Mikszáthék barátja, a Palóchonban című mű szerzője
A dr. Bene Kálmán felelős szerkesztő által fémjelzett Belsősomogy című lap 1941. évi szeptemberi számában olvassuk, hogy a szerkesztő Palóchonban járt, s Nyéki Méhes Mózes könyve volt az útikalauza.
Amint e derűs könyvecskéből kiolvasta, s a helyszínen is tapasztalta, itteni palócaink földjén „a házak kémény nélkül füstölnek”, „az útadót itt is pontosan kivetik, de az utcák ugyancsak görbék”; „a tél hidege erősebb, mint a nyár melege, mert az Ipoly sokszor befagy, de soha nem forr fel”. Azt is kiolvashatta a somogyi íróember Méhes palócföldi rajzaiból, hogy az itteni békának „majdnem esze van”. Amikor ugyanis beleesett a tejesköcsögbe, „addig ficánkolt, rugdalózott, még a tejfölt vajjá nem köpülte”. A szerző így zárja könyvismertetését: „Napfényes derű, jókedv, jó szív és bölcselkedés van benne bőven. És én is azt mondom a szerzővel, hogy mindig jólesik, hogy derűs történetek simogatják körül a robotos élet gyorsan tűnő perceit”.
A Palóchonban írója pedig ekképp bocsájtotta útjára művét: „egy soha vissza nem térő világ boldog fiatalságának emlékeiből szövődött” a könyv, amely „a jelent és az idegen uralom alól felszabadult Palócföld lakóinak lelkét és hangulatát tükrözi vissza”. Szerencsésnek tartja magát, hogy „a néhai nagy emlékű Mikszáth Kálmán jó palócainak vadvirágos, dombos földjét adta neki a Mindenható” szülőotthonául (5.l.), s apró gyermekkorától a megyei közigazgatási életbe való bekapcsolódásáig s még azután is jó ideig falun lakhatott, s így módjában volt „a falusi élet minden örömét és baját közvetlenül meglátni”. (6.l.) Hogy jobban odafigyeljen erre a világra, azt az a néprajzzal foglalkozó barátja is motiválta, akit egy hónapra ide küldtek tanulmányútra, hogy összegyűjtése tapasztalatait az itteni életviszonyokról, szokásokról; „feljegyezze a népviselet ruhadarabjait, nótáikat, kézimunkáikat és lakóházaik berendezési tárgyait”. Nem tudjuk pontosan, ki lehetett az a bizonyos György barát, aki Palóchonban „fényképezőgéppel, rajzpapírral, sok rendes és színes irónnal, két vastag füzettel” megjelent, de azt tudjuk, hogy közösen keresték fel a kovácsot , az éjjeliőrt, Csutorást, a bölcselkedő korhelyt, Lukács Andrást, Sonkolyos Gergelyt, Julcsa nénét, Rozika ifiasszonyt, azaz a helyi s a környékbeli nevezetes egyéneket. A Pestről jött barát terve sajnos, soha nem vált valóra, a gazdag nyersanyagból soha nem lett néprajzi tanulmánykötet. De megszülettek Méhes Mózes sorozatos elbeszéléskéi, palóc rajzai, melyek a lapokban is napvilágot láttak. Ekkor történt egy régi rokonnal és baráttal való újabb találkozás, melyről így számol be Méhes: „vacsora után egy előkelő pesti szálló társalgójában a néhai nagy palóc fiával, Mikszáth Kálmán volt főispánnal beszéltem egy előadás után.
Azt mondja nekem Kálmán´, – akihez a magyar atyafiság szálai fűznek, – csendes szivarozás közben:
– Tudod, hogy olvasom a palóc elbeszéléseidet az újságokban? Nagyon élvezem őket, olyan zamatosak, mint az apám palóc írásai voltak.” (11.l.)
Földink bár szabadkozott e dicséret miatt, ám jól eshetett neki az elismerés, mert, mint olvassuk, az alábbiak történtek: „Igy határoztam el, hogy a régi kedves emlékekhez hozzáfűzve a jelenben történteket, megrajzolom szülőföldemet, ahol fiatal éveimet éltem. És hogy ebből ne térkép, vagy földrajzi tanulmány legyen, a jó palócok közül egyes emberek gondolkozását rajzolom meg személy szerint, akik ott éltek és élnek ma is a lankás-dombos, vadvirágos Palócföldön.
Mert a palócföldi emberben valóban van napfényes derű, ravaszság, jókedv, borongás, jószív és bölcselkedés annyi és olyan, mint talán sehol máshol.” (12.l.)
S a néplélek kutatói 1941-ben kézbe vehették e kedves kis könyvet, melynek anekdotázó, mesélő kedvű szerzője, a néplélek kiváló ismerője íráskészségét bizonyítva is jelesre vizsgázott. Könnyű, de kellemes és tanulságos írásokat tartalmaz a könyv. Stílusa gördülékeny, szépírói eszközei a népéletből fakadnak. A humor, a palóc furfang, az elesettségéből is felemelkedni tudó ember jókedve az olvasót is derűre fakasztja, s szinte egy szuszra végigolvassa e kis kötetet.
