A rendszerváltás óta a Kassához közeli Magyarbődön kezdjük ünneplésünket március idusával kapcsolatosan, ahol a hagyomány szerint az első kassai csata után az elesett honvédek egy részét temették Balla József helybéli református lelkész bátor kiállásának köszönhetően.
Erre rendszerint a március 15-ei ünnepségek idején, vasárnap kerül sor. Hagyomány már az is, hogy a média képviselői nem jönnek, hogy tudósítsanak erről a lélekemelő rendezvényről.
Idén március 11-én, vasárnap ünnepeltünk. Az ünnepség a református templomban kezdődött kétnyelvű istentisztelettel. Igét Csomós József, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke és Juraj Brecko, az Ondava-hernádmenti Esperesség esperese hirdette. Mivel kevesebben voltak jelen mint máskor, szükséges, hogy a nagyon fontos üzenetek, melyek itt elhangzottak, széles nyilvánosságot kapjanak.
A püspök alaptextusát Mózes II. könyvéből vette: „Amikor bementek arra a földre,… akkor is tartsátok meg ezt a szertartást. És ha majd megkérdezik tőletek a fiaitok, hogy mit jelent ez a szertartás, akkor így feleljetek: Az Úr páskaáldozata ez…” (12, 25-27.) Tehát a hagyomány maradjon meg nemzedékről nemzedékre. – mondta a püspök a félig üres templomban. – De hol vannak a fiak, akik kérdezni fogják, mit is jelent ez a szertartás!? A mi dogunk, hogy legyen szertartás, legyen emlékezés! A fiakról az Úr gondoskodik! Ha van szertartás, lesz mit mondani fiainknak. Az Igében azt olvassuk, miután elfogadták ezt a parancsot, „mélyen meghajolt a nép, és leborult.” (uo.) A Bibliában csak néhány, kivételes helyen van szó ilyenfajta gesztusról, mely nem testhelyzetről kíván beszámolni. Ez azt kívánja kifejezni, hogy az emberek bensőjében mi játszódik le. Ott, bent az Isten iránti bizalom és hálaadás nyilvánul meg. „Az által vagyok meghajlítva, Aki meghajlított engem.” Én teszem, de azért Isten emberformáló hatalma késztet rá, hiszen formálja érzéseimet, gondolataimat, életemet. Nem az az alapkérdés tehát, eljönnek-e a fiak, hanem az, lesz-e mire rákérdezni! Csak azok az atyák képesek ilyen hagyományt teremteni, akik így tudnak leborulni és meghajolni.
A gönci református kórus éneke után Juraj Brecko esperes lépett a szószékre. „…miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten hatalma és az Isten bölcsessége.” (Pál első levele a korintusiakhoz 1, 22-24.) Tudjuk milyen a helyzet társadalmunkban és egyházunkban – kezdte a prédikáló lelkész. Miképpen lehet megbékíteni a görögöket és zsidókat? Az Úr azokat a falakat jött bontani, amelyeket mi építettünk. Ha a Megváltó ki tudta békíteni a görögöket és zsidókat, meg tudja tenni a két nemzetiséggel egyházunkban és társadalmunkban is. Csodálatos kép tárul elénk János Jelenéseinek könyve nyomán: Az égi Jeruzsálemben, mely földre száll. Nincs templom, „mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak temploma. Napra sincs szüksége városnak, sem holdra, hogy világítsanak neki, mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány, a népek az ő világosságában fognak járni… A népek odaviszik dicsőségüket és tiszteletüket, tisztátalanok meg nem jutnak be oda, sem olyanok, akik utálatosságot vagy hazugságot cselekesznek…” (21, 22-27.) Az Ige népekről, nemzetekről szól. A nemzeti identitás fontos számunkra is. János látomásában harmóniában élő nemzetek élnek együtt. De csak azok, amelyek „be vannak írva a Bárány életkönyvébe.” (uo.) Vagyis, amelyek újjászülettek. Mindnyájunknak újjá kell születnünk! Hagyjuk magunkat megszabadítani, ami reményt ad.
