Horváth István a csallóközi sportélet egyik kiváló ismerője volt. Olvashatják 1994-es és 2004-es visszaemlékezéseit. Idézünk a csapatorvos, dr. Stadrucker Sándor emlékeiből is.
Horváth István visszaemlékezései – 20. rész
Horváth István 1963-ban került a Csehszlovák Testnevelési Szövetség dunaszerdahelyi járási bizottságába, 1968 és 1992 között pedig annak titkáraként szervezte és irányította a térség sportját. Szinte a szeme láttára vált országosan ismertté néhány sportember és csapat ebben az eléggé ismeretlen és elhanyagolt régióban, melyet a gumicsizmás parasztok, a trágyabűz és az elmaradottság rezervátumának hittek.
Horváth István: „A hatvanas években volt egy focicsapatunk, a DAC, a későbbi elsőligás együttes elődje, amely a nyugat-szlovákiai kerületi bajnokságban szerepelt. Volt néhány tehetséges atlétánk – Suranné Kucman Éva például – és voltak ügyes asztaliteniszezőink meg röplabdázóink. Aztán megtörtént az első csoda: a nyárasdi lányok bejutottak a legfelsőbb bajnokságba, s nem sokkal utánuk a DAC futballcsapata Csehszlovákia legjobb klubjainak társaságába került. Megvallom őszintén, hogy sohasem gondoltam: a mieink egyszer a Spartával, a Slaviával, a Slovannal mérkőznek majd. Egyrészt azért nem jutott ilyesmi az eszembe, mert kis járás voltunk és vagyunk ma is – 105 ezer lakos legfeljebb a Svidníki vagy a Nagykürtösi járásban él. Másrészt azért sem bíztam a feljutásban, mert jól tudtam, hogy megfelelő feltételek híján nem lehet élvonalbeli szereplés.
A DAC-nak most is óriási gondja, hogy nincsen elég pályája, pedig az egyesületnek – az ifiket, a serdülőket és a kölyköket is beszámítva – nyolc csapata van! A stadion gyönyörű, de talaja már majdnem negyven éves! Egyszóval: én nem bíztam az elsőligában, pedig a hetvenes évek derekán Weisz Misi bácsi többször is kijelentette: itt pedig lesz elsőliga, ha csak egy évig, de akkor is! Misi bácsi kitűnő jósnak bizonyult, s ő maga is rengeteget dolgozott azért, hogy a jövendölése beváljon. Megszállott volt, javíthatatlan fanatikus: ha valamit elvállalt, azt végig csinálta. Képes volt tízszer is próbálkozni, nem törte le az előző kilenc kudarc, s a végén mindent elért. Nélküle nem lett volna elsőliga Dunaszerdahelyen, mint ahogyan Író Ferenc nélkül sem születtek volna meg birkózóink nagyszerű eredményei, Forgács Oszkár nélkül nem lett volna somorjai vívóklub, Székely István nélkül ugyanott kajak-kenu sport.
Németh Pál is ezzel a megszállottsággal és hittel alkotta meg Nyárasdon az országosan ismert kézilabda csapatot. Mint sportvezetőnek az volt a stratégiám, hogy az ú.n. „nem attraktív” sportokat fejlesszük elsősorban. Megvallom, akkoriban azt hittem, hogy a foci „megy magától”. Ez tévedés volt, ma már belátom. Ám, visszatérve az alapvető célkitűzésekhez: ott, ahol volt érdeklődés és szaktudás, igyekeztünk támogatni az egyesületet. Járásunkban az atlétikának, a vízi sportoknak, a vívásnak, a kézilabdának és a kosárlabdának, a birkózásnak – Nagymegyeren a súlyemelésnek – voltak erős bástyái. Ezekben a sportágakban egyre gyakoribban jelentkeztek a sikerek, de csak a DAC-nak a szövetségi ligába való jutásakor tudatosítottuk, milyen rendkívüli helyet foglal el a foci a többi sportág sorában.” (1994)
Horváth István sportvezető emlékezik – 21. rész
Az előző részben a Dunaszerdahelyi járás sportéletének szervezője és irányítója, Horváth István kapott szót, hiszen ő 1968 és 1992 között a Csehszlovák Testnevelési Szövetség regionális titkáraként a csallóközi sportélet legtájékozottabb szakemberének számított. Emlékeinek felelevenítését így folytatja: „Mint már mondtam, amikor a DAC feljutott legfelsőbb csehszlovák bajnokságba, akkor tudatosítottuk valamennyien, milyen rendkívüli helyet foglal el a labdarúgás a többi sportág sorában. Addig is kaptunk egy-két gratulációt, ha a nyárasdi lányok, vagy például a pingpongozóink remekeltek, de 1985 után, bármerre jártunk is az országban, mindenki a focistáinkról beszélt. (Ez az érdeklődés jót tett a többi sportágunknak is.)
