Az MS Mester-, a Szent Márton-, a Szervátiusz Jenő- és a Magyar Örökség-díj mellé idén augusztus 20-án a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét, október 23-a alkalmából pedig a Pesti Srácok Alapítvány díját ítélték oda Rieger Tibor szobrászművésznek, aki legújabb szobrát, a Magyarok Nagyasszonyát, Királyfiakarcsának szánja.
A szoborról augusztusban előadást is tartottak a csallóközi településen, ahol – és ezt már a magyar szakrális szobrászat legproduktívabb képviselőjének tartott művésztől magától tudhattuk meg – egész további élete szempontjából meghatározó gyermekéveit töltötte. A falut ezért Rieger Tibor sokkal inkább tartja ma is szülőhelyének, mint a közben önálló településként megszűnő, ma már Budapesthez tartozó Gyálligetet. Valóban itt született, de nincsenek emlékei róla, hiszen szülei hamarosan az akkor immár ismét Magyarországhoz tartozó Királyfiakarcsára költöztek, ahonnan a szovjet tankok árnyékában 1945-ben többnyire a pincékből és óvóhelyekről elősettenkedő (főként prágai) politikusok könyörtelen pánszláv sovinizmusának eluralkodása előtt a családnak tanácsos volt menekülnie.
Rieger Tibor megformálta Móra Ferenc, Fekete István, Mindszenty bíboros, Jedlik Ányos és Czuczor Gergely alakja mellett Szent György szobrát is, a Koronázási Palástunkat pedig bronz reliefre fogalmazta át. (Utóbbi a budai várban látható.). Legnagyobb port felkavaró műalkotása azonban a Teleki Pál-szobor. Az egykori magyar miniszterelnököt, akiről Varsóban utca van elnevezve, máig nehezen tolerálja a magyar mainstream értelmiségi közbeszéd. Az 1941 április elején öngyilkosságot elkövető magyar politikus alakját – az eredetileg tervezett helyszín, a budai vár helyett – Balatonbogláron találhatja meg az érdeklődő. Ám a mostani méltatások mégsem ezekre a „híres” szobrokra hivatkoztak, hanem Rieger Tibor tevékenységét főként ifjúsága színhelyeihez: Mosonmagyaróvárhoz, Hegyeshalomhoz, Győrhöz kapcsolták, ahol ’56-os és második világháborús emlékműveket, továbbá közel ötven köztéri monumentális körplasztikájából a művész számosat megalkotott, hogy domborműveit most külön ne is említsük.
Augusztus 20-a alkalmából az országházban lovagkereszttel jutalmazták, néhány napja pedig az a Pesti Srácok Alapítvány tüntette ki. Melyiknek örült jobban?
Merőben más jellegű a kétfajta kitüntetés, de mindkettőnek nagyon tudok örülni. A Pesti Srácok díjjal kaptam egy ötszáz forintost, amelyet az ötvenedik évfordulón még Pongrácz Gergely és Rácz Sándor is aláírt, úgyhogy ez ereklye a számomra.
Annál is inkább, hogy most már egyikük sem él. Hányan írták még alá?
A többi aláírást nehéz kivenni, de nekem ez a két név is elegendő lenne. A mosonmagyaróvári ’56-os emlékműért kaptam, amely az ávós sortűzről emlékezik meg, amit a helyiek nagyon szeretnek. Sokak szerint azért is szokott akkora tömeg lenni az óvári megemlékezéseken, mert maga a műalkotás is vonzza az embereket, mivel egy megemlékezés a szobor miatt ott nagyon ünnepélyes tud lenni. De hivatkoztak a méltatásban a hegyeshalmi emlékművemre is, ami viszont a második világháború áldozatairól és ’56-ról egyszerre szól, vagyis – ha úgy tetszik – egy amolyan „kombinált” alkotás ez, ami érthető, hiszen egy faluban végül is nem lehet minden eseménynek külön-külön emlékművet állítani.
A hegyeshalmi emlékmű egy hatalmas, letört katonafej, amely egy középkori templom mögött, a templomdomb oldalában fekszik. Ezt is sokan tartják jelentős műnek, nem beszélve a nagyobb léptékű munkáimról, mint a pannonhalmi bazilika főbejárati vagy millenniumi kapuja. Teleki Pálról készített szobromat a budai várban, a Sándor Palota előtt kellett volna felállítani – meg is volt rá az érvényes elhelyezési engedély –, de Demszkyék a szobrot végül mégiscsak kitiltották Budapestről. Így került Teleki Pál végül Balatonboglárra, ahol nagyon megbecsülik. Ráadásul nemcsak a magyarok, hanem ami megható, mindig látok rajta lengyel nemzeti színű szalagot is, hiszen számukra Teleki Pál szobra – zarándokhelynek számít.
Balatonboglár az a hely, ahol a lengyeleknek gimnáziumuk is volt abban az időben.
