A csuhéfonás több évszázados múltra tekint vissza. A 17. századtól kezdve, amikor a kukorica ezen a vidéken is honossá vált, a paraszti gazdaságok azon igyekeztek, hogy a termény minden részét hasznosítani tudják.
Rájöttek, hogy nem csak a termése értékes, hanem a csuhé borítása is.
A kukoricacsőről lefejtett leveleket gondosan csomókba kötötték, és a padláson tárolták. Az utóbbi évtizedben és napjainkban újra keresettek lettek a csuhéból font használati tárgyak, mint a kosarak, szatyrok, virág-és bortartók, vagy edényalátétek. Ennek a régi tevékenységnek egyik elő művelője a gútai Szabó Erzsébet, aki a szüleitől tanulta csuhézás fortélyait.
A csuhénak valót szeptember végétől november elejéig gyűjthetjük, amikor törik a kukoricát. Legjobb mindjárt a törés napján, és száraz napos időben szedni. A kibontott csuhé érzékeny a párás ködös éjszakákra és hamar penészessé válhat. Tárolni teljesen száraz állapotban, zsákokban lehet, így elrakható több évig is. A csuhéval való foglalkozás előtt, akár fonni akarjuk, akár figurákat akarunk csinálni belőle, mindig válogassuk ki a legszebb csuhé leveleket. Egy kicsit nedvesíteni kell, de nem áztassuk, és takarjuk be egy ruhával. Így nem száraz meg gyorsan, minden újabb vízzel való érintkezéskor veszít szépségéből.
A sodráshoz csíkokra kell tépkedni a leveleket, a csíkok szélessége a sodrat, vastagságától függ. A csíkok felső végét hegyesre kell vágni, hogy jobban össze lehessen sodorni.
A régi időkben ez kiváló elfoglaltság volt, a hidegebb időkben. A gyerekek így már kisebb koruk óta megtanulhatták eme művészetet, és a piacon árulhatták a mesterműveket.
Manapság, mint kézműves foglalkozásokon, népművészeti bemutatókon jelenik meg.
Ilyen rendezvények állandó résztvevője Szabó Erzsébet, aki a régióban a legmagasabb szinten műveli ezt a mesterséget.
deltakn/ Felvidék.ma
