Egy érdekes és üdvözlendő filmet láthattunk a kassai Kulturfabrikban, leánykori nevén, a Dohánygyárban Felvidék – Horná zem címmel. A szlovák dokumentumfilm bemutatójára április 28-án, hétfőn került sor.
Vladislava Plančíkovát, a galántai születésű fiatal filmrendezőt (1985) személyes élete állította e feladat elé. Egy kis dél-szlovákiai magyar faluban nevelkedett. Egy meg nem nevezett és meg nem fogható feszültséggel terhes közegben nőtt föl. A pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Kara után, elvégezte a dokumentumfilm-szakot a pozsonyi Zeneművészeti Főiskola Filmművészeti Karán.
A szlovák-magyar kapcsolatokkal foglalkozó alkotás a második világháború után, a „tapintatosan” elhallgatott évekről szól, amikor a bosszú érvényesült. Arról az időszakról, amelyet Vladimír Mináč író kíméletlenül leleplezett. „Nekünk szintén van saját bűnünk. Emlékszem néhány magyarellenes gyűlölethullámra, főleg arra a háború utánira, amikor politikai, sőt vallási hovatartozástól függetlenül a mi kis szlovák bosszúnkra összpontosítottunk, amikor hajlandók voltunk akár Benešsel is egyetérteni, ha megfelelő számú szlovákiai magyart telepít át a kiüresített Szudéta-vidékre, amikor a magyarokat mint olyanokat üldöztük, nem mint kollaboránsokat, hanem mint idegeneket és nemkívánatos személyeket, amikor általában gyűlöltük nemcsak a magyarokat, hanem a nyelvüket is. Alázatosan kell bocsánatot kérnünk minden tényleges szlovák bűnért, minden tényleges magyar szenvedésért. Hiszen nem farkasokról van szó, hanem polgártársainkról. Ez nyers, méltatlan és — nem szlovák is volt.”
A rendező nagyanyját, szüleit, barátait és a tanúkat faggatja a történtekről. Minden családnak van titka és emlékezete, mely azonban véges. Egyes titkokra nem derül fény. A rendező sem beszélt soha szüleivel erről. Csak most. Az iskolában erről nem tanítottak semmit, pedig sok családot érintett. Közép-Európában meg állandóan változtak a határok. Felmerülnek a kérdések. Ki volt itt hamarább? Hogyan is volt ez? Várható volt, hogy az emberiség okul a történtekből. Ahogy tudjuk, ez naiv feltételezés volt.
A filmvetítésen jelen volt Štefan Šutaj professzor, a film szakértője, aki szerint a Felvidék kifejezés már a múlté. Ő ezt valahogy politikai fogalomként értelmezi, holott ez földrajzi fogalom és a Kárpát-medence egyik tájegységét jelöli. Úgy mint a Balaton-felvidék is.
A film kerettörténetét az alkotja, hogy a rendező dédszülei Tótkomlósról települtek át, de idegenül érezték magukat Hidaskürtön. Leányuk, a rendező nagyanyja szeretett volna sírjukra a szülőföldről földet hozni, ahogy megígérte nekik, de ez nem sikerült. Ezt csak a dédunoka tudta megtenni. A film végén közösen viszi boldog nagyanyjával a földet a temetőbe. A szülőföld hatalma. Mindenki áldozat lett, akár önként, vagy kényszer hatására távozott, a szíve visszahúzza őket. Nem gyakorolták szokásaikat, a gyermekjátékokat és keserűen rádöbbentek, gyökértelenek lettek. Ez fáj a legjobban.
Kezdjük a film hiányosságaival, melyek azonban érdeméből nem sokat vonnak le. Az alkotóknak egy-két percet rá kellett volna szánniuk arra, hogy beszéljenek a trianoni diktátumról – a feldarabolásról, mely ezt a térséget kiszolgáltatta – és arról, hogy Közép-Európa sorsa mindig akkor fordult tragikusra, ha kívülről szóltak bele. Gondoljunk itt most a mongolok tatárjárására, a Habsburgokra, a török invázióra, vagy Hitlerre, Sztálinra, Hruscsovra és Brezsnyevre. Az oroszok négyszer jöttek a Kárpát-medencébe és mindig elnyomókként (1849, 1945, 1956, 1968). Nem győzzük elégszer Márait tanúként megidézni ebben a vonatkozásban. 1945-ről írta, de gondolata érvényes a többi esetre is. Az orosz katona nem hozhatott szabadságot, mert nem rendelkezett vele.
Az emberek tehetetlensége elkeseredettséget szült és agresszivitásuk azokat érte, akik ugyanúgy kiszolgáltatottak voltak. A mérleg egyik, magyar serpenyőjébe néhány pofon és szidalom, vagy fenyegetés kerül. Esetleg névváltoztatásra való kényszer. Egy szlovák néni, aki ezt tapasztalta, keserűen mondja: ezt nem mi, hanem az állam csinálta. Nem velük kellett volna ezt érzékeltetni. Ez csak részben igaz, kellettek hozzá emberek is, akik hagyták magukat rábeszélni. De az ő bűnük minimális. A másik serpenyőbe, a csehbe és szlovákba tömegsír, gyilkolás, üldöztetés kerül. Emberi szenvedés generálása.
