Mint hajdanán a gyöngyhalászok, úgy merülök mostanában alá szülőföldem, a Bodrogköz univerzumába, hogy annak „tiszta forrásából” merítve formát adjak – versekben, s még ebben az évben könyv alakban is – ennek az univerzumnak. Régen gyanítom, hogy a szülötte föld végtelenül él a lélekben: felé fordulva mindegyre nagy szellemi-költői kaland ejt rabul. Rabul ejt, s arra sarkall, hogy gyermekkorom sólyommadarának: szíve riadt vagy boldog ütésének, éneke és rikoltása néhány hangjának, verdesése és szárnyalása egy-egy csapásának ütemét-dallamát-színét lejegyezzem.
Munkám során sok-sok évszázad megkövült, lejegyzett, fennmaradt képei merülnek fel a mélyből: küzdelem ellenséggel és vizekkel, mocsarakkal és pusztító betegségekkel, elemi csapásokkal. De jelen van e kimeríthetetlen életben a folytonos újjászületés is, a bölcsesség és a bátorság, a lelemény és a furfang, a dalok és az ünnepek, a föld és az ég, a hétköznapok és a „csodák” összefonódásai, a teremtő kedv, a remény és az okosság is.
Az Alföldnek ezt a legészakibb nyúlványát, a Tokaji-hegy mögé rejtőző földet, a Bodrogközt „öreg és fiatal folyóhátak, homokbuckasorok, sőt hegynyi dombok” is tarkítják. A bodrogközi folyóhátakat a síksági folyók hordták össze, a homokhátakat pedig a szél görgette egybe, de a réges-régen kialudt tűzhányók maradványai is gyönyörűen emelkednek ki a bodrogközi síkságból, fenséges kilátást kínálva az ártéri erdőkre, a fűz- és nyárfaligetekre, magyar kőrisekre, mezei szilfákra, a gyertyánosokra és cserfásokra; na meg a lápokra, mocsarakra, folyókra és holtágaikra; a kaszálókra, legelőkre, szántókra.
Író- és költőelődök is szép számban szóltak e nagyszerű földről, történelméről, népének viselt dolgairól. Vörösmarty Mihály a Zalán futásában egyenesen a honfoglalás kori Bodrogközt eleveníti meg, szépségeivel és mocsárba vesző útjaival, mondván: ahol a „Bodrog fut csendes özönnel”, most Álmos harcosai, az „ősz daliák csendesen élnek”.
Ez az „ősz daliák” lakta föld az évszázadok során alig-alig változott. Tudjuk ezt Tompa Mihály, egykori hanvai lelkész verseiből is, aki az „évek, századok gyors futását” is ránk hagyta, melyek fölött „délibábként lebeg az emlékezet”. De nagyon sok mulatságos históriát jegyzett le verseiben Szemere Miklós, Berecz Károly, Fodor Sámuel is; meg hát Petőfi Sándor, aki 1847. július 11-én, Ungváron ezt írta levelében: „Széphalomtól becsavarodtam a Bodrogközre. Országutnak híre sincs; csak ugy őgyelegtünk falura falura. Különben nem untam meg magamat, mert a Bodrogköz szép, gazdag vidék. Nyugat felől túl a Bodrogon látszanak a hasonlíthatatlan szépségű Sátorhegyek Ujhely mellett; innen a Bodrogon erős rónaság. Itt is, ott is egy-egy kis erdő, azok között termékeny földek magas sárga gabonával… virító zöld mezők, rajtok egy-egy kis tó, szélén sás, tisztáján pedig fejér vízi líliomok s fölötte jajgató sirályok lengetik hosszu szárnyaikat… apró barátságos alakú faluk, a házak között sugár jegenyefák, s a házak előtt vidám, ép legénység és szép takaros leányok.”
A Bodrogköz, az Alföld északkeleti gyémántszegelete ezer éven át egyetlen aranyló kistáj volt, hegyek és vizek övezte Éden, a honfoglaló magyarság első, történelmi otthona. Északról, keletről, délről ma is hegyek ölelik, s e hegyekből folyók, patakok, erek – Latorca, Ung, Laborc, Ondava, Udva, Karcsa, Tice, Bodrog, na meg egy „igazi magyar folyó”, a Tisza érkeznek „fajtánk bölcsőjének” síkjaira. A Zempléni-, az Ungi-, az Ugocsai- és Szatmári-síkra; a Rét-, a Bodrog-, a Szamos- és a Kraszna-közbe, a Beregi-, az Ungi-, a Szatmári- és Szabolcsi-Tiszahátra; a lápok, ingoványok, vadvizek, gázlók, révek, dereglyék, kompok; a kócsagok, gémek, bölömbikák, szalonkák, bakcsók, gyöngyvérek, darvak, sirályok, szárcsák hajdani – és mai –, legendákkal beszőtt világába.
Erről a tájról, annak népéről Majláth József ezt jegyezte le egykor: „Egészben véve a bodrogközi nép jámborság, vallásosság, tiszta erkölcs, törvénytisztelet és tisztességtudás tekintetében nem áll utolsó helyen, s ha egyszer értelmisége oda fejlődik, hogy a természet nyújtotta előnyöket fel tudja használni, és ha egyszer képes lesz erőit megszervezni: e vidék egyike lehet az ország legboldogabb vidékének.”
A Bodrogközről, e lehetséges boldog vidékről, gyermekkorom univerzumáról, s a szülőföld évszázadairól beszél majd e Kerek világ közepében címmel megjelenő könyv. Arra törekedtem, hogy „a szív tartalma és a lélek formája” öltsön alakot benne, s ezáltal egy belső honfoglalás könyve legyen. A megmaradás és a megörökítés könyve. Verseimben valóság és természetfeletti, történelem és csoda, mindennapok és képzelet játszik egybe, úgy, ahogyan a múlt világában egymáson átáradtak, egybeszövődtek, s lettek mítosszá és életté: szépséggé és játékká, szeretetté és leleménnyé, tiszta forrássá és költészetté, hogy nyomot és jelet hagyjanak – a szép irodalom, a szó erejével. A Szó erejével, mely a legmaradandóbban őrzi szülőföldem ezeréves történelmét a kezdetektől fogva, mintha csak „Isten szívébe eresztené hajszálgyökereit”.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”44109,44670,36018,44620″}