Összehasonlításképpen egyetlen példa a helyzet gyökeres megváltozásának szemléltetésére: a sajtóban és másutt természetesen gyakran szerepelt a Real Madrid kosárlabda csapata miután Európa-bajnok lett, ám ez a publicitás meg sem közelítette a Real futballistáiról közölt cikkáradatot a hasonló rangú sikerességet követően. Szóval, a foci egészen más. Ezt 1985 után lépten-nyomon tapasztaltam, hiszen mégiscsak a foci a legnépszerűbb sportág, itt jegyzik a legtöbb csapatot. Ráadásul eleve kizárt három-négy év alatt az élvonalba jutni, legalább nyolc év kellett ehhez nálunk, az európai kupaszerepléshez pedig egy évtized. A DAC-nál minden nagyon gyorsan ment, bár az elsőligába jutás csak harmadszorra sikerült. A harmadszori feljutás okainak is megvan a maga története.
A DAC ugyanis már másodszori eredményessége idején is érett volt a szövetségi ligára, de – nem véletlenül rebesgették a szurkolók, – hogy a politikai háttér akkor még hiányzott a nagy siker jóváhagyásához. A közmondás szerint nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Ma a megváltozott társadalmi viszonyok között nagyrészt a szponzorokon múlik egy fociklub jövője, akkoriban viszont a politikai és gazdasági élet vezetői befolyásolták az eredményeket. Bohus Chnoupek, Csehszlovákia akkori külügyminisztere Pozsony-Ligetfaluból (Petrzalka) származott, igyekezett hát őket segíteni. Amikor pedig a besztercebányai katonacsapattal (Dukla Banská Bystrica) versengtünk, arról volt szó, hogy ha a Dukla nem kerül vissza a ligába, megszüntetik az ottani sportközpontot, illetve annak katonaegyesületi státusát. A Dukláért lobbizóknak tehát meg kellett akadályozniok, hogy a DAC jusson fel.
Ezt így nem lehet bizonyítani, de el lehet képzelni. Ugyanakkor nyílt titok volt az is, hogy a DAC is képes volt a játékvezetők befolyásolására. Persze, akinek nem inge, ne vegye magára… Olykor tőlem is megkérdezik: futballoztam-e fiatalságom idején? Igen, játszottam a DAC-ifiben és a felnőtt második csapatban. Csatárként kezdtem, a középpályán fejeztem be a pályafutásomat – a kapusén kívül minden posztot kipróbáltam. Nem voltam kiemelkedő képességű játékos, de nagyon szerettem a focit, s általában a sportot. Ezért, amikor sportvezető lettem, igyekeztem minden támogatást megadni a DAC-nak. Segítettem, amiben tudtam, főleg a szervezésben, mert tisztában voltam vele, hogy az élvonalban maradás sok energiát és pénzt igényel.
Ha tehetségesek a játékosok, hozzáértő az edző és alkalmasak a vezetők, meg pénz is van, nem lehet baj. A rendszerváltásig elsősorban a járás mezőgazdasági üzemei támogatták a sportot. A DAC sikere nyomán egymás után jöttek fel a kisebb csapatok is. Pénz nélkül nincs élsport! A DAC sorsa tehát attól is függ, akadnak-e támogatók. A szponzorok viszont mostanában egy jobb törvényre várnak, arra a rendelkezésre, amely, ha nem születik meg, összeomlik a szlovákiai élsport. Arra a törvényre várunk, amely szerint az állam a kluboknak átutalt összeget nem az adóalapból vonatja le, hanem az adóból. Tehát úgy, ahogyan az a fejlett nyugati országokban van.