Az egyik szlovák férfi elmereng azon, ha nem települ át, mi történt volna vele. Erre nem tud választ adni, de örül, hogy áttelepült.
A film érinti a svábok kitelepítését is. Egy vegyes család előtt az a lehetőség lebegett, hogy Németországba viszik őket, vagy Csehszlovákiába jöhetnek. Hát inkább az utóbbi lehetőséggel éltek. Ilyenkor meg fölmerül az identitás kérdése. Ki vagyok?
A filmben visszaemlékezéseket hallunk egy naplóból, mely a pozsonyligetfalusi lágerben történt szörnyűségeket ecseteli. Közben látjuk, ahogy Edvard Beneš aláírja a „történelmi jelentőségű” dekrétumokat. Pufognak a cinikus és hangzatos frázisok. A németek és magyarok háborús bűnösök lettek. És az egyik szereplő megjegyezi, máig sem tudjuk, miért?
Pereg a korabeli felvétel. Szered főterén az áttelepülő szlovákokat hivatalosan, ám nem kevésbé szívélyesen fogadják. Dr. Husák, a Megbízotti Testület elnöke felszólítja az összes szlovák hivatalt, hogy a visszatért testvéreknek minél jobban segítsenek az új környezetben és készítsék elő számukra a legboldogabb otthont. Dr. Belluš, tájékoztatásügyi megbízott hangsúlyozta, az áttelepítéssel senkivel szemben sem követnek el sérelmet. A szlovákok hazatérnek és a magyarok is az övéikhez mennek. Ilyen egyszerű. A különböző színű babok meg ide-oda mozognak az animációban.
A szlovákok önként jöhettek. Választhattak. Persze a propagandagépezet sok mindent ígért nekik. Így sokan kötélnek álltak. Elhagyták szülőföldjüket. Az Áttelepítési Bizottság érdeke volt, hogy minél többen jelentkezzenek, mert akkor annál több magyart lehet elüldözni. Pitvaroson készült propagandafilm kockái peregnek. A magyarok viszont kényszer hatása alatt voltak. A Csehországba deportált magyarokról propagandafilm is készült. A közönség felnevetett, amikor a kísérőszöveg elmondta, Alžbeta Molnárová először volt fürdőszobában. Molnár Erzsébet ugyanis nyilván korábban nem mosakodott. A tanúk elmondják, rettenetes hidegben szállították őket, a propagandafilm viszont azt hazudja, hogy fűtött vagonokban utaztak és elegendő élelmet is kaptak. Ma már ezek a filmkockák visszatetszést keltenek. Főleg akkor, ha a magyar felvételek mutatják, miképpen menekültek a magyarok ladikokban a Dunán a magyarországi oldalra, hogy elkerüljék a deportálást. Ott újságírók fogadták őket, akik lejegyezték tanúvallomásaikat az üldöztetésről.
A csehek bizalmatlanul, sőt ellenségesen fogadták a deportált magyarokat. De idővel rájöttek, ők is olyan emberek mint bárki más. A feszültség csökkent.
A legdermesztőbb jelenet, amikor egy cseh szakállas öregúr mesél egy magyar lányról, majd az erdőben megmutatja, hol hantoltak el több tucat legyilkolt ártatlan német civilt a csehszlovák katonák. Ezután megelevenedik a múlt. Pereg a fekete-fehér film. Látjuk, amint a civileket lelövik, majd teherautókkal gázolnak keresztül rajtuk.
A film animációkkal dolgozik. Ezek elválasztják egymástól a jeleneteket. Ezalatt lehet megemészteni a látottakat-hallottakat. Néha ironikusan illusztrálják a mondottakat. Az embereket különböző színű babszemek képviselik.
Fiatalok is vitatkoznak identitásról, nemzeti hovatartozásról, családtagokról. Szlovákiai magyarok és szlovákok. Az egyik sorra veszi hozzátartozóit és mivel azok mind szlovákok, neki nincs ilyen gondja. Ő sínen van. A többiek közül néhány magyar egyértelművé teszi, ő azonosul származásával. Magyarnak tartja magát. A szlovákok ezt tudomásul veszik. A nemzetiségileg vegyes párkapcsolatok felhőtlennek tűnnek. Gyermekeiket mindkét nyelvre meg akarják tanítani.
A film végén elhangzik, a családi titkot fölfedték. A nagymama egykori ígérete megvalósult ugyan, de a tönkretett emberi sorsokat, a sok szenvedést már nem lehet jóvátenni. Minden visszaemlékező a könnyeivel küszködött. Ez érthető és kettős okuk is volt rá. Az, amit tettek velük, fájdalmas volt. Azon felül ezt magukban kellett hordozniuk és szabadon nem beszélhettek róla hosszú ideig. Nem sokáig lesznek már velünk, hogy ez a film a 24. órában készült. Köszönet érte.
A vetítés után egy pohár bor mellett beszélgettünk a látottakról. Hasznos és szükséges film – volt az egyöntetű vélemény. Kár, hogy Kassán csak erre az egy vetítésre került sor egy apró moziban, ahol tán ötvenen voltunk.
(A képek kattintással nagyíthatók!)
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45201,45088,44835″}
