Rómában vasárnap délben, április 27-én befejeződött XXIII. János és II. János Pál szentté avatási miséje, amelynek végén Ferenc pápa köszönetet mondott a zarándokoknak, hogy eljöttek a nagyszabású eseményre. Molnár Imre gondolatai.
A vatikáni Szent Péter téren szabad ég alatt tartott szentmise után a vasárnap déli ima, a Mennyek Királynője hangzott el latinul. Ezt követően a katolikus egyházfő fogadta a külföldi delegációk vezetőit, köztük Áder János magyar köztársasági elnököt és Ivan Gašparovič szlovák köztársasági elnököt. Összesen 93 delegált vendég volt bejelentkezve, köztük 24 államfő. Szlovákiát Ján Babjak, Stanislav Stolárik, Tomáš Galis, Jozef Haľko és Milan Lach katolikus méltóságok képviselték.
Nyolcszázezer hívő vett részt a szentté avatáson. A két pápa érdemeit méltató szentbeszédet Ferenc pápa olaszul mondta el, de a különösen nagy számban jelen lévő lengyel zarándokok okostelefonjukon szinkrontolmácsolásban hallgathatták az egyházfő szavait.
„II. János Pál a család pápája volt. Egyszer ő maga mondta, hogy azt szeretné, hogy úgy emlékezzenek rá, mint a család pápájára” – mondta a katolikus egyházfő a szentté avatási rítus utáni szentmisén a vatikáni Szent Péter téren.
„A II. vatikáni zsinat összehívásával XXIII. János kiegyensúlyozott engedelmességet mutatott a Szentléleknek, hagyta magát vezetni, és lelkipásztora, vezérelt vezetője volt az egyháznak. Ezzel tett nagy szolgálatot az egyháznak, ezért szívesen gondolok rá úgy, mint a Szentléleknek való engedelmesség pápájára” – mondta Ferenc pápa a homíliában.
Az egyházfő azt kívánta, hogy a két új szent járjon közbe annak érdekében, hogy a jelenlegi két szinódusi évben az egyház engedelmesen kövesse a Szentléleket a család lelkipásztori szolgálatában”.
A szentmise után a hívők XXIII. János és II. János Pál sírjához járulhattak a Szent Péter-bazilika altemplomában. Hétfőn, április 28-án hálaadási szentmisét mutatnak be a Szent Péter téren.
II. János Pál pápáról sokan és sokat írnak kiérdemelt szenté avatása okán. Nem csoda. Róla igazán mindig szabadon lehetett írni jót, s rosszat egyaránt. Pápává választása óta voltak és vannak lelkes hívei és voltak elszánt támadói egyaránt. Amíg azonban az őt méltató írások leginkább egyfajta belső meggyőződésből fakadnak, a támadó írásokat legtöbbször a tudatlanság vagy a gyűlölet elvakult ösztöne diktálta. Ez utóbbiak hangja újabban mintha mégis halkulna. Az idő ugyanis sokkal inkább Őt, a lengyel pápát igazolja.
Ma mindenesetre az már egyértelműen látható, hogy II. János Pál pápai trónra lépése hatalmas kihívást jelentett a napjaink fogyasztói lázába belegebedt emberiségének.
A térfél egyik oldalán ott állt a globális mértékű mechanizmusaival a fogyasztói társadalmat kitaláló és mozgató hatalmas gólem, az emberi önzés, vele szemben pedig egy száll pápai keresztjével, egymagában a „fehérruhás ember”, kinek egyetlen fegyvere a hite, s az ajkáról hangzó evangélium örömhíre volt. Könnyű kitalálnunk mit jelképez, mire is hasonlít ez a felállás. Az emberiség történelmében, a ,,jó” ügyéért kiállni képes kisebbség örök ismérve lett a fenti képlet.
