Ülök a domboldalon, nézem a frissen rügyező fákat, alant az egyre zöldebb mezőt, távolabb a horizontot lezáró hegyet, lent a várost az őt körülvevő falvakkal – és arra gondolok, ez itt valóban a világ egyik legszebb, legélhetőbb helye. Honfoglaló őseinket is megejthette ez a harmónia, s akkor persze még nem tudhatták, hogy tágabb otthonunk, a Kárpát-medence mennyire huzatossá válik majd az évszázadok folyamán, mennyi politikai, gazdasági érdek csap majd itt össze bennünk, körülöttünk.
A város messzebb van, az emberek apró pontoknak tűnnek innen. A zaj sem ér fel ide – egyedül a gondolatok, amelyek nem hagynak nyugodni.
Sok mindenen keresztül ment ez a vidék, a történelem gyakran megpróbálta az itt élő embereket. Soha nem volt könnyű az életük, mégis ragaszkodtak létük eme apró teréhez, mert tudták: a világnak ez a helye az, amely csak az övék, ahol otthon érezhetik és kiteljesíthetik magukat. El is mentek innen néha, hosszabb-rövidebb időre, de az otthon mindig is itt volt. A világ szép és fontos helyei az „ott” megjelölést kapták, az itthon szócska csakis erre a szűk térre vonatkozott: a szülőföldre. Azt már persze csak sejtik, hogy az évszázadok megpróbáltatásai, a nehéz helyzetek, amelyek egymáshoz közelebb szorították őket, amelyek kifejlesztették bennük az egymásra utaltság érzését, nevelték-kalapálták őket közösséggé, nemzetté. A közös örömök és az együtt elszenvedett megpróbáltatások nevelték ki bennük az érzetet, amelyet Vörösmarty oly szépen fogalmazott meg: itt élned, s halnod kell.
Nézem a tájat és arra gondolok, hogy innen, fentről a zavaró momentumok sem látszanak. Nem látszanak a házakról lehulló vakolatok, az elhanyagolt utak, a düledező mezőgazdasági telepek vagy az elhagyott ipari üzemek sem. Nem érnek fel ide a kételyek és a lelkek fájdalmai, amelyek sokakat meghasonulásra késztetnek vagy arra kényszerítenek, hogy hosszabb-rövidebb időre elmenjenek innen munka, megélhetés után. Az új, más nemzetiségű betelepülők türelmetlenségének zaja sem ér fel idáig: legfeljebb a tudatomban dobol a figyelmeztetés, hogy itt valami nagyon megváltozhat, itt valami végzetesen félrecsúszhat. Zavaró és fájdalmas mindez, de letagadni sem lehet, nem is szabad: az önbecsapás lenne. S végül is – úgy érzem –, ez a kardinális pont, amelyen az egész gondolatmenet nyugodhat: ezt a tájat is, mint ahogy szülőföldünk minden települését az emberek tartják fenn. Amilyenek az emberek, olyan a település – a település képe visszasugároz valamit a lelkek állapotáról is. S persze arról is, ahogy a hatalom ezekhez a vidékekhez viszonyul.
Nehéz helyzet, küzdelem ez ma is. S láthatjuk, vannak olyanok, akik energiáikat, idejüket, kapcsolataikat nem kímélve mindent megtesznek azért, hogy megerősítsék közösségünket, s ahol nehéz a helyzet, legalább mentsék a menthetőt. Heroikus küzdelmet folytatnak egy-egy iskoláért, intézményért, egy-egy emberért. Tisztelet nekik. Több kellene belőlük, az ilyen kovász-emberekből, de sajnos, ezt a fajta elkötelezettséget szűken méri a sors.
S ott a közömbösek is. Azok, akiknek minden mindegy. Meg kell próbálni közülük is megtartani minél többet, akkor is, ha ez nem könnyű feladat. A szívek, lelkek és az életutak nagyon különbözőek. De ne feledjük az intést: minden magyar felelős minden magyarért. Nincs, ne legyen eleve elveszett ember közösségünk számára.
Már csak azért sem, mert ott van a megalkuvók, a mindennel – hittel, érzelmekkel is – üzletelni akarók tábora is. Ők a legkeményebb ellenfelek: akik belülről koptatják közösségi összetartozásunk támfalait. Néha rosszabbak és károsabb munkát végeznek, mint a rosszakaratú hatalom vagy a türelmetlen szlovák nacionalisták. A velük való küzdelem viszi el talán a legtöbb, jobb sorsra érdemes energiánkat, de vigasztaljon az a tudat, hogy ebben a belső küzdelemben mi a jó oldalon állunk. Ha elvész a közösség ügyei iránt elkötelezett magyar réteg, a közösség hullik szét. Kovász nélkül nem csak kenyér nincs, de jövő sem lehet.
Ülök a domboldalon és reménykedem. És sok energiát, mély elszántságot és hitet, sok-sok hitet kívánok minden magyarnak, aki szereti és tiszteli közösségünk értékeit, s aki jövőt is szeretne itt megalapozni az eljövendő generációknak.
Itt, a világ számunkra legszebb és legszerethetőbb helyén: a mi szülőföldünkön.
(A fenti írás a Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás gondozásában nemrégiben napvilágot látott Hazám, Felvidék című könyvben jelent meg.)
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47569,47568,47567,47565,47537,47472,47471,47470,47469″}