Sőt, az egyetlen hely volt, ahol lengyel gimnázium működött akkoriban, miután 1939-ben a németek lerohanták Lengyelországot!
Rieger Tibornak kifejezett vonzódása van az emlékművek iránt, vagy pusztán a véletlen, a helyi igények kiszolgálása hozta azt, hogy az ön műalkotásainak a fele emlékmű, ami a szomorúságról szól?
Valamelyest van szerepe a véletlennek is, de a történelmi múltunk engem mindig érdekelt. Másrészt igen szigorú pályázatok nyertes szoborterveiről van itt szó, tehát kijelenthető, hogy a helyi közösségek igényei alapján születtek meg végül is ezek a művek.
A Magyarok Nagyasszonya szobrot a felvidéki Királyfiakarcsa számára készítette, amelynek a mása itt van gipszből a szobájában és talán nem kell sokat várni arra, hogy bronzba öntsék…
Abban, hogy hamarosan oda kerül, egyáltalán nem vagyok biztos, csak reménykedem. Ezt ugyanis én adósságtörlesztésként készítettem, mert úgy érzem, hogy mint szobrász, akinek Királyfiakarcsa egy nagyon kedves hely, mivel kisgyermek éveimet töltöttem ott, bár nem ott születtem. Születési helyem Gyálliget, amely ma már nincs is a térképen, mivel azóta Gyál része lett – de semmire sem emlékszem belőle, úgyhogy az égvilágon semmi nem is köt oda. A Felvidéken eszméltem, ha úgy tetszik itt ébredtem öntudatra és a pszichológusok szerint is, az ember életét a pici gyermekkor határozza meg a leginkább, ez hat ki főként az egész életére. Ráadásul számomra különösen színes volt ez az időszak, mert a második világháborút ott éltük át. 1944-ben a német megszállás idején, egy hadtápegységet helyeztek el Királyfiakarcsán, ahol a németek egy kastélyban rendezkedtek be. A mi házunk, amiben laktunk, szintén elég nagy volt, ezért oda is betelepedtek a németek. Ennek folytán az első német nyelvleckéimet ott kaptam – a német katonáktól. A szüleim utólag sokat panaszkodtak erre az időszakra, de pici gyermekként ez nekem nem volt szörnyű, mivel egy gyereket, ha szeretettel vesznek körül, nem érzékeli a tragédiát, még maga a front is, amikor közeledett, ugye..
Hány éves volt akkor?
Öt.
Tetszett, ahogy lőttek?
Nem is annyira az, hogy lőttek, hanem például a repülők búgása, mivel annak „zenéje” van. Attól függően, hogy bombázó, vagy vadászgép jött, vijjogtak vagy súlyosan búgtak. Ugye Győrt is alaposan bombázták és ott keringtek körülöttünk is és közben a kisebb gépek alumínium fólia-csíkokból különös, angyalhajszerű valamit szórtak le, ami a levegőben lebegett, amivel a rádiólokátorokat zavarták. Számomra ez egy csodálatos látvány volt, persze ugyanakkor emlékszem a karácsonyokra, amelyek szegényes, háborús karácsonyok voltak ugyan, de nekem mennyei szép ünnepségek! Ezek nemcsak megmaradtak bennem, hanem meg is szépültek! Meg is őriztem őket és éppen ezért a szívemhez nőtt ez a kis község!
Önöket aztán 1945-ben végül is kitelepítették?
Nekünk – természetesen – onnan mennünk „kellett”.
Miért természetesen?
Azért, mert mindenki másnak is, aki nem ott született, annak feltétlenül távoznia kellett. Igaz annak is, akinek volt egy kis vagyonkája. Végül is először a Szigetközbe kerültünk, Lipót községnél jöttünk át a Dunán egy rozoga csónakon. Aztán Levél községben telepedtünk le, ami Hegyeshalom mellett van. Ott is nagyon sok csallóközi volt – például a szomszédunk is egy karcsai ember volt. Neki is volt egy kis földje és mindenkinek, akinek legalább egy kis parcellája vagy valamekkora értéke volt, amit „érdemes volt elvenni” a megszállóknak, annak el kellett a Felvidékről jönnie! De még így is jobban járt, mintha mondjuk elvitték volna rabszolgamunkára Csehországba – vagy éppen agyonverik valahol, mert erre is volt példa.
És utána nem volt gondja abból, hogy felvidéki volt, és onnan menekülnie kellett? Nem piszkálták Magyarországon, mondjuk azért, hogy nacionalista?