A fehérruhás pápa, elfogadva az odaátról, a felülről jövő hívást, kilépett az ezeréves egyházi hagyomány merevre szabott képkeretéből, s földi vándorutunkon maga is zarándokká vált. A Krisztussal és az Ő Édesanyjával való személyes transzcendens kapcsolata predesztinálta arra, hogy tudatosan vállalja: az ima eszköze által közvetítővé válik az Ég és Föld között. Nemcsak innét, az emberi oldalról odaátra, hanem az onnét idefelé vezető irányba is. Hogy segítse, könnyítse Isten akaratának emberi nyelvre való fordítását, megértését ha kellett gorál föveget, indián tolldíszt, mexikói tornyoskalpagot, indiai virágfüzért stb. engedett magára ölteni. Odahajolt a siratófalhoz, a lepráshoz, az emberség kitaszítottjaihoz, a megalázottakhoz. Nem a Föld lakóit hívta vatikáni hódolattételre, hanem ő keresett fel 104 zarándokútja során több mint 120 országot, s megcsókolta a földet, azok földjét, akikhez megérkezett. Mellesleg az így megtett zarándok kilométereivel háromszor járhatta volna meg a Hold – Föld távolságot.
Hosszan sorolhatnánk egy személyben mi minden is volt Ő igazából: az egyház feje, Róma püspöke, pap, teológus, vagy inkább mester, tanító, apostol, próféta, misztikus… vagy egy másféle besorolást szerint: sportember, színművész, költő, író.
l978-tól 2005-ig tartó, 27 éves pápasága hagyatékának teljes teológiai, filozófiai, társadalmi, morális értékeléséhez további generációk erőfeszítésére lesz szükség. Őt magát, s főleg megszólalásait gyakran nevezték a világ erkölcsi lelkiismerete hangjának, a szegények és elnyomottak, s velük együtt az emberi jogok és az emberi méltóság szóvivőjének, a fogantatástól a természetes elmúlásig tartó emberi élet szentsége védelmezőjének, a vallás és lelkiismereti szabadság, s ezzel együtt a társadalmi igazságosság rendíthetetlen harcosának. Fontos szerepe volt a kommunizmus bukásában, az európai egység létrejöttében, s Európa keresztény önazonosságának megtartásában. A felekezetek közti közeledés folyamata felgyorsításában. Tudósként elsősorban a teológia, a filozófia, az etika, a katolikus társadalomtan, a keresztény antropológia, a bioetika és más humán tudományok területén alkotott maradandót. Új szempontokat vezetett be a hit és tudomány látszólagos történelmi szembenállása felszámolásának terén is
De hagyjuk a felsorolást, hisz mindez egybe sűrítetten így hangzik: hiteles személyiség volt, vagy inkább Isten, az Atya képmását tükröző valóságos ember. Nehéz ilyenkor nem arra gondolni, hogy valójában ez utóbbi életforma lenne mindannyiunk földi hivatása. Nehéz, de e gondolat elől mégsem térhetünk ki örökké.
Erő áradt ki belőle mondják, s azt is, erejét szavainak, nagyszerű szónoki képességének köszönhette. Csakhogy amikor már ajkához ,,hűtlenek lettek a szavak”, s csak arra futott erejéből, hogy Vatikáni ablakából egy szál barkaággal integessen a téren gyülekező ezreknek, ezzel épp olyan hatást tudott elérni, mint korábbi remekbe szabott beszédeivel. Minden beszédénél jellemzőbb volt hallgatása, az az empátia amellyel a hozzáfordulókra tudott figyelni. Gesztusai (még indulatai is) belülről fakadóan természetesek voltak és szimbolikus értelemben vett üzenetet hordoztak.
Hogy is lehetne hát egy rövid emlékezésbe sűríteni mindazt, amit róla, a teljesség igényével kellene elmondani? Ő mondta pápává választásának napján a Szent Péter bazilika erkélyéről: ,,Ti is tudjátok és én is, hogy minden szó kevésnek bizonyul elmondani azt amit a szív és a lélek magában hordoz”.
