Különleges esemény volt szeptember utolsó vasárnapján Nyitracsehin, ahol a résztvevők Kartal fia Tordával megtapasztalhatták a parázsonjárást. Az ősi hagyományokon alapuló szertartásra sokan kíváncsiak voltak, és jó páran át is keltek a forró parázson.
A budapesti születésű, ma Etyeken élő Kartal fia Torda polgári neve Szabó István. 13 évvel ezelőtt egy találkozás sorsdöntő fordulatot hozott Torda életében. Megismerkedett egy férfival, aki mesterévé és tanítójává vált. Torda ráeszmélt a látható és a láthatatlan világ egységére, mestere pedig elindította útján. Jelenleg a táltos a magyar hagyományok megismerésén és elsajátításán munkálkodik. Sziránszki Regős József és Fehér Holló Öskü barátaitól sokat tanult a szkíta-magyar hagyományokról.
A rendezvény délután kezdődött a nyitracsehi Jurta Látványtárban. Először elkészült a máglyarakás, de még mielőtt lángra lobbant volna, a résztvevők is elhelyezhettek egy-egy fadarabot a rakásra, amely kérésüket, fohászukat szimbolizálta. A parázsonjárás a növő hold jegyében született, ami a vonzásról, a teremtésről szól, ideális új célok megfogalmazására. A tűzgyújtás előtt Kartal fia Torda a jurtában meditáció során megmutatta, milyen a parázsonjárás – ez is fontos része az eseménynek, mielőtt bárki átmenne a 700 – 800 fokon izzó parázson –, majd a résztvevők a megfelelő légzéstechnikát is elsajátították. Nélkülözhetetlen az átszellemülés, a rohanó világból való kiszakadás és megpihenés egy rövid időre, hogy az anyagi világból a szellemire összpontosítsunk.
A szertűzhöz a zene és a tánc is hozzátartozik. Különböző táltosdobok adták a ritmust, háromféle eukaliptuszfából készül didgeridoo is megszólalt, a pásztorsíp és a csörgők kavalkádja igazi örömzenélést nyújtott, hiszen a résztvevők nem passzív megfigyelők voltak, hanem bárki szabadon választhatott hangszert. Az örömzenélést örömtánc követte, mindez a tűz körül, ahogy egykor őseink is tették. A tánchoz és a zenéhez nem kellenek szavak, nyelvek, hiszen mindenki számára egyetemes tulajdonságokkal bírnak, s egyben szubjektív érzéseket nyújtanak. Az életet adó tűz körüli zenélésben és mezítláb táncolásban sincs semmi új, semmi rossz, hiszen ezek már-már elfeledett cselekvések. Amikor a láb érintkezik a földdel, amikor az elme figyelme az ősi elemekre – a tűzre, a vízre, a földre és a levegőre – irányul, lényegtelenné válnak az anyagi világ dolgai. Mindez a természeti népeknél még megtalálható.
Ahogy a nap kezdett nyugovóra térni, a tűz is lassan elégett és parázzsá alakult. Torda előkészítette a parázsszőnyeget, majd mikor elkészült, a háttérben hallható kellemes dobolás mellett átsétált a parázson. Rajta kívül még tíz ember állt a parázsszőnyeg elé, vetkőzte le félelmét és győzte le önmagát azzal, hogy átment a parázson, a túloldalt pedig a hozzátartozója vagy barátja várta. Az elszánt emberek talpa pedig ugyanolyan ép maradt, mint a parázsonjárás előtt.
A parázsonjáráshoz hatalmas lelkierő szükséges, ami egyben rámutat és megerősít abban, hogy nincs olyan dolog az ember életében, amit ne tudna megoldani.
(A parázsonjárást az egyensúly és a biztonság megőrzése érdekében nem volt szabad fotózni – a szerző.)
Képgalériánkat ITT tekintheti meg >>>
Ando Krisztina, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”48849″}
