miként lehetséges az, hogy egy társadalom, egy ország számára – az oktatásügy mellett – nem ez az első és mindenek előtt álló terület, amely minden más fölött áll? Ahová először és minden mást megelőzően pumpáljuk a pénzt a mindenkor elérhető legmagasabb színvonalú ellátás érdekében, s csak ha ez megvan, akkor jöhet a többi.
Hiszen mi lehet fontosabb az ember egészségénél, végső soron életénél – amely alkalmasint épp eme egészségügy kezében van? Azzal „érvelni”, hogy az orvosok már így is az átlagkeresetet meghaladóan keresnek, kissé demagóg. Azt kellene inkább nézni, keresnek-e annyit, amennyit a munkájuk, az általuk betöltött – nélkülözhetetlen, életbevágóan fontos – szerep ér? Ha úgy nézzük, hogy egy fővárosi utcaseprő is megkeres annyit, mint egy kezdő orvos, akkor azt hiszem, nem is kell tovább folytatni ezt a gondolatmenetet. Persze az orvosok is csak emberek, köztük is vannak hozzá nem értő, emberileg is hitványnak bizonyult sarlatánok. Jobb esetben ezek pályát váltanak, mérsékelten jobb esetben átigazolnak a politikába, de miattuk általánosítani nem szabad.
Tartok tőle, hogy ezt a válságot – amelyet sikerült figyelemelterelő célzattal leegyszerűsíteni „háromszáz eurós vitává” – sem sikerül tartósan rendezni. Így azok, akik a betegeiket eláruló orvosokra mutogatnak, valójában maguk ártanak a legtöbbet a hivatkozott betegeknek.
A Magyar Orvosi Kamara közben arra intette a magyarországi orvosokat, hogy legyenek szolidárisak szlovákiai kollégáikkal és ne ugorjanak be helyettük, gyengítve ezzel érdekérvényesítő képességüket. Jó lenne, ha az emberek többsége is belátná ezt és szolidáris lenne velük. Hosszú távon ugyanis ez – a jól működő egészségügy, benne nem a bérvitákkal, hanem a gyógyítással foglalkozó orvosokkal – mindannyiunk érdeke.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”31309, 31324, 31372″}
