A sorsnak igaza van: semmilyen következetlenség nem maradhat büntetlenül. Ha már ugyanis eldöntöttem, hogy a nyáron – a három ifjúsági tábor kivételével – nem foglalkozom politikával és nem írok publicisztikát, annak úgy is kellett volna maradnia. Ipolybalogról hazajőve tehát bőven elég lett volna a magyar vízipólósok és Hosszú Katinka nagyszerű sikerének tapsolni, s talán, az esti pozsonyi vihar alatt megkóstolni az ipolybalogi plébános atya, György Ferenc által rám taksált kiváló birsalma-pálinkát. Nem, én rátettem egy lapáttal: miután megláttam a Nova televízió kínálatában a Duna-hadművelet című cseh-lengyel filmet, s tudatosítottam azt, hogy a film az 1968-as bevonulásról szól, elhatároztam, hogy megnézem.
Bár ne tettem volna.
Eddig ugyanis gyakran irigyeltem a cseheket. Irodalmi, színházi alkotásaikban, filmjeikben, gyakran tudnak olyan találó, de kedves öniróniával beszélni magukról, a cseh kisember slamposságáról és švejki együgyűségéről, amire szerintem mi magyarok nem vagyunk képesek. Mi hajlamosak vagyunk arra, hogy túlontúl komolyan vegyük magunkat, s gyakran fogcsikorgatva, darabosan beszéljünk történelmünkről. A csehekben megvan egy kedves könnyedség, ez teszi méltán naggyá például Hrabal vagy Menzel munkáit is, de ettől olyan kedvesen szerethető a švejki kisember-figura is. Többször elmondtam már: 1997-ben cseh barátaimmal söröztünk Prágában, a Moldva fölött. Politikáról is beszéltünk, természetesen, hiszen akkor vették fel a NATO-ba Magyarországot, Lengyelországot és Csehországot, Szlovákiát pedig nem. Honza barátom az ötödik sör után rám nézett, és ezt mondta: „Tudod, Pavle, nem értem ezeket a nyugati politikusokat. Azt, hogy Szlovákiát nem vették fel, megértem. De miért kellünk ezeknek mi, csehek, akik az utóbbi négyszáz évben mindenkinek csak megadtuk magunkat?”
A Duna-hadművelet ezt az illúziómat tépte szét. Az 1968-as bevonulással sok mindent lehet kezdeni, nagy fordulatokat, érzelmeket, akár megszálló-megszállt személyek közötti szerelmi történeteket is bele lehet vinni, erőszakolni. Idétlenkedni azonban nem kellene vele. Ez a film pedig, sajnos, ezt teszi. S ezen az sem változtat érdemben, ha tudatosítjuk, hogy a rendező meg a forgatókönyv-író lengyel. Cseh részről Polívka meg Menzel mester asszisztál mindehhez, s egyértelműen látni a színészi alapállásaikról, hogy gyakran a Polívka-féle humoros estbe, a Manézsba képzelik magukat. Kár értük is, meg a filmért is.
A sztori banális. A 68-as bevonuláskor eltéved egy lengyel tank, egy szerencsétlen kanyarban nekimegy egy cseh kiskocsma falának, s a vendéglő közepén landol úgy, hogy a lánctalpai komoly sérüléseket szenvednek.
Az ott lévő csehek először ellenségesen viselkednek velük, majd lassan elfogadják őket, sőt, nemcsak emberi, hanem gyors tempóban szerelmi kapcsolatok is szövődnek néhányuk között. Ekkor még azt hittem, hogy a cseh megalkuvásokról akar szólni a film, s kezdtem jobban odafigyelni.
Akkor jött a hideg zuhany. Brossúraszövegek a lengyel katonák szájából arról, hogy itt nincs ellenforradalom, s hogy a csehek is szlávok és jó emberek. A csehek részéről pedig a nagy megállapítások, hogy még mindig jobb, ha a lengyelek jönnek be, mint ha a németek tennék ugyanezt. Majd megjelenik egy szovjet tank (két osztállyal modernebb, mint a lengyel rozoga T34-es), amelyet a csehek mellé állt lengyel katonák öregecske páncélosukkal a szó szoros értelmében kitolnak a térről. Utána pedig átfogják a csehek vállát, hogy ugye, mi csehek és lengyelek együtt ki tudjuk szorítani a kutya szovjetet. S történik mindez 1968 augusztusában.
Talán mégsem kellene mindenből hülyeséget csinálni. A színvonalas munkákat az emeli színvonalassá, hogy érzékenyen tudnak disztingválni a mély érzelmek és a könnyű humor, a dráma és az emberi kicsinységek között. Hogy nem törekszenek olcsó népszerűségre. Arról már nem is beszélek, hogy mindez gusztustalan történelemhamisítás is. A 68 utáni megtorlások áldozatai is tudnának minderről egyet s mást elmondani.
Vasárnap este nem csodáltam a cseh(-lengyel) filmet. Felháborított, elkedvetlenített. S ha a tisztelt olvasók között valakinek esetleg van kapcsolata a televíziók műsorszerkesztői irányában, bátortalanul azt üzenem nekik: augusztus 20-a közeledvén, nehogy eszükbe jusson még egyszer műsorra tűzni a Duna-hadművelet című filmet.
Egyszer is sok – és fölösleges – volt.
Csáky Pál
