A szülőföldön eltöltött gyermekévek hatalmas élményanyaga visszavonhatatlanul beépül tudatunkba és részét képezi egyéniségünknek. Különösen erősek a gyermekkorral kapcsolatos élmények emléke azokban, akiknek kényszerből kellett elhagyni otthonukat. Másik, semmivel sem helyettesíthető, az önazonosság megőrzéséhez szükséges alapérték minden ember számára az anyanyelv – számunkra a magyar nyelv – ismerete és tudatos ápolása, valamint hagyományaink őrzése.
Az alábbiakban érzékeltetjük, milyen gondolatokat és érzelmeket ébreszt a szülőföld, a szülőfalu, vagy akár a nemzedékeket az élet útjára elindító iskola abban az emberben, aki a 20. századi történelem viharainak következtében hosszú évek múltán térhetett vissza ismét szülőföldjére, szülőfalujába.
Bartal Dénes 1925. március 7-én született Etrekarcsán. Felmenőinek sorában több országos közéleti tisztséget betöltő, illetve a tudományok terén munkálkodó személyiség is volt. Édesapja, Bartal Iván a két világháború közt, Esterházy János harcostársaként tevékenyen részt vett a szlovákiai magyarság küzdelmeiben, s 1938 után rövid ideig betöltötte Komárom megye főispáni tisztségét. A nyilasuralom idején zsidókat bujtat és ment meg a biztos haláltól. A háború után a Bartal család, viszontagságos nyugat-európai barangolás után, már nem térhet vissza szülőföldjére, s Magyarországon telepszik le. A család sorsának alakulásáról, emlékeiről, egy korszak utolsó rezdüléseiről, az emberi összetartásról, alkalmazkodási és túlélési képességről és újrakezdésekről Bartal Dénes 2003-ban Csallóközi családkrónika címmel könyvet írt, amely méltán nevezhető a szülőföld iránti hűség tanúságtételének.
Budapesten élő földink az elmúlt két évtizedben, az előző időkhöz képest, gyakrabban jár haza, azaz a csallóközi Karcsákra, amelyekhez annyi emlék köti. Forint utcai lakásától nincsenek messze a budai hegyek, sem a Duna, amelyek látványa a légvonalban oly közelinek tűnő szülőföldjét juttathatja eszébe. Írásaiban, nyilatkozataiban sose feledkezik meg Karcsáinkról, lélekben sose szűnt meg karcsai lenni. Képletesen szólva a budai Forint utcai lakás lakója mint egy létfontosságú erőd toronyőre kíséri felelősségteljes figyelemmel nemcsak a szülőföldjén élők, de az egész felvidéki magyar nemzetrész sorsának alakulását.
Családjával együtt megbecsült és tisztelt vendége mind Egyházkarcsa falunapjainak és az egyházi eseményeknek, mind Királyfiakarcsa s az ottani Petőfi Baráti Társulás immár hagyományos kulturális rendezvényeinek. Gazdag élettapasztalatot tükröző megfontolt véleményét múltról, jelenről és a jövőről nemcsak a nemzedékéhez tartozó korosztálybeliek, az egykori játszó- és iskolatársak hallgatják őszinte érdeklődéssel, de szemmel láthatóan őt is jó érzés tölti el, amikor a karcsai emberek – idősek és fiatalok egyaránt – megosztják vele élményeiket és gondolataikat. Számára ezek a találkozások nemcsak az emlékezés kellemes órái, hanem az élet- és munkakedv egyik forrását is jelentik. A karcsaiakat mindmáig testvéreinek tekinti. Kilencvenedik születésnapján a karcsaszéliek is testvéri szeretettel köszöntik Bartal Dénest.
