Szomszédolás, avagy mozaikcserepek a szlovák-magyar együttélés tablójához című négy részes sorozatunk második részét tesszük közzé.
Szikrázó koratavaszi reggelen indultunk Liptóba, vonaton. Már a jegypénztárnál megállapítottam, hogy érdemesebb hetven után lenni, mint néhány hónappal előtte, mert számomra tízszer többe került a menetjegy, mint a többieknek. Próbálkoztak is enyhe csalásra sarkallni, hogy én is kedvezményes jegyet váltsak, és majd az ellenőrzésnél azt mondom, hogy már betöltöttem a hetvenet, de nem álltam kötélnek. Amikor a kalauznő a vonaton amolyan tavaszias kedvességgel ellenőrizte a menetjegyeket, mindjárt jött a replika: No, látod, nem hallgattál ránk!…
Az utazás alatti terefere a tájhoz kötődött. Szepességbe érve Edo volt a szóvivő. A fel-felbukkanó pérók láttán akaratlanul is a romakérdésre terelődött a beszéd. Edo ebben is bennfentesnek érezheti magát, mert a Szlovák Paradicsomban (Slovenský raj) van hétvégi háza és néhány család méhe. Konkrét eseteket ad elő keserű tapasztalataiból, igazolva, hogy a romakérdés társadalmunk legégetőbb problémái közé tartozik, amit gyorsan megoldani nem lehet, de bölcs döntésekkel sokat lehetne javítani a helyzeten.
A Tátra felé haladva, mintha visszafelé mennénk a télbe. A csúcsok porcukorral hintve szikráznak a fényes tavaszi napsütésben. Az évekkel ezelőtt taroló vihar után maradt pusztítás nyomai lehangolók. Amikor a Szepességet elhagyva a vonat besurran Liptóba, a két liptói barátunk Marián és Janko csillanó szemekkel beszél a szülőföld éppen elénk táruló látványosságairól. Magyarfalu (Uhorská Ves) közelében a templomtornyokon látható kakas alapján megjegyzem, hogy errefelé kálvinisták (reformátusok) is élnek, ami valahogyan elkerülte a figyelmüket. A valamikori Magyar Királyság területén is érvényesült: Akié a föld, azé a vallás (Cuius regio, eius religio). Hibbe (Hybe) templomtornya láttán elmondom, hogy az ottani római katolikus templom családi sírboltjában nyugszik az Esztergom ostrománál elesett Balassi Bálint, aki legnagyobb költőink közé tartozik. Erről csak egyikük tudott.
Megérkezünk a célállomásra, Rózsahegyre (Ružomberok). Évtizedekkel ezelőtt jártam errefelé, az állomás nem sokat változott. Igyekvő utasok a sínek között, minket Marián bátyja, Viktor vár. A szokásos köszöntés után arról tájékoztat, hogy még hétkilométeres út vár ránk autóbusszal, amelyik percek múlva indul. Addig Rózsahegyről beszél, de tájékoztatását többször megszakítja Marián és Janko, akik itt jártak középiskolába. Szó esik Hlinkáról is, és a Hlinka-házhoz fűződő emlékeikről. Várom, hogy vele kapcsolatban előkerül majd Csernová (Černová) is, és az ottani tragikus csendőrsortűz, de elmarad. Talán nem is tapintatból, inkább abból a kiábrándultságból, ahogyan ezzel nacionalista politikusok próbálják időnként masszírozni a szlovák köztudatot.
Az autóbusz a likavai várrom mellett halad el, akaratlanul is elkezdem a jeles szlovák nemzeti költő, Samo Chalupka A likavkai rab (Likavský väzeň) című versét mondani:
Z Likavky zo zámku,
Junák, väzeň hľadí:
Či Tatra už kopnie?
Či sa háj už mladí?
(A likavkai várból
Kitekint a fiatal rab
Ébred-e már a Tátra?
Sarjad-e az erdő?) (Saját fordításban!)
?!…Utastársaim ámulnak, aztán Tono teszi fel a mindnyájukban megfogalmazódott kérdést: Te ezt honnan tudod? A végállomásig marad néhány percem elmondani, hogy mi, szlovákiai magyarok ismerjük a szlovákok történelmét, irodalmát és hagyományait. Nem idegen számunkra, amit még később Hviezdoslavval és Kukučínnal is bizonyítok.
Megérkezünk Oláhdubovára. Április fényes égboltja ragyogja be a környéket. Mondhatnám közhellyel a településről: Kicsi falu a nagy hegyek alján. Szebb mint a fényképen. Hegyek mindenfele, Alacsony-Tátra, Nagy-Fátra, Rohácse, és a többiek. Marián és Viktor egymás szavába vágva beszél a szülőfaluról. Megtudjuk, hogy eredeti lakosai a Balkánról érkező pásztoremberek (vlachok) voltak, és hogy Mátyás király volt az, aki megerősítette a pásztorkodásukkal kapcsolatos kiváltságaikat. A község lakosainak száma ezer körül volt, most kevesebb mint nyolcszáz. Első utunk a szülőházhoz vezet, amelyik takaros faház. Hétvégi házként használja a két testvér és családjaik. Nem lehet számba venni a benne lévő tárgyakat, emlékeket, inkább a tavaszi napra menekülünk, mert a tél hidege még ott van a falak között.