De a szándék óhatatlanul töredékes megvalósulása ellenére is le kell írni, hogy sokak szemében az egyházi reformok és újítások egész sorának liberális szellemű végrehajtója volt. Mások túl konzervatívnak tartották, mert egy tapodtat sem engedett elveszni az általa fontosnak tartott keresztény értékekből. Majd minden alkalommal hangsúlyozta a hitből fakadó kulturális, hagyományok megtartó erejét, a nemzeti önazonosság és az ehhez kötődő gyökerek éltető megőrzésének fontosságát. Tanítása szerint, ahogy a család, úgy a nemzet sem helyettesíthető be semmi mással, mert mindkettőjük társadalmi funkciója egyedi és megkerülhetetlen. A nacionalizmus túlburjánzásával szemben pedig a valódi hazaszeretetet, a patriotizmust állította szembe, mely a más nemzethez tartozók részére is elismeri ugyanezen jog gyakorlását. A nemzet egyik legfőbb értékének a szabadságot tartotta, melyet nem elég birtokolni, nem lehet ajándékba kapni, de folyamatosan meg kell küzdeni érte.
A párbeszéd elkötelezettje volt. Évszázados megrögzöttségeket borított fel itt is. Betért imádkozni a zsinagógába, a muzulmánok mecsetébe, felkereste a hindu és más vallási szenthelyeket, nem beszélve az ortodox és protestáns testvéregyházak felé tett közeledés számtalan gesztusáról (lásd a gályarab prédikátorok debreceni emlékműve előtti tisztelgését stb). Nyilvánosan kért bocsánatot egyház múltbeli hibáiért, tévedéseiért, s külön intézményt tartott fenn az ateistákkal való párbeszéd fenntartására.
Európa és a világ nemzeteinek egységesítőjeként tartják őt számon, s valóban még halálával is az egységre tanított minket. Arra, hogy itt a földön a legfőbb érték az ember, akinek Istentől kapott halhatatlan lelke van, s a fogantatástól a természetes halálig tartó élete szentség, amelyet tiszteletben kell tartani. A béke és a társadalmi igazságosság apostola és a valódi emberi szabadság elszánt híve volt. Ha kellett az Istentől kapott emberi méltóság védelmében keményen szót emelt minden embert érő jogtiprás, igazságtalanság ellen. Halálos ágya körül megszűnni látszottak az ellentétek, az emberiséget szembeállító és elválasztó határvonalak, s mintha elpárologtak volna a gyűlölet aknazárai is. Nem véletlen, hogy a temetése idején a Szent Péter teret megtöltő tömegben már megjelentek az azonnali szentté avatását követelő transzparensek „Santo Subito!” felirattal.
Bár mindig tömegek kísérték, (Manillában például a világtörténelem eddig leírt legnagyobb együttlévő csoportja 4,5 millió ember hallgatta őt). Ő maga sosem a tömeget, hanem a személyes embert kereste, s minden alkalommal szót emelt a marginalizálódó, leszakadó, elnyomott tömegek, azaz a szegények jogai mellett. Minden vele való találkozás életre szóló élményt adott. S nemcsak másoknak, úgy tűnt neki magának is. Évek eltelte után is felismerte azokat, akikkel korában találkozott. Figyelem, érzékenység és alázat jellemezte minden megnyilvánulását.
A média pápájaként is emlegetik Őt, s valóban nem félt a nyilvánosságtól. Mielőtt Jeruzsálemben a Krisztus szent sírját tartalmazó szűkös barlangszentélybe nagy nehezen bepréselődött, hogy ott letérdelve imába mélyedjen, megengedte, hogy a televíziós kamera megelőzze őt. Engedte, hogy filmezzék imádkozás, sízés, úszás, kocogás, ebédelés, szunyókálás stb. közben. Sőt akkor is, amikor kardinálisait arra késztette, hogy kövessék őt egy hó és jég födte gleccser oldalába, ahol ő szentmisét mutatott be, az Isten által teremtett világ szépségét dicsérve ezzel is. A kamera, a média is lehet az evangelizáció eszköze, s hogy valóban azzá is vált azt legjobban épp az a tény bizonyítja, hogy a tv csatornák és világhálók (talán akaratukon kívül) egyetlen hatalmas méretű világ-lelkigyakorlattá változtatták a pápa végső szenvedésének és földi létből való távoztának közvetítését.