A szülőföld, a számunkra annyira kedves Karcsaszél tizenkét kis települése, az itt élt és élő emberek, a táj, a természet, édes anyanyelvünk és hagyományaink iránti igazi vonzalmat és tiszteletet, de a magyarság sorskérdései iránti szüntelen érdeklődést fejezik ki Bartal Dénes alábbi, üzenetként és vallomásként is értelmezhető gondolatai… Soraiból kitűnik: jóllehet, Budapesten él, de lélekben és gondolataiban mindig megmaradt csallóközinek, illetve karcsaszélinek. (S.M.)
Bartal Dénes: Szívünkben élő szülőföld
Emlékcsokor gyermekkoromból
Szülőföldemnek a Csallóközt, szűkebben a Karcsa-falvak vidékét, s ezen belül születésem helyét, Etrekarcsát
tekintem. Elemi iskolába, együtt a községet alkotó további kis településeken lakó gyermekekkel, Királyfiakarcsán jártam. Gyerekkori pajtásaim jórészt etrei hasonló korú iskolatársaim voltak. A játékok, a focitól kezdve, mindenfajta csoportos játékon át a rabló–pandúrig az egész falura kierjedően rengeteg szórakozást nyújtottak. Pajtásaim mind az én kerékpáromon tanultak meg biciklizni, a csacsimon lovagolni. A tehénkéjüket legeltető gyerekeket sokszor elkísértem a Bárcsra, vagy a Baromüllőre, ahol tüzet rakva együtt sütöttük a letört kukoricát. Később velük együtt mentem hajtó gyereknek, amikor a felnőttek vadászni mentek… Igen emlékezetesek maradtak számomra az aratás befejezését követő ünneplések, majd a cséplés időszakában a cséplőgép melletti ellenőri beosztásom, amikor az ebédszünetben, vagy egyéb megálláskor, a résztvevők, lazítva a megfeszített munkán, élcelődések, adomák révén szórakoztak.
A Karcsaszél lakosságát számos tényező alakította összetartó közösséggé. Az egyik meghatározó tényező a természeti környezet alakító szerepe volt, melyben a víz volt az úr. A Karcsák mai határa, ezer évre visszamenőleg is, a hajdani nagy vízfolyások, északon és keleten a Lapsár, délen és nyugaton a Bárcs által körülhatárolt sziget szerű terület volt. Valamennyi Karcsa ezen területen belül keletkezett, tulajdonai és tulajdonosaik megjelölését az írásbeliség meghonosodása óta e területen belül rögzítették a szerencsére fennmaradt okmányok. A mai kataszteri nyilvántartások területi adatai megegyeznek az ezer éve változatlan falu-határokkal. A vízfolyások később laposokká szelídültek, melyek mára egyre jobban eltűnnek, összeszántott termő területté változtak. Én megéltem még, amikor Egyházkarcsa és Szerdahely között az első lapos vize a Mária szobornál (a Lápos ér) átfolyt az úton és csak gázolva lehetett rajta átmenni. Ugyanezen úton a második lapos (a Lapsár a mai elkerülő országút utáni részen) tavasszal összefüggő hullámzó tengerré változott. A Bárcs tele vízzel, télen befagyott és a jegén átkorcsolyáztam Etrétől Lúcsig, vagy Kulcsárig. Jellegzetes látványa volt a vidéknek a botlófűzek tömege a laposokban. Ezek szolgáltatták a kenyérsütéshez lebotlott rőzséjükkel a kemencék melegét. Mára a kenyér nem így készül és eltűnt a botlófűzek látványa is…
Koromnál fogva jól emlékszem a Bertalan napi búcsúkra (augusztus 24.), melyet a dátumhoz legközelebbi vasárnapon tartottak meg. Jóval a szentmise előtt összegyűlt a Karcsák népe a templom körül, ahol a felsorakozott árusító sátrak, mutatványosok sokasága között vándorolt a népség apraja-nagyja. Jómagam is ott lettem kárvallottja gyerekként az „Itt a piros, hol a piros!”-féle szemfényvesztő beugratásoknak. E nézelődés a mise után egy ideig folytatódott, de délre az árusok felszedték sátraikat és szétszéledtek a többi Karcsa egyikébe, ahova már előzőleg a körhintások, hajóhintások, plánétások felállították szórakoztató eszközeiket. Az ünnepi időtöltés a továbbiakban már a Karcsák árnyat adó lombsátorral borított kocsmaudvarain zajlott, többnyire cigányzenével, táncmulatsággal.