A DAC-ot rendkívüli módon sújtja az ország kettéválása, a szövetségi bajnokság megszűnése. A kassaiak vagy az eperjesiek – remélem, nem haragszanak meg érte – sohasem lesznek olyan vonzó, tömegeket a lelátókra csalogató ellenfelek, mint pl. a Sparta vagy a Slavia volt. Ugyanakkor egy bizonyos nemzedékváltásra is sor kerül a DAC-nál: a régi, „nagy öregek” helyébe most a fiatalabbaknak kell lépniök. Ha ezek az ifjak a régiek odaadásával és lelkesedésével játszanak majd, s megfelelő szerződéseket tudunk velünk kötni, nem lesz bizonytalan a jövőnk.
Befejezésül elmondom még, hogy gyerekkoromban, az ötvenes években egyszer – pályaavatóra – eljött hozzánk, Dunaszerdahelyre Budapest válogatottja, amelytől 9:1-re kikaptunk. Én akkor láthattam Szuszát, aki sokak szerint nagyobb játékos volt korában, mint Hidegkuti. Erre a meccsre mindig emlékezni fogok, mint ahogyan arra a harmincegy évvel ezelőtti kupameccsre is, melyen itthon kikaptunk a komáromiaktól. A vendégek kapuját Vencel, a Slovan és a csehszlovákválogatott későbbi kapusa védte…A maga nemében nagy élmény volt a Sparta elleni egyik itthoni bajnokink, melyen már 1:3-as vesztésre álltunk, de Medgyes Jóska nyolc perc alatt kiegyenlített. Ezt a meccset én csak az 1:3-as állástól láttam, mert akkorra fejeződött be a járási konferenciánk. A stadionba érkezve azt hittem, szívszélhűdés ér, de annál nagyobb volt az örömöm a kilencvenedik perc végén.” (2004)
A csapatorvos emlékeiből – 22. rész
A DAC volt orvosa, dr. Stadrucker Sándor orr-fül-gégész dolgozószobája alig pár percre található a munkahelyétől, a dunaszerdahelyi kórháztól, egy csendes utca egyik bérházának lakásában. Ablaka szép kertre néz, s a szobát akár a DAC mini-múzeumának is nevezhetném. A doktor úr kiaggatta más klubcsapatok zászlait, a főhelyen persze a sárga-kék helyi színek pompáznak. Hazai és külföldi utazásainak számos emléke található a parányi helyiségben. Bármelyikhez nyúl, már mondja is az élményét, hiszen nemcsak a csallóköziekkel barangolt a nagyvilágban – egy ideig a csehszlovák ifi-válogatottnak is orvosa volt, mostanában pedig a szlovák női válogatottnál működik ilyen minőségében.
A doktor úr szinte mindenkit ismert a lassanként sporttörténetté váló, fényes DAC-korszakból, ráadásul orvosi szemmel is minősíteni tudja az egykori játékosokat. Annak idején, amikor a Brazíliában fehér Pelének nevezett Szikora György Dunaszerdahelyre szerződött, az egész város, s talán az egész Csallóköz is kíváncsi volt rá. (Később Szikorának, az edzőnek is szurkoltak.) Milyennek találta őt a doktor úr orvosi szemmel? „Akkoriban még nem én voltam a csapat orvosa. Ha jól tudom, ilyen szerepkört annakidején nem is töltött be senki. Szikora klasszis játékosként jött hozzánk, a híre megelőzte. Minthogy gyermekkorom óta jártam a meccsekre Weisz Mihállyal együtt – láttam például Misi bácsi bátyját, Dezsőt focizni, aki nagyszerű játékos volt – természetesen Szikorát is megnéztem és csodáltam. Orvosi szemmel vérbeli futballista alkat volt, erős lábakkal, gyengébb felsőtesttel, de remek nyakizmokkal. Élményszámba mentek a fejesei – engem Kocsisra emlékeztetett a fejjátéka.
