Az izsai falunapi ünnepség keretében emlékeztek meg az 1965-ös nagy dunai árvíz 50-ik évfordulójáról.
Az árvízi emlékműnél bevezetőben énekszóval köszöntötte a megjelenteket a Matica Slovenská valamit a Csemadok helyi szervezeteinek éneklőcsoportja.
A megemlékezés műsorvezetője, Kiss Márta köszöntötte a megjelent vendégeket: A Trencséni járási hivatal küldöttjeit, Štefan Bohúň elöljárót, Uherský Brod város küldöttségét, Patrik Kunčar polgármester, Šumperk város küldöttségét, Tomáš Spurný alpolgármestert, Almásfüzitő testvérközségük küldöttségét, Beró László alpolgármestert, Gyermely baráti községük küldöttségét, Kókai Rita polgármesternőt, Murony testvértelepülés küldöttségét, Fekete Ferenc Zoltánt polgármester, Oroszlány város küldöttségét, Lazók Zoltán polgármestert és vitéz Nagy Csabát az Oroszlányi Rákóczi Szövetség elnökét. Továbbá a hazaiak részéről Gyarmati Tihamért, a Magyar Közösség Pártja Komáromi járási elnökét és Szentpéter Község polgármesterét, Jobbágy Józsefet.
A megemlékezésen elsőként Izsa község polgármestere, Domin István mondott ünnepi beszédet. Minden megemlékezés szomorú, hisz emlékezünk az elveszett emberekre, elpusztult falvakra, de ugyanakkor örömteli is, hiszen ünnepeljük községünk újjászületését.
1965. márciusában elkezdett áradni a Duna. Elborította az egész árteret, egészen a töltésig. 1-2 kisebb apadás kivételével, ott is maradt. Május 20-tól viszont olyan rohamos áradás következett be, hogy a Duna már tovább nem férhetett el a töltései közt. 1965. június 15-én, reggel 9 körül átszakította át a Pat és Zsitvatő között lévő töltést. A víz irgalmatlanul zúdult az aranykalászt ringató tájra. Megszólaltak a szirénák, szaggatottan, jelezve a veszélyt. Komáromból kirendelték az autóbusz közlekedési vállalat buszait, a hadsereg mozgósított és igyekeztek menteni a menthetőt. Először a nőket és gyerekeket helyezték biztonságba Szentpéteren. A helyiek nyitott kapukkal várták az odaérkező, szerencsétlen izsaiakat. „Polgármesterúr, kérem, tolmácsolja köszönetünket ezért a nemes cselekedetért. Örökre hálásak leszünk érte!” – hangzott el a felvezetőben.
Június 17-én már csak a Kertalja utca és a Főutca nem állt víz alatt. Nap-nap után 30-40 lakóház dőlt össze, pár nap alatt 283 szorgalmas kezű család vált hajléktalanná, 267 ház pedig megrongálódott vagy teljesen lakhatatlanná vált. A katolikus templom tele volt bútorokkal, az óvoda és az iskola pedig hajléktalanná vált családokkal. A temetőben legelésző állatok találtak menedéket. Miután Izsa után 2 napra rá Kulcsodnál is gátszakadás történt, ezért a víz szintje nem emelkedett tovább a településen. A víz szintje még 3 hétig egyforma magasságban maradt, mígnem, mint aki jól végezte dolgát, elkezdett visszahúzódni örökös medrébe.
„Ha a mai napon kívánnám leszűrni a tanulságot, azt mondanám, példaértékű tett volt elődeink összefogása a bajban. Az egymásnak való segítségnyújtás ösztönszerűen jelent meg minden egyes lakosnál. Azt gondolom, hősök voltak mindannyian, akik képesek voltak összefogni, egymást segíteni nemzetiségre, bőrszínre vagy politikai hovatartozásra való tekintet nélkül. Mintegy kétmilliárd-hétszázmillió korona kár keletkezett, amely ugyan az ország akkori költségvetésének csak a fél százalékát tette ki, nekünk mégis az otthont jelentette. Az anyagi kárnál sokkal megdöbbentőbb volt a lelki kár, amit a lakosok kénytelenek voltak elszenvedni. Az emberi élet sokkal értékesebb attól, mint sem számokban kilehetne fejezni. Az elszenvedett kár felbecsülhetetlen!” – hangzott el Domin István polgármestertől.
A víz elvitte a múlt egy részét. Elvitte a vályogházakat, az elmaradottságot. Nem tudta elvinni viszont a jókedvet, a becsületet, a szülőföldszeretetét. Hozta a fejlődést, hozzájárulva ahhoz a tényhez, hogy lakhelyünk ma már az egyik legélhetőbb községe járásunknak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy még mindig élnek itt, épül a község, fejlődik. Aki ma munkájával, életével hozzájárul a község fejlődéséhez, méltó utódjává válhat az egykori újjáépítőknek.
Az izsai lakosságot befogadó község – Szentpéter- polgármestere beszédében elmondta:”Szükséges felidézni e mementót, amikor az izsaiak ma már búcsúzó nemzedéke a felbőszült Duna árjával volt kénytelen szembenézni. A ma nemzedékének is erkölcsi kötelessége megismerni azokat az izsaiakat, akik az elárasztott községben utasítások nélkül, ösztönszerűen, de hősiesen mentették a lakosságot és a menthető anyagiakat. Ma joggal nevezhetjük őket e derék ismert és névtelen embereket hősöknek. Előttük hajtunk most fejet, tiszteletünk, elismerésünk fél évszázad távlatában is nekik szól. Jómagam akkor csak 14 éves voltam, de együttéreztem a károsultakkal, örültem, hogy a szentpéteriek is családokat fogadtak be.
1965 mementóját, a rendkívül bátor helytállást, az akkori ország velünk szemben tanúsított szolidaritását ismerniük és tisztelniük kell a jövendő nemzedékeknek is, mert akkor nagyszüleik, dédszüleik történelmet írtak, amire büszkék lehetünk.”
A megemlékezésen ünnepi beszédet mondtak a segítségnyújtó települések képviselői is, majd ezt követte az árvízi emlékmű megkoszorúzása.
Az ünnepség a faluházban folytatódott, ahol Helena Vicianová és Perjés Lajos elevenítették fel az akkori időszak eseményeit, majd a község polgármestere megnyitotta az 1965-ös árvízről készült fényképkiállítást.
További képek a megemlékezésről a fotógalériánkban tekinthetőek meg ITT.
Miriák Ferenc, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”47594,47529,47279,45939,45406,54837,54783,54564,54456,54395,54387″}