Ősi leletek az üvegszekrényben
Meghatározó volt a csallóközi lakosság származása, mely visszanyúlt az ezeréves, de talán még régebbi múltba. A 19. századig a Karcsák lakossága egykori eredeti szállásterületén élt, maradt, szaporodott, ritkán házasodott távolabbi falvakból. Így a családok nagy része ős letelepedettek utóda.
Történelmileg ismert, hogy a hatodik, hetedik és a nyolcadik században e terület az avar birodalom részét alkotta.
Az avarok birodalmának Győr egyik jelentős központja volt, így feltehetően a Csallóköz is uralmuk alá tartozott. Komáromban jelentős avar régészeti leletek kerültek elő. A Csallóközben kevesebb, de családom mégis őrzött néhány régebben itt talált avar edényt és töredéket, amelyeket 1945-ig megőriztünk és üvegszekrényben tároltunk. Figyelemre méltó, hogy ezen a tájon nem voltak avar temető- és sír-feltárások, holott élt itt régen avar lakosság, mely eltűnt ugyan, beolvadva a magyarságba. Hogy mégsem tárták fel temetkezési helyeiket, azzal magyarázható, hogy az avar etnikum-maradvány itt, a nehezen járható vizes táj védelmében élt tovább, temetőik pedig velük együtt fennmaradtak. Megfigyelhető, hogy sok kis temető e területen a sok betemetett révén dombbá, halommá növekedett, a legmélyebb rétegekben a korábban már itt élők hamvaival, majd a rátemetkezett utódaikkal.
Még egy jóval régebbi múltra vonatkozó emlékünk volt családi üvegszekrényünkben. Valamikor száz évvel ezelőtt az Etréről Kisfaludra vivő, azóta összeszántott út mellett, a Nagykűnél lévő kavicsveremben találtak egy széthasított emberi koponyát, benne egy csiszolt kőkorszaki baltával, melyet 1945-ig megőriztünk. Ez is szemlélteti, hogy régebben, a honfoglalást megelőző időkben sem volt teljesen lakatlan és eseménytelen e terület.
A Karcsa-falvak változásai
Változásokat hozhattak később a Karcsák népére a királyi birtok-adományozások, a házasodások révén létre jövő új tulajdon-konstrukciók, amelyek részben rögzítették az itt élők régi szállásterületét. Ez alakította a sokszor változó falvak nevét is tulajdonosaik neve után, vagy foglalkozásuk szerint. Módosították a tulajdonviszonyokat a máshonnan származók részére juttatott birtokadományok. Például az Amade családba történt beházasodások, amire példa a derghi Somogyi család birtokalapítása. Itt említeném meg a szorosabban Síposkarcsához kapcsolódó későbbi hasonló változásokat. A Bossányi családba beházasodott nagyapám testvére, Bartal Lajos, feleségül vette a Síposkarcsán birtokos Bossányi Hortenziát. Az ő kúriájuk volt a nemrég szépen átépített Faluház. Sírjuk, kriptájuk az amadékarcsai temetőben van. Leánygyermeküket – Olgát – vette feleségül a pozsonyi születésű rényi báró Schariczer György vezérezredes, aki az első világháborúban hadtestparancsnok és frontparancsnok volt. 1945-ig a családból már csak ő és egy fiúunokája maradt életben. A kitelepítés elől mindketten önkezükkel vetettek véget életüknek. Én személyesen ismertem őket, egyszer együtt vadásztunk a Dobor nevű erdős-mocsaras karcsai határrészben…
Zongora a vagonban, puska a rőzsekévében
A második világháború befejezése után édesapámmal 1946-ban kerültünk vissza hadifogságból, de Etrére már nem jöhettünk, mert azt már elvették. Győrben igyekeztünk lábunkat megvetni. 1947-ben rövid időre mód nyílt arra, hogy a még meglévő ingóságainkat összeszedjük és átvigyük Magyarországra… Igen jóleső érzés volt, hogy a karcsaiak sok ingóságot, értékes bútorokat, zongorát, étkészleteket, s különféle más használati eszközöket megőriztek és segítettek összeszedni, amit aztán vagonba rakva küldhettek át Magyarországra. Hajdani vadőrünk – Gróf Pista – keresett meg egyik ottlétem során és adta át saját sörétes puskámat, melyet Medvén egy kettős birtokos gazda hozott át rőzsekévébe kötve a hídon… Igen meghatott bennünket, hogy az etrekarcsai temetőben lévő családi sírboltunkat ismeretlenek sokáig önzetlenül gondozták, mindig virágot találtunk rajta, amikor ritkán jutottunk át meglátogatására.
