„Aki járt elnémuló magyar szórványokon, ahol a harmadik nemzedék ajkán nincs helye többé a honi szónak, tudja, mit jelent kisebbségben lenni. Más fajok, uraloméhes, friss idegen fajták érdekkörébe kerülni, olyan világba, ahol a magyar szóra, alkotásra és törekvésre lassú halódás, biztos nemzethalál vár”. A kassai születésű Kemény G. Gábor eme idézetével kezdte a Pozsonyi Casinóban Popély Gyula történész Felvidék-sorozata legújabb kötetének, a Felvidék 1918-1928 – Az első évtized a csehszlovák uralom alatt c. könyvének pozsonyi bemutatóját.
A Pozsonyi Casinóban nem ez volt Popély első bemutatkozása, a sorozat előző kötetét, a 2010-ben megjelent Felvidék 1914-1920 c. kötetét korábban már elhozta a szerző a pozsonyi hallgatóságnak. Popély szerint a történész dolga, hogy kiderítse, mi történt velünk, és ami történt, annak mi áll a hátterében – erre törekszik a jelen kötet is, amely az elszakított északi országrészben élő magyarság helyzetét vizsgálja a kényszerű realitássá váló Csehszlovák Köztársaság első tíz évében. A természetes államkeretéből kiszakított Felvidék 1918-19-től napjainkig érő történetének, sorsának elfogulatlan vizsgálata választ adhat sok spontánul felmerülő kérdésre, és ezáltal elősegítheti tájékozódásunkat napjaink zűrzavaros világában. A jelen kötet célja átfogó képet nyújtani a csehszlovák uralom alá került magyar nemzetrész első tíz esztendejéről, az államhatalmi önkény különböző formáiról és megnyilvánulásairól, a kisebbségi élet buktatóiról, a helytállásokról és megalkuvásokról, a reményről és reménytelenségről, a várakozásokról és lemondásokról.
Popély szerint bár Kemény Gábor idézete történészi tapasztalatai alapján ma is megismételhető, azért jelent némi vigaszt számunkra, hogy a szerző által vizionált „biztos nemzethalál” egyelőre mégsem következett be, bár a nemzethalálunkat célzó törekvés minden téren tetten érhető, ám még mindig létezik egy elszánt szellemi erő, amely szembeszáll minden homogenizálási fondorlattal. „Azt, amit mi 18-19-től kénytelenek voltunk kiállni, ebben a hadak és szelek által járt Kárpát-medencében, leszakítva anyanemzetünkről mindenféle viszontagság közepette, úgy gondolom, hogy a körülöttünk élő szomszédink közül talán egyetlenegy töredék sem tudta volna elviselni” – mondta a történész.
Az utolsó száz év felfoghatatlan hatalmi-politikai, társadalmi és kulturális változásai következtében persze mi is porladunk, de annak a 896 ezer magyarnak, amely az impériumváltáskor ezen a területen élt, a fele még mindig meg van. A másik fele viszont elveszett az önmagát létrejöttétől fogva a lehető legdemokratikusabb, leghumánusabb, legtoleránsabb rendszernek hirdető Csehszlovák, illetve Szlovák Köztársaságban. „Az egykori magyar Felvidék „magyartalanítása”, szlovák nemzeti jellegűvé tétele száz év leforgása alatt csaknem teljesen sikerült” – mondta Popély.
A szerző könyvében igyekszik rámutatni arra, hogy bár a Masaryk és Beneš neve által fémjelzett rendszert még most sem szokás komolyabban bírálni, pláne nem illik elnyomó cseh hegemonizmusról, imperialista hatalmi terjeszkedésről értekezni, a magyarellenes hatalmi önkény különböző formái már az állam keletkezésétől ott voltak a hatalom minden megnyilvánulásában.
„A cseh katonai birtokbavétellel párhuzamosan kezdetét vette magyarok tízezreinek spontán vagy kikényszerített távozása a megszállt területekről. Ezt követte a katonai diktatúra és statárium bevezetése, a magyar polgári lakosság tömeges internálása, és túszként való kezelése” – fogalmazott Popély hozzáfűzve, ilyen körülmények közt került sor 1920-ban a nemzetgyűlési választásokra, s a katonai diktatúra mostoha körülményei közt a megszállt Felvidék lakosságának sikerült 10 képviselőt és 3 szenátort bejuttatnia a nemzetgyűlésbe. A magyar képviselők deklarációt fogalmaztak meg, mondta, amit a parlamentben is felolvastak, s amelyben felhívták a figyelmet arra, hogy az elcsatolt Felvidék lakossága szülőföldjével együtt nem önszántából, hanem erőszakos katonai megszállás következtében került egy új állam fennhatósága alá. A nemzetgyűlési választáson pedig azért vett részt mindezek ellenére, mert „ezen az úton vélte biztosítani a maga számára a lehetőséget arra, hogy a vele elkövetett példátlanul súlyos nemzetközi igazságtalanságoknak, a közjogi és magánjogi jogfosztásoknak ellene alkalmazott egész rendszerével szemben tiltakozó szavát messze elhangzóan felemelhesse” – mondta a szerző. A deklaráció a továbbiakban azt is tartalmazza: „Ha mások bűnei miatt mindent elvesztettünk is, a becsületünk megmaradt, és éppen ez kötelez bennünket annak világos és határozott kijelentésére, hogy önrendelkezési jogunkat soha és semmiképpen fel nem adjuk, azt fenntartjuk, követeljük.”
Popély szerint a történésznek az a feladata, hogy oknyomozó módon feltárja és bemutassa múltunk ismeretlen, illetve rosszul ismert lapjait. „A következő lépés pedig már a politikusoké lenne. Nekik arra kellene törekedniük, hogy a múlt tanulságait felhasználva megtalálják a túlélésünk járható útjait” – mondta végezetül a történész hozzáfűzve, munkáját nem sírfeliratnak szánta a kipusztult felvidéki magyarság sírkövére, hanem erőt adó forrásként a jelenlegi és jövőbeli küzdelmeinkhez.
Dunajszky Éva, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”46394,46221,46188″}