Ha ő „odabiccentett”, a labda olyan erővel vágódott a kapu felé, mintha rúgta volna. A technikája tökéletes volt – a rúgótechnikája is – Majorost szinte tömte pompás labdákkal, mindig a lába elé hullajtotta a bőrt. Aktív játékosként azért fordított hátat a focinak, mert egy nagyszerű, szabadrúgásból lőtt gólja után, úgy emlékszem, itthon játszottunk Iglóval – lágyékizom-szakadást szenvedett.” – Sokan a mai napig nem tudják, mi okozta Weisz Mihály halálát, aki mindössze hatvanhét évet élt …”Misi bácsit a második szívinfarktus vitte el. Előzőleg az epéjével kezelték, zúzással próbálták meg eltávolítani a köveit. Úgy tetszett, minden rendben van, amikor egy este telefonált a fia, hogy az apja rosszul van.
Rögtön kórházba került, de nem tudtuk megmenteni.” – Ön mikor és hogyan került a DAC-hoz? „1980-ban kért fel az akkori klubelnök, Weisz Mihály, aki tudatosította, hogy immár tarthatatlan a helyzet a csapat körül: a DAC a Szlovák Nemzeti Liga résztvevőjévé vált,de még mindig nem volt orvosa! Én már előzőleg is kezeltem egy-két játékost, mert, mint mondtam, a foci gyermekkorom óta közel állt hozzám. Dunaszerdahelyen mindig voltak nagy egyéniségek – a kapus Pogány például, meg Tóbli, Takács, Szalatnyai, Cséfalvay…
Egy-egy meccs után hosszú ideig téma volt az eredmény. Persze, nem volt könnyű összeegyeztetnem a kórházi, orvosi munkámat a sok utazással, hiszen a DAC-cal szinte állandóan úton voltam. Játszottunk például vasárnap délután Tőketerebesen, s hajnali háromra ért a buszunk Dunaszerdahelyre, én pedig már reggel héttől fogadtam a betegeimet a rendelőmben. Mégsem zavart ez az újabb munka, hiszen imádom a focit. Ha tehettem, az edzésekre is kijártam. Mint orvosnak nem volt perdöntő beleszólásom a csapat ügyeibe. Amikor a csapathoz kerültem, igyekeztem a kor szintjén végezni a munkámat, ami annyit tesz, hogy ugyanazt próbáltam meghonosítani Dunaszerdahelyen, amit más, élvonalbeli kluboknál már természetesnek tartottak.
A munkát azzal kezdtem, hogy teljes kivizsgálásra rendeltem be a játékosokat, tüdőröntgent, EKG-t, vérvizsgálatot, a tüdő vitálkapacitásának mérését, a testsúly ellenőrzését végeztük el. Minden játékosnak volt egy „kártyája”, egy adatlapja, s ezeket a vizsgálatokat bizonyos időközönként megismételtük. Hogy ez milyen lényeges volt, bizonyítja az egyik legtehetségesebb DAC-játékos, Domonkos Tibor esete.” (1994)
A csapatorvos emlékeiből – 23. rész
Dr. Stadrucker Sándor: „Említettem, hogy milyen lényeges volt adatlapot vezetni minden játékosról, s időnként megismételni az egészségi állapotukat, edzettségüket felmérő vizsgálatokat. Ennek köszönhetően derült ki, hogy a csapat egyik nagy tehetsége, Domonkos Tibor, veleszületett, tehát alkati szívrendellenességben szenved. Ezt a szaknyelv AV-blokknak hívja.
