1946. február 27-én írták alá Budapesten a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt, melynek értelmében a két ország áttelepítés révén kívánta rendezni a második világháború után ismételten felmerülő kisebbségi kérdést.
Bár az 1938. évi első bécsi döntést az angolszász hatalmak is elfogadták, és az 1944-ig fennálló határokat nagyjából az etnikai viszonyoknak megfelelően húzták meg, a háború végén ismét sötét fellegek gyülekeztek a felvidéki magyarság feje felett. Tekintve, hogy Magyarország de facto a vesztesek oldalán fejezte be a háborút, Csehszlovákiát pedig a szövetségesek a hitleri Németország áldozatának tekintették, északi szomszédunk összehasonlíthatatlanul jobb tárgyalási pozícióban volt, a kassai kormányprogram, majd a Benes által kihirdetett jogfosztó dekrétumok pedig egyértelműen jelezték, hogy azt maradéktalanul ki is fogja használni. Prága az 1938-39-es széthullást a kisebbségek aknamunkájával magyarázta, és mivel formálisan a győztesek közé tartozott, nem kellett figyelembe vennie Gyöngyösi János külügyminiszter ajánlatát, aki a területtel együtt szívesen fogadta volna a Felvidék magyarságát.
Benes természetesen hallani sem akart az 1937-es határok revíziójáról, hanem deportálás útján akart megszabadulni a nemzeti kisebbségektől, ám az 1945 nyarán tartott potsdami konferencia ezt csak a németek esetében engedélyezte. A csehszlovák elnök 200 000 háborús bűnösnek nyilvánított felvidéki magyart akart eltávolítani országából, az ott maradók nagy részét pedig „reszlovakizálta”, tehát megpróbálta „visszaolvasztani” a maga nemzetébe (természetesen olyan emberekkel történt mindez, akiknek az ősei sosem voltam szlovákok). Mindamellett pedig ott voltak a Benes-dekrétumok, melyek lehetetlen helyzetbe hozták a maradék magyarságot. Ezekkel a csehszlovák kormánynak kettős szándéka volt, hiszen amellett, hogy javította az asszimiláció esélyeit, a kollektív jogfosztás Budapesttel szemben is kiváló zsarolási alapot nyújtott.
Ennek az előnynek tudható be, hogy 1945 decemberében, majd 1946 februárjában Gyöngyösi János tárgyalóasztalhoz ült Vladimir Clementis külügyi államtitkárral, február 27-én, Budapesten pedig megkötötte vele a hírhedt lakosságcsere-egyezményt. A szerződés az áttelepülést paritásos alapon kívánta megvalósítani, vagyis a tervezet szerint annyi magyart költöztettek volna ki Csehszlovákiából, ahány magyarországi szlovák kinyilvánította távozási szándékát. Paradox módon Gyöngyösiék részéről ez az egyezmény az időnyerést szolgálta, hiszen február 27-e után kissé enyhült a felvidéki magyarok helyzete – ritkultak a vagyonelkobzások és az elbocsátások –, a lakosságcsere-program megindulásának időpontja pedig sokáig homályba burkolózott.
Gyöngyösi és Clementis 1946 őszére tervezték az áttelepítés megkezdését, miután azonban a csehszlovák fél egyoldalúan kijelentette, hogy a Magyarországra indulók mégsem vihetik magukkal ingóságaikat, a folyamat több hónapra megakadt. Prága ekkor ismét zsarolással próbálta megtörni a magyar kormányt, nevezetesen azzal, hogy az elnéptelenedett Szudéta-vidékre – a már kitelepített németek helyére – több tízezer magyart deportált, akiket a cseh telepesek cselédként, kényszermunkában dolgoztattak. Clementis és a csehszlovák külügy aztán idővel mégis hajlandó volt engedni az ingóságok kérdésében, így 1947 áprilisában megindulhattak az első transzportok.
Az áttelepítés első hulláma 1947 decemberéig tartott, majd 1948 tavaszától – számos megszakítással – 1949 nyaráig további transzportok keltek át a csehszlovák-magyar határon. Azt persze gyorsan le kell szögeznünk, hogy a felek lehetőségei egyáltalán nem voltak azonosak: míg honfitársainkat egy felsőbb akarat kényszerítette távozásra, addig a hazai szlovákság körében nacionalista szervezetek kampányoltak annak érdekében, hogy minél többen kezdjenek új életet a Felvidéken. A magyarok körében szó sem volt ilyesmiről, az áttelepülők legtöbbször egész életüket, mindenüket hátrahagyták, hogy Magyarországon – szerencsés esetben egy szlovák család helyén – próbáljanak zöld ágra vergődni.
Mindehhez társult, hogy Prága egyáltalán nem törekedett a kvóta betartására: annak ellenére, hogy mindössze 60 000 szlovák jelezte áttelepülési szándékát, a határ túloldalán több mint 76 000 embert kényszerítettek otthonuk elhagyására. Szomorú és értelmetlen epizódja volt ez a két nemzet közös történelmének, hiszen a lakosságcsere gyakran többgenerációs együttélést szakított meg, hosszú barátságokat cserélt fel gyűlöletre, miközben a „nagy terv” látszólagos haszonélvezője, a csehszlovák kormány sem érte el célját, ugyanis a homogén nemzetállam ábrándját ennyi keserűség árán sem tudta megvalósítani.
Tarján M. Tamás – Rubicon/Felvidék.ma
Kép: http://www.mtaki.hu/docs/cd1/felvordog/felvordog.htm
Az Egy tollvonás, egy nép sorsa című alkotást csütörtökön (február 27.), 21.55-kor mutatja be a Duna World csatorna.
Bartók Csaba filmjének első részét, Egy tollvonás, egy nép sorsa címmel a felvidéki kitelepítettekről szól. A dokumentumfilm az 1946. február 27-én aláírt csehszlovák–magyar lakosságcserének állít emléket.
A történet a Kassa-vidéki járásban található Perényben kezdődik, ahonnan a lakosság 75%-át telepítették ki. A film készítői több dél-magyarországi településen kutatták fel a felvidéki kitelepítetteket és felkeresték azokat a helyszíneket is, ahonnan a hatalom elűzte őket. A forgatás óta a megszólalók közül már többen egy „harmadik országból” figyelik családjuk további sorsát.
A film rendezője a Szepsiben élő Bartók Csaba. Operatőr: Bodnár Ottó.
A felvidéki kitelepítésekről szóló film második része március 6-án lesz, ugyancsak a Duna Wold csatornán.
{iarelatednews articleid=”33419,2335,2503″}
