Kenyeres pajtásom nemrégen meghívott tóparti bungalójába. Indián módra mondva – s ennek jelentésértéke van – a vigvamja éppen üresen állt, mert egyébként az év nagy részében turistákat szállásol el benne, ezzel kiegészítendő több évtizednyi tanítóskodás után kapott ösztövér „kegydíját”.
Vonzó hely e nyári lak az előtte heverésző, csillogó tükrű tóval, rajta a nemes vonású, békésen úszkáló vadkacsákkal. Körös-körül fűzfák neszeznek, nádas hajlong a messziről érkező, láthatatlan szellőben, s a tóban – melynek tükrében tótágast állnak a fák és az elbűvölő felhők – törpeharcsák és dörgincsek kis rajai úszkálnak, amolyan vízalatti őrjáratot végezve.
A közelből békák üdvözlik kuruttyolva és vartyogva érkezésünket, közben pedig rigók, balkáni gerlék, cinegék, pacsirták énekelnek azon való örömükben – ahogyan Szókratész mondaná –, hogy ismerik mindazt a jót, ami Isten.
A házigazdánk, háziasszonyunk, a feleségem és én, mindannyian e madarak szolgatársai vagyunk, mert mi is a Gondviselőnek szenteltettünk, ugyanazt a létismeretet kapva a Teremtőtől, mint a madarak – gondolom magamban, nem mondva ki hangosan e szavakat, végül is pihenni jöttünk ki ide, nem bölcselkedni.
Mivel „élünk még, és nem halánk meg”, s „csak meghajoltunk, de el nem törénk”, háziasszonyunk fenséges gulyáslevessel és omlós pogácsával traktál bennünket. Előtte csipkebogyó elvarázsolta kisüstivel koccintunk, később pedig roston sült tarját és házikolbászt falatozunk, ógellei vaskos, vörös Andréval leöblítve. Az étkezés után, egy nyugágyból gyönyörködve a legelésző-bandukoló bárányfelhőkben, Petőfire gondolok, aki a Bizony mondom, hogy győz most a magyar… és Az erdélyi hadsereg című két verse között, pontosabban két csata között újra pacsirtaszót hall, s így örül:
Pacsirtaszót hallok megint! Egészen elfeledtem már. Dalolj, tavasznak hírmondója te, Dalolj, te kedves kis madár. Oh istenem, mi jólesik A harci zaj után e dal, Mikéntha bérci hűs patak füröszt Égő sebet hullámival. (…) Eszembe jut dalodrul a Költészet és a szerelem, Az a sok jó, mit e két istennő Tett és még tenni fog velem. (…) Dalolj, pacsirta, hangjaid Kikeltik a virágokat; Szívem mily puszta volt és benne már Milyen sok szép virág fakad.
Petőfinek a pacsirtaszó hallatán eszébe jut, hogy ő nem csupán „gyilkos eszköz, katona”, hanem ember és költő is, ezért dalra fakad; ekkor azt reméli, hogy – a kivívandó szabadság után – a két istennő, a költészet és a szerelem még sok jót fog tenni vele. Így talán nem is sejti – 1849. március 8-án –, hogy már csak kevés ideje van hátra; verseiben hát hirdeti, hogy „élünk még, és nem halánk meg, csak meghajoltunk, de el nem törénk”. Ám hamarosan eljön a „szörnyű idő”, mert lám még az „ég is megesküvék, hogy a magyart kiirtja”, hiszen „villog ellenünk a fél világnak kardja…”
Arra gondolok, hogy mi is két csata között hallgatjuk itt négyesben a pacsirtaszót, bár a mi tovatűnő és érkező napjaink, a mi „csatánk”, ha nehéz is, hál’ istennek, nem ilyen véres. S ha Petőfi küzdelmének értelme volt, márpedig volt, akkor talán a miénknek is van, lesz…
Aztán immár hangosan s egyben kíváncsian megkérdezem a barátomat, szerinte kinek a versei illenének ehhez az eredendően szép délutánhoz. Sok név elhangzik, de végül Arany János mellett döntünk, hiszen pihenni, felüdülni jöttünk ki ide, két csata között:
Igyunk biz azt egy-egy kicsit, Ne szégyelljük, ha jólesik; Hiszen egy-két ital bortul Ez a világ fel nem fordul. S ha felfordul: mit én bánom! Abba sincsen semmi károm; Tán kit a sors fejre buktat, Akkor ismét talpra juthat.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48382,48150,48059,47953,47805″}