Ezután Géresi Róbert püspökhelyettes, abaújszinai lelkész szólt az egybegyűltekhez jelenlegi helyzetünkre utalva. „Teljesen őszintén kívánok szólni.” – kezdte nagy fontosságú beszédét. – Miközben megköszönte a magyarországi vendégeknek a segítséget, szolidaritást. Kérte, ne fáradjanak meg a segítésben és ne engedjék el az itt élők kezét. A tiszáninneni egyházkerület püspöke után a főgondnokhoz fordult. Neki a református iskoláink szíven viselését és lelkes támogatását köszönte meg. Az a néhány pislákoló láng neki is köszönhetően még világít.
A református egyház szlovák testvéreinek és a szlovák esperesnek megköszönte azt, hogy igyekeznek megérteni a mi fájdalmainkat és küzdelmünket.
„Évek óta járok ide. De mi köze a református egyháznak a katonasírokhoz? A mi hitünk arról szól, hogy a halálból élet támad. Isten kegyelméből a halál legyőzetik. Ez a mi reménységünk.” Nem támad élet a megalkuvásból és árulásból sem. A Biblia számtalan példája bizonyítja, a megalkuvás és árulás következménye a szétszóratás, a vereség, a pusztulás.
Krasznahorka egy jelkép. Figyelmeztet. Valami óriási baj van! Mi, akik itt vagyunk, nekünk magyar reformátusoknak – kérem imádságos lélekkel -, ne legyenek megalkuvásaink. Ha vannak, higgyük el, az Isten azokat is megbocsájtja – azzal a feltétellel, hogy szemünkben ezek vereségeinkké válnak. Péternek is megbocsátott. Nekünk is megbocsát, ha őszintén kérjük a kegyelmet és irgalmat.
Czimbalmosné Molnár Éva magyarországi főkonzul ünnepi beszédében leszögezte, olyan hazafiakra van szükség, akik tettekkel bizonyítottak. Gondozták a sebesült honvédeket és Balla József lelkész személyében, akadt egy bátor férfi, aki megadta a végtisztességet a hősöknek. Azok is hősök voltak, akik gondozzák a hagyományokat, sírhelyet adtak, ápolták a sebesülteket. Mindez az áldozatvállalás miértünk történt. Akkor a református egyház is felhívással fordult híveihez. Ez a szabadság és remény forradalma volt, amely összekovácsolta a nemzeteket. Az igazi szabadságot ugyanis nem másokkal szemben lehet kivívni!
Ezután az ünneplők megkoszorúzták Balla József sírját, mely a templomkertben található. Itt Orémus Zoltán esperes tartott rövid megemlékezést, majd a temetőben, a kopjafánál fejeződött be az ünnepség. Béres Viktor szavalata után Ábrahám Tibor, a Tiszáninneni egyházkerület főgondnoka tartott beszédet. Az ünneplés természetes és nem fölösleges. Ez a jövő építésének kelléke. Akkor nagyon jó volt magyarnak lenni. Az akkori események megdobogtatták az emberek szívét. Most is szabadon élünk, de ez a szabadság nem olyan, amilyent szeretnénk. Fel kell tennünk a kérdést, hogyan kellene Istenben szabadon élnünk. Ez a kérdés együttgondolkodásra serkent bennünket s egyben faggat nemzeti létünkről, belső állapotunkról, megmaradási tervünkről. Nem kereshetünk kibúvókat! Áprily Lajossal kérdezzük: Akarsz-e fényt?
Belülről is szét lehet szóródni. Ady Endre a széteső életről dalolt. „Fut velem egy rossz szekér,/ Utána mintha jajszó szállna,/ Félig mély csönd és félig lárma,/ Fut velem egy rossz szekér.” (Kocsi-út az éjszakában; részlet)
Istennek volt és van terve a magyar nemzettel! Az épít, aki maga is épül. A forradalomnak és szabadságharcnak két üzenete van számunkra. Az egyik, nemzeti összefogás nélkül nincs nemzetépítés. A második, történelmi léptékben végül mindig a tettek számítanak.
Mi volt a titkuk? Imádságban és hitük gyakorlásában életüket Isten kezébe helyezték. Damjanich János tábornok Pál apostollal vallotta: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” (Pál levele a filippiekhez 4, 13.) A keresztyén szívben Isten felelősséget ébreszt nemzettársai iránt. Illyés Gyula szavaival élve, az igazi haza a magasban van!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