Nem, mert akkor az egész falut lehetett volna piszkálni. Levél község a háború előtt egy sváb, pontosabban – ha jól utánanézünk – szász község volt, de valójában magyar identitásuk volt. Később, elkészítettem számukra a kitelepítés emlékművét, és amikor az 1980-as években még visszajártak Németországból az egykori levéliek, találkoztam velük. Mivel nem felejtettek el magyarul, boldogan néztek körül a faluban, hogy na: ez a fa, ami még régen is megvolt, milyen fa is tulajdonképpen? És akkor az egyik kitelepített sváb ember a mostani levélinek rávágta, hogy juhar. Tehát még ilyen szavakat is tudtak! Nagyon megható volt, hogy odakint is őrizték a magyar nyelvüket!
Ezt követően hogyan alakult a pályája? Hiszen ha az utóbbi 20-25 évet vizsgálom, akkor ön egy sikeres szobrászművész. Szinte majdhogynem sorozatban készíti, szinte „ontja” a szobrokat.
Kárpátalján, Beregszászon van egy kis bronz domborművem, mint ahogy van a székelyföldi Kovásznán és Bécsben is, de a Csallóközben még nem volt szobrom. És éppen azért, hogy legyen, ezért megcsináltam ezt a Magyarok Nagyasszonya szobrot, amely párnán a Szent Koronát tartja.
Amikor találkoztunk, engem meglepett, amiért kijavított, amikor Királyfiakarcsára azt mondtam, hogy a Felvidéken van. Nem – mondta – a Csallóközben. Miért különbözteti meg a Csallóközt és a Felvidéket?
Azért, mert nekem a Felvidék – a hegyekkel együtt a Felvidék. A Csallóköz pedig egy zsíros, jó gazdag része a Kisalföldnek, tehát a hegyekhez semmi köze. Itt még a levegő is más. Ahogy Arany János írja az Alföldről: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja…” Vagyis ezt a tájat is nagyon lehet szeretni, egyébként meggyőződésem, hogy ezt a teremtett világot szeretettel kell elfogadni és akkor az ember nem háborog.
Milyen az élete, ha abból csak 50 esztendőre pillant vissza?
Én abból tudok csak kiindulni, hogy többnyire elégedetlen vagyok magammal. Abból, hogy biztos, hogy lehetett volna jobban is csinálni dolgokat.
Nem lehet érezni a hangján, hogy ezt valóban komolyan gondolná, hogy frusztrált lenne…
Nem, de azért ha mások megdicsérnek, attól nem hatódom meg. Én ugyanis inkább a magam bírája szeretek lenni. Idővel mindig azt érzem, hogy ezt vagy azt lehetett volna jobban csinálni. De hát most már késő.
Ezen a királyfiakarcsai szobron kívül, ami kész van, ami most már csak arra vár, hogy bronzból kiöntsék, mi az, amin dolgozik? Amit tervez esetleg, vagy nagyon szeretne megcsinálni?
Most csak kisebb terveim vannak. Móra Ferenc és Fekete István mellszobrát megalkotva Győrben avattuk fel nem oly régen. Aztán egy emléktáblát kell készítenem Csicsery-Rónay István, egykori kisgazda politikusnak, aki 1949-től Amerikában élt, majd 1990-ben hazajött. És örömömre barátságába fogadott, mert sokat tanulhattam tőle. Kiváló, nagyszerű ember volt!
Amennyire én tudom, Teleki Pál szobrát ő intézte…
Igen, igen. Sokan mások is benne voltak, de valóban ő volt a motorja.
És hol lesz a róla szóló emléktábla avatása?
Ahol lakott, vagyis Budapest belvárosában, a Szép utcában. Az emléktáblán persze portrészerűen ő is megjelenik. Aztán mindenféle kisebb érmek, ami „adódik”. És egy nagyobb szobor, de nem akarom elkiabálni, ezért nem árulom el, mert lehet, hogy nem lesz belőle semmi.
Létezik-e „felvidékiség”, vagy ez egy mesterségesen kitalált fogalom?
Létezik, amit azért merek hangsúlyosan állítani, mert én mint képzőművész, nagyon jól tudom, hogy a középkori Magyarország, vagyis Magyarországnak a fénykora – egy ragyogó kor volt, és ami abból megmaradt, mint kézzelfogható, az a képzőművészetben a leginkább épségben a Felvidéken maradt meg. A mi legdicsőségesebb korunk ott van és bár ezt most szlováknak minősítik, de ez a magyar történelem része, amiről ezek a művek is szólnak…
Meg talán a németnek is…
Meg a németnek is persze, de róluk azt tudom mondani, hogy én még ismertem Kéri Kálmán vezérezredest, akitől megkérdeztem, hogy sok Kérit ismerek, valamelyikkel rokonságban van-e? Nagyot nevetett és azt mondta, hogy kizárt, mert ez magyarosított név – ő felvidéki cipszer, de állítja, hogy az egész Kárpát-medencében annál sovénebb magyarok nem voltak, mint a cipszerek. Ő azért harcolt, mondta, hogy a szülei sírjánál mondhassa: újra magyar földben nyugszotok! Hát sajnos, végül ez mégsem sikerült!
Gecse Géza, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”55734″}