Bátran nevezhetnénk a szenvedés keresztjét hordozó pápának is, hisz az ellene elkövetett, KGB szervezte merénylet következményeit szervezete sohasem tudta teljes egészen leküzdeni. Teste fizikai értelemben vett folyamatos leépülésének ugyancsak tanúja lehetett az egész világ. Új értelmet adott ezzel a szenvedés által való kereszthordozásának is, hisz még súlyos betegen is nagy dolgokat vitt végbe. A láthatóan nehezen viselt szenvedései sem tántorították el attól, hogy a Megváltó ügyének kitartó és fáradhatatlan képviselője és harcosa legyen.
Talán épp ezért mert nem a saját erejére, hanem az őt kiválasztó és küldő Názáreti erejére hivatkozott, minden szavában, cselekedetében. „Nem gondolja Szentatyám, hogy túl nagyok az Ön emberekkel szembeni elvárásai? –kérdezte egy alkalommal tőle egy újságíró. Tudom, s ezt én is úgy gondolom mint Ön, – szólt a meglepő válasz – de mit tehetek, ha az evangéliumban ez van leírva, az pedig Krisztus szava, amit én nem másíthatok meg.”
„Szállj le ránk Szent Lélek és változtasd meg a Föld színét, e Földnek színét!” –kérte szinte kiáltó szóval 1978-ban a Győzelem terén Varsóban. Ki tudja vajon e kiáltó kérés nélkül is megtörtént-e volna velünk mindaz, aminek tanúi voltunk az elmúlt évtizedekben? Lengyel testvéreink mindenesetre emlékművet állítottak erre a helyre, melybe bevésték az egykor e téren elhangzó pápai fohász szavait. A kommunizmus szilárdnak hazudott vádliját végleg megrogyasztó „Szolidaritás” mozgalom létrejötte mindenesetre szinte azonnal követte II. János Pál pápai trónra lépését, s első, szülőföldre vivő zarándokútját.
Igyekezetét, szavait és gesztusait úgy tűnik leginkább a fiatalok értették meg. Az ő igazságkeresési vágyuk egybe esett II. János Pál „világjavító” igyekezetével és a két eltökélt szándék mintha félúton találkozott volna. ,,Sosem csalatkoztam a fiatalokban. A ti kezeteken van az egyház és a világ jövője. Köszönöm, hogy vállaljátok ennek felelősségét” üzente nekik nem egyszer. S a fiatalok megkérdőjelezhetetlen tekintélyként fogadták őt el. Talán épp a hiányzó szülői tekintély pótlásaként? Halálos ágyáról is hozzájuk szólt, amikor, ama „nagypénteki napokban” szinte az egész Szent Péter teret a fiatalok ezrei töltötték be. A nehéz órákban éjjelt és nappalt összetoldva vele virrasztottak, érte imádkoztak.
S micsoda üzenet, micsoda szavak voltak ezek. „Titeket kerestelek, s ti most eljöttetek hozzám”… „Legyetek derűsek, mert az én lelkem is derűs”.
Mit is tehetnénk e nagyszerű lélek szentté avatásának ünnepét megélve, akinek földi életében sokan egy önmagában való Istenbizonyítékot láttak?
Talán próbáljunk meg derűsnek maradni és örvendezni mi is. Több okunk is lenne erre… persze kinek-kinek önmaga számára kell felfedezni az erre utaló okokat. Az egyik derűre alkalmat adó ok mindenesetre az lenne: örüljünk és köszönjük meg Istennek, hogy kortársai lehettünk e nagyszerű embernek, a testvéri lengyel nép nagy fiának, Karol Wojtylának, s kívánjuk magunknak, hogy ne csak emléke, hanem tanítása is maradjon velünk, s váljék életünk, gondolkodásunk, s magatartásunk szerves részévé!
Molnár Imre, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”40574,34799,28653,28315,28300,28279,27316,26370″}