Azt kérdezem, ki volt az apja, a nagyapja…
Jöttek nehéz idők is mindkét oldalon. A látogatások évekig kimaradtak. Amikor már a hatvanas évek vége felé autónk is volt, egy balatoni kempingben futottunk össze Somogyi Katival és gyerekeivel, majd férjével, etrei szomszédunkkal, Ambrovics Dénessel. Kati iskolatársunk volt a szerdahelyi gimnáziumban. Ezután többször jöttünk át családostul és szálltunk meg náluk Etrén. Ebben az időben már autóval többször jöttünk haza látogatóba. Mindenszentek táján a temetőben még sok régi ismerőssel futottunk össze és meséltük el egymásnak életünk alakulását.
Sajnos az utóbbi időben karcsai földijeimmel való találkozásaim során már azt kell kérdeznem, ki volt az apja, de inkább a nagyapja, mert az idő rohanó múlásával már csak a legújabb generációkkal hozhat össze a sors és csak ilyen nyomozással tudom az illetőt emlékeimben a helyére tenni. Így vettem fel a kapcsolatot nádaslaki, etrei, és lúcsi családok leszármazottjaival, vagy a móroczi Póda Ildikóval, a nyéki Szerencsés Magdolnával. Így jött létre jó kapcsolat Erdős Péterrel (a királyfiakarcsai Petőfi Baráti Társulás elnökével), akinek apjával Királyfián az elemi iskolában egy osztályba jártunk.
És még sorolhatnám… Sűrűbbé vált a kapcsolatunk a szülőfölddel, amikor az 1989-es politikai fordulat utáni években a Karcsák egy-egy ünnepi eseményére már meghívót kaptam. Így Kulcsárkarcsán az ottani kápolnában indított, majd Királyfián folytatott ünnepség-sorozaton is jelen voltam feleségemmel, s emlékszem, az eseményen együtt vett részt a Karcsaszél két községét képviselő királyfiakarcsai, illetve az egyházkarcsai polgármester. Egyházkarcsán a templomi és Síposon a falunapi ünnepségeken, úgyszintén a királyfiai cserkészligeti ünnepségeken, számos régi ismerős leszármazottjával találkozhattam… Bárhol is jártam a Karcsaszélen, mindenütt otthon, a szülőföldemen érezhettem magam. A meghívásokért, a baráti fogadtatásért igen hálás vagyok meghívóimnak.
Erős várunk a magyar nyelv
A megváltozott körülményekben nagyban segíti a jó közérzetet az a szellemi légkör, amely a Kárpát-medence magyarságában mindenütt kialakult. Ennek egyik hordozója a magyar nyelv. Az európai nyelvektől eltérően nyelvünk ragozó, képzőkkel működő nyelv. Alaplogikája a nyelvgyökök felhasználása a hasonló fogalmakra képzett szavak kialakítására. Például a „kör” gyök rejlik a környék, környezet, körlet, kerék, kerít, kerítés, kert, kertel, kering, köröm, körmöl, körző, körül, körönd szavak létrejöttében és az ezzel összetett szavak, fogalmak sokaságában. Ez a logika ösztönösen benne él a magyar nyelvet anyanyelvként megszerzett magyarokban.