A község rendezett: takaros, gondozott porták. A faházak száma elenyésző, pedig még a mált század első feléből származó fénykép alapján még azok domináltak. A házhoz tartozó kert nincs bekerítve, erre vesszük utunkat. Viktor mutatja a friss ágyásokat, veteményezését. A falu alatti jó minőségű földeket veteményeskertként művelték a falu lakosai, most alig van néhány ágyás felásózva, pedig látni, hogy az itteni körülményekhez viszonyítva jó földje van. A többit felveri a dudva, ugaron vannak.
Marián a község jellegzetességét megadó alvég felé veszi útját. Itt egy helyen van: a templom, a temető és a kocsma. Szeretnénk bejutni a gondosan karban tartott katolikus templomba, de a plébános úr nincs otthon, ezért a templom melletti fatimei kápolnánál állunk meg egy néma pillanatra, imára.
A község kocsmája híres, nemcsak hét vármegyében, de annál is tovább, sőt még külföldön is. A helyiek és a hagyomány szerint itt fogták el a pandúrok Jánošíkot. Ezt igazolandó minden, ami a korcsmában van. Már a bejárat fölötti stilizált betyár alakja és a szöveg: V tomto hostinci chytili v roku 1713 Jurka Jánošíka, ktorého zradila stará bachorka so svojou dcérou Žofkou za 200 dukátov. (Ebben a vendéglőben fogták el 1713-ban Jurko Jánošíkot, akit 200 dukátért elárult egy öreg dajka és Zsófi lánya.) A vendéglő berendezése, étlapja, ételei, mind-mind Jánošíkot idézik. Amikor eldöntjük, hogy itt költjük el az ebédet, én egy Jánosik borsólevest rendelek (a monda szerint Janošík feladói borsót szórtak a lába alá, amin elcsúszott és addig a pandúrok leteperték), illetve a második fogásként mindnyájan ugyanazt: fuvaros juhtúrós sztrapacskát. Nem is lett volna szükségem a második fogásra, mert a borsóleves gyomrot telítően kiadós volt, a sztrapacska meg szalonnával, kolbásszal megtetézve már meghaladta erőmet. Nem tudtam vele megbirkózni.
Tovább folytatjuk az ismerkedést a községgel és a környékével. Marián javasolja, hogy menjünk fel a falu feletti gerincre, onnan betekintünk Árvába. Valóban nincs messze, gyalogosa jó félóra. Innen szebb kilátás nyílik a Rózsahegy körüli katlanra és a körülötte lévő hegyekre, de még fenségesebb az Árvai havasokra, lent Alsókubinnal. Az északi láthatár környékén van Zázriva (Zázrivá), ahol földjei, legelőik voltak az oláhdubovaiaknak. Amolyan nyári legelő, kaszálók, ahová napokra elutazott a család takarmánygyűjtésre. Alsókubin kapcsán sok szó esik P. O. Hviezdoslavról, aki itt született, de ugyanúgy megemlítésre kerül Martin Kukučín is, aki a közvetlen alattunk fekvő Jaszenova (Jasenová) szülötte. Viktor elkeseredetten említi, hogy a falu közeli őt mentén felállított Kukučin-emlékművet le kellett bontani, mert a fémtolvajok szétszedték. Amíg a többiek az áprilisi napban és az Árva felől érkező virgonc szellőkben merítkeznek meg, én felkapaszkodom a valamikori két megye határán álló kereszthez, amelyen a következő szöveg olvasható: Pochválen Ježiš Kristus. Kedykoľvek cestou kráčať touto budeš, spomnis, že spasenie len skrze kríž dôjdeš. (Dicsértessék a Jézus Krisztus. Valahányszor ezen az úton haladsz, gondolj arra, hogy a megváltáshoz csak a kereszt által jutsz.) A közeli út, amely átépítés alatt van, Liptót kötötte össze Árvával és Lengyelországgal. Az útépítés komoly földmunkákkal jár, de a kereszt gondozottan az évszázados helyén áll.
A község és a liptóiak büszkeségéről még nem szóltam – a Choč hegyről (1611 m). A környék kultikus hegye, az ottaniak állítása szerint Szlovákia legszebb hegycsúcsa, amelynek szabálytalan piramis formája van és éppen Oláhdubová felől a legkönnyebben megközelíthető. Tartja a szokás, hogy a község lakosai évente legalább egyszer felmennek a hegycsúcsra, akár a rozsnyóiak, akik évenként megmásszák a Pozsálót. Találó a hegyre Hviezdoslav megfogalmazása: Driečny Choč akoby bdel nad okolím. (A délceg Choč mintha őrködne a környék felett.) Viktornak meg kell ígérnem, hogy a legközelebbi látogatásom alkalmával felmegyünk a hegyre. Ő lesz a kísérőm – 85 évesen!
Folytatása következik!
Máté László
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”36759″}