A vezetők elképedtek a bejelentés hallatán, hiszen Tibor kiválóan játszott, a legjobb éveit taposta. Én a diagnózis alapján szakorvoshoz utaltam, hogy további vizsgálatoknak vessék alá. Így is történt, Tibor Pozsonyba, tapasztalt orvosokhoz került, s a végeredmény? Ha a labdarúgó továbbra is játszani óhajt, mindenképpen meg kell műteni a szívét, s egy évvel az operáció után már játszhat is. Ha meg nem akarja magát megoperáltatni, akár száz esztendeig is elélhet, feltéve persze, ha nem terheli meg túlságosan a szívét a szervezetét. Domonkos Tibor ekkor döntött úgy, hogy befejezi a pályafutását.” – Doktor úr, ön orr-fül-gégész létére lett egy futballcsapat orvosa. Nem furcsállották ezt a kritikusai?
„De, furcsállották, és nem is kevesen. A kritikákra aztán mindig azt válaszoltam, hogy a kitünő pozsonyi Dr. Laskovnak is ez volt a szakterülete, mégis megállta a helyét az Interben. A legtöbb sérülés az arcán éri a játékost, ezért olykor nagy előny, hogy én vagyok ott a helyszínen. Ha a láb sérül meg? Vagy elfagyasztja az ember a sérült részt, vagy kórházba küldi a játékost, ahol gipszbe teszik a lábát, vagy a sebészeten rakják rendbe. Sokan kérdezik, mit tesz az orvos meg a gyúró akkor, amikor berohan a pályára, majd pár perc múltán „talpra állítja” a szenvedő labdarúgót. Tudni kell, hogy a rúgás, a ficam, a zúzódás szúró fájásokkal jár, és ez nagyon kellemetlen.
A legkiválóbb fájdalomcsillapító a hideg, ezért elfagyasztjuk a sérült felületet. A fagyasztás az idegvégződésekre hat a bőrben, tehát meggátolja a fájdalom továbbterjedését. Egy injekció vagy egy tabletta jóval később hatna. Miután a fájdalom mérséklődik, megkérjük a sérültet, próbálja ki, tud-e járni, futni. Ha igen, folytathatja a játékot. Olykor persze „filmeznek” a fiúk, különösen akkor, ha csupán egy gólocska az előnyük, és közeledik a mérkőzés vége…Igaz, a világbajnokság óta kisebb erre a lehetőség, mert megváltozott a játékvezetési stílus.
Megtörténhet persze, hogy a fagyasztás után pályára lépő futballista sérülése súlyosbodik, de vannak esetek, amikor kockáztatni kell. Akkor például, ha a cserepadon már nincs más. Szaban Tiborral történt, hogy a fagyasztás után kapott még egy rúgást a lábára, aminek csontrepedés lett a vége.” – Ön ott ült az edzővel, a vezetőkkel a kispadon. Mennyire élte meg a kilencven perceket?
„Nagyon izgultam. Néha bizony attól féltem, hogy én is infarktust kapok. Voltak azonban kellemes emlékeim is, például, amikor a müncheni olimpiai stadionban játszottunk a Bayern ellen az UEFA Kupában. Soltész egy alkalommal egyedül tört a kapura, de kihagyta a helyzetet. Ki tudja, hogyan alakult volna ez a nehéz csata, ha belövi? Felejthetetlen marad számomra ugyanezen a találkozón Szaban Tibor káprázatos gólja. Ez a müncheni egy nagyon nagy meccs volt! „ – Milyen szerepet játszhat az orvos mellett a gyúró? – kérdeztem.
„Ő lehet az orvos jobbkeze, rengeteget segíthet, mert naponta együtt van a játékosokkal, ismeri őket, sok hasznos tanácsot adhat. Ha pedig olyan természetű masszőr, mint amilyen Simonics kolléga volt, felvidíthatja a fiúkat, jó hangulatot teremthet a mérkőzések előtt.” – Volt-e a doktor úrnak kedvenc játékosa? „A legkedvesebb számomra Majoros Gyuri marad. Csendes, szerény ember volt, és az is maradt, ugyanakkor kiváló futballista, aki „életveszélyes” volt a tizenhatos tájékán. A többieket is szerettem, persze. Az ifi válogatottnál például megismerhettem a Slovan, később a Real Madrid nagyszerű csatárát, Peter Dubovskyt, aki már tizenhat évesen is egyéniségnek számított.” (1994)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László {iarelatednews articleid=”45924″}
