Nem sok hús maradt már a martosi csonton, egész falkányi csapzott szelindek csócsálta-rágcsálta habzó szájjal heteken át. Különös aktivitást mutattak Gubíkék földbe döngölésében egyik online laptársunk Lőrincze-díjas betűvetői,
akik nem voltak restek anyanyelvünk legmélyebb titkairól is fellebbenteni a fátylat, csak hogy kinyilváníthassák a Via Nova, Kövér László, Duray Miklós és más hasonszőrűek iránt táplált forró szeretetüket.
Egészen lelkesítő volt látni, hogy mire képes még a leglaposabb szellem, a legpállottabb agyvelő is, ha „köpőtávolságba” kerül hozzá egy ilyen forrón szeretett személy.
A részletek most nem is érdekesek, írtunk már erről a jelenségről éppen eleget itt e hasábokon is, mint ahogy az érintettek – szervezők és résztvevők – is reagáltak már, ha akartak. Úgyhogy számomra csupán egy lábjegyzetnyi megjegyzés maradt, mégpedig egy olyan könnyed nyári témáról, mint a szabadság. Annak is a véleményre, gondolatra vonatkozó része, no meg az, hogy mennyire gondolják ezt komolyan azok, akiknek hite szerint papírjuk van róla, hogy ők e termék kizárólagos hazai forgalmazói.
Ez most különösen is a martosi sztárról, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéről jutott eszembe. Ez az az olvasmány, amelynek egyetlen gyakorlati haszna az, hogy a szabadságos testvérek levadászhassák miatta azokat, akik kezükbe veszik. Majdnem olyan, mint a Mein Kampf, csak az valamivel vastagabb és annak ismerjük a szerzőjét (de a hatás lényegében ugyanaz).
Szóval. E könyvecske is fontos szerepet játszott abban a forgatókönyvben, amely a Marfeszt, a szervezők és a résztvevők bemocskolását írta elő a korábbról már jól ismert módon és más esetekben is használt minták alapján.
Kimutatható azért valami fejlődés, mert néhány évvel ezelőtt még ott tartottunk, hogy Wass Albert visszakövetelt hegyei is túlterhelték a vezetékeket e háztáji nácivadászoknál.
Most hagyjuk azt a témát, hogy ki vagy mi a náci, mert a mai világban ez olyan dolog, amit nem te dönthetsz el, hanem mások varrják a nyakadba, kizárólag az alapján, hogy ők mit gondolnak arról, amit te egyébként nem gondolsz.
A lényeg, hogy ezt a könyvecskét – a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit – sikerült lencsevégre kapni a martosi szabadegyetemen egy könyvárusnál. Ami ugye legalább akkora szentségtörés a francia „felvilágosodás” utáni Európa egyik szabad országában, mint mondjuk szeszkimérést üzemeltetni a rijádi bazár területén.
Mindenesetre az acsarkodók 2X1-es méretű sakktábláján nem is lehetett más a következő lépés, mint az egész tábor nyakába akasztani a birodalmi sast, a szvasztikát és a többi kelléket, ami által az ember böcsületes nácivá válhatik. Nem mondom, hogy ez undorító, mert ezt a szót aktuálisan és kizárólagosan az európai bizottság nőstény farkasának tartom fent, de valahol ott van a közelében. Alávaló, de egyáltalán nem meglepő azoktól, akik bár főállásban rettegnek az orbáni fehérterrortól és felvidéki helytartóitól, mégis a világ legintoleránsabb, legösszeférhetetlenebb figurái, akik gondolkodás nélkül elvágnák a másként gondolkodók torkát. És persze talán még könyvet is égetnének a mi derék sajtószabadságért aggódóink. Ajánlom figyelmükbe Bradburyt: „Fahrenheit 451 fok az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég…”
Ennyit arról, hogy a hátulsó lyukból milyen szél fúj. Ami még magát a martosi tábort illeti, s amit az abszolút kívülálló szemével úgymond kritikaként megfogalmazhatok , az valamelyest rímel is a fentiekre. A szervezők talán a kelleténél nagyobb gondot fordítottak arra, hogy a vitorlák teljes egészében az uralkodó szélirányba legyenek fordítva, aminek nem egyéb, mint a teljesség igénye szenvedte kárát. Magyarán: nem az zavar (annyira), ha egy általam becsült emberek által szervezett rendezvényen a Magyar Szocialista Munkáspárt egykori oszlopos tagja vendégszerepel, hanem az, hogy azok, akik viszont sosem voltak MSZMP és utódpárt-tagok, ellenben a mai magyar közélet megkerülhetetlen szereplői, nos ők nem lehettek jelen. Értem én, hogy a mi kútmérgezőink már eddig is éppen elégszer varrták a vianovások nyakába a Jobbikot, ami a mai, végsőkig olcsóvá silányított közéletünkben egyenlő a leprás tetem cipelésével. Erről sem a Jobbik, sem a Via Nova nem tehet, egyszerűen még nem olyan időket élünk, amikor őszintén lehetne beszélni anélkül, hogy bárki leharapná érte a fülünket.
Mindegy, valahogy mégis elegánsabb lett volna meghívót küldeni mindazoknak, akik így vagy úgy, de szerepet játszanak (köz)életünk alakításában. A többit pedig egyszerűen rábízni azokra, akikért elvileg – nem a harang, hanem – a rendezvény szól: a közönségre. S majd ő eldönti. A taps ingyen van és a tottyadt paradicsom se túl drága ilyenkor…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”41074″}