Nyelvünkben nem okoz gondot egy új fogalom megjelenése, melyre új szót kell alkotni. Az azonos logikával élő emberekben egymástól távol is azonos módon jöhet létre új fogalomra egy új kifejezés. Nem véletlen, hogy a magyar nyelv az Őrségtől a csángók földjéig, a Felvidéktől a Bánátig és Bácskáig azonos, legfeljebb a kiejtésben vannak különbségek. Ennek a nyelvnek ezer éves nyomai vannak nyelvemlékeinkben és az évszázadok során született irodalmi alkotásokban. Nyelvünk alaplogikája az az összetartó erő, amely megakadályozta a magyar nyelv osztódását, lehetővé tette és teszi mind máig egyben maradását. A nyelv mellett hatalmas erőforrás az irodalmi örökségünk, a hihetetlenül bőséges szókincset tartalmazó költészetünk. Közös múltunk, de a rokon értelmű szavak tömege, a mindennapi életben is használt, a magyar irodalmi alkotásokból széltében-hosszában idézett mondatrészek kötnek össze bennünket egymással, s különösen erős összekötő kapocs a magyar nyelv, amelyet mindenütt használnak és értenek, ahol magyarok élnek és találkoznak…
Eszmecsere a királyfiakarcsai cserkészligetben
Mindenütt fontos a nemzethez tartozás érzése
Az összetartó erőt csak erőszakkal lehet megbontani. Amíg a magyarok élnek a magyar nyelvvel, őrzik és fejlesztik anyanyelvüket, akárhova sodorja is őket a történelem, ez kedvező hatással van az összetartásra. Hasonló erő évezredes történelmi múltunk tudata, történelmünk jelentős személyiségeinek és alkotóművészeinek életműve és a művészetek minden ágára széleskörűen kiterjedő alkotások. Mindezekből következik a magyar nemzet egysége, a nemzet tagjainak azonossága.
Ma, a határok átjárhatósága folytán, az emberek sűrűn váltogatják lakóhelyüket, akár az egész Európai Unión belül, akár azon kívül is. A nemzethez tartozás érzése egyre fontosabbá válik minden magyar számára. Ezt szolgálja a magyar állampolgárság felvételének lehetősége a határokon túl élő magyaroknak. Egyet értek azzal, hogy az állampolgárság tudata támasz a magyar nemzethez tartozás erősítéséhez, segítséget is nyújthat az anyaországban elérhető célok megvalósításához és védő érzést is jelenthet a lenéző, lealacsonyító szándékokkal szemben. Nem véletlen, hogy számos európai ország már megvalósította állampolgárságának kiterjesztését a határain kívül élő nemzettársaira. A spanyolok, olaszok, angolok, románok, szerbek, horvátok és a szlovákok már régebben éltek e lehetőséggel. Úgy gondolom, ezt a lehetőséget mindenkinek egyénileg kell mérlegelnie és elhatároznia.
Jóllehet, a sors elsodorta családunkat a szülőföldről, ám e földön átélt emlékeket, az itt élőkkel való azonosulás nagyszerű érzését senki és semmi sem olthatja ki szívünkből. Most is csak azt tudom üzenni valamennyi karcsai honfitársamnak, kedves földijeimnek, hogy őrizzék és becsüljék meg múltunk emlékeit s kövessék elődjeink példáját! Ne feledjék, elődjeink a mi gyökereink, s tudjuk, ha a növényt még olyannyira visszavágják is, a gyökere azonban megmarad és újra kihajt.
Somogyi Mátyás, Felvidék.ma