De vajon mi mindenről eshet szó ezekben a rövid falurajzokban? Akárcsak Mikszáth írásaiban, itt is jelen vannak a furcsa patakok, a rakoncátlankodó vizek, az áradások elmosta szénaboglyák stb. Megtudhatjuk, hogy a palócok nagy folyója, „az Ipoly is mindig rossz időben akar Duna lenni, még pedig legtöbbször szénakaszáláskor. Ilyenkor hiába vannak a réteken a rendek szépen sorjázva, vagy petrencébe rakva, mondjuk Csalomján, egy éjjel alatt úgy elviszi azokat a víz, hogy minden állat ríva bőg utána, mert kukoricakórót meg árpaszalmát kell nekik a jó illatos széna helyett ropogtatni a télen”. De legalább „a viski bakter örül neki, mert ott a kanyarodóban a csónakon ki lehet a boglyákat ügyesen csáklyázni…” (15.l.)
Szellemesen tárja elénk az író a kőkeszi patakot is, melynek „már csak egy partja van, és éppen csak annyi víz csörgedezik a medrében, hogy a kis kacsák és libák megtanulhatnak úszni benne. Azt is mondják a rossz nyelvek, hogy a ludaknak sokszor véres a talpuk Kesziben, mert nem a vizet, hanem a homokot lapátolják vele. De állítólag az is megtörtént, hogy a keszi liba belefult a gyürki patakba, mert Kesziben a kiszáradt patak miatt nem tudott úszni megtanulni.” (16.l.)
Az itteni humor szerint az idegent is víz hozta a faluba: „Úgy mondják különben, hogy azt az egy tótot is, aki Kesziben élt mint gazdasági cseléd, az árvíz hozta le gyerekkorában Csallról”. És sok mindenről szó esik még a mély megfigyeléseken alapuló, a humort kihegyező írásokban. Olvashatunk például olyan negatív kicsengésű, rossz asszonyra használt szólást, mint a „Megjárta az már Pestet is”. Egy másik szólás szerint „A hetes eső kettős ünnep, s ez kell a szegény szolgalegénynek”. (34.l.) De találkozhatunk a foghúzó kováccsal, a botját rovásokkal díszítő iszákos pásztorral, a Keszin csak „kódisnak tartott” inámi legénnyel, vagy az iszákos Gyurival, akiről a halottkém ezt állapította meg: „biztos meghótt, mert nem ivott reggel törkölyt”. (39.l.) S itt van előttünk a sánta Julis nene, aki „úgy megszokta Keszit, hogy hatvan évig nem mozdult ki belőle, merthogy sánta volt. Osztán, hogy egyszer Szelénybe bicegett, a kenderáztató padlóján megcsusszamlott a rossz lába, belebüssengelt fejjel a büdös vízbe, osztán bele is fulladt. Nem használt már neki, hogy szépen felírták a fejfájára, hogy: született Keszibe, meghótt őszkor Szelénybe a kenderáztatóba, kár vót neki Szelénybe menni”. (40.l.)
Megannyi egyéb szokás tárul még elénk ezekben a rajzokban. A sorozás például, amikor a hazaérkező legényekre „az eladó lányok már a kiskapuban leskelődnek rozmaringgal a kezükben, hogy bevált-e az udvarlójuk katonának”. (42.l.) De előttünk a palóc házasulók is: a kommendálókkal, a kérőkkel és a lagzisokkal. S itt a vályogvetők, a patkányűzők, a Szent Antal tüzét gyógyító kuruzsló, az asztaltáncoltatók, aztán a bevonuló magyar katonák és a cseh csendőrök. Valamennyien ilyen-olyan szereplői a palócok színes világának, társadalmi tablójának. Csak egy példát említsünk még a sok közül. Például azt, hogy mi történt a visszacsatoláskor, a Hont megyei kis palóc faluban, Gyürkiben, melynek – mint akkor még leírhatta Méhes – „Lakói színmagyarok, akiknek vérzivataros századokon át megőrzött kutyabőrlevelükön kívül nem maradt más, mint a hétszilvafás kis földjük és az át nem formálható magyar lelkük. Ezek a jó gyürki palócok a cseh megszállást szenvedve azt hallották 1938-ban, hogy a szomszédos Kőkesziben magyar zászlót tűztek ki a templomtorony ablakába.” Amennyiben viszont nekik templomuk nem volt, de voltak a toronynál is magasabb jegenyéik, azok egyikére tűzte fel a magyar zászlót a Palya gyerek. Olyan magasra került a zászló, hogy a még ott lévő cseh csendőrök nem tudták azt eltávolítani onnan. Ezért ki akarták vágni a jegenyét, miközben a domboldalról már a magyarok ereszkedtek lefelé, s a csendőrök is elrohantak dolguk végezte előtt.
A kötet kellemes olvasmányait jól kiegészítik Mühlbeck Károly (1869-1943) hangulatos kis rajzai. A kiváló festő és rajzoló szintén a Felvidékről, Nagysurányból származik. Tanulmányait Budapesten végezte, s már korán népszerű illusztrátora lett az olyan lapoknak, mint az Új Idők, Borszem Jankó. De illusztrálta Gárdonyi Göre-sorozatát s a Mackó-könyveket. Rajzainak tárgyát a magyar népéletből merítette. (Zádor-Genton, 1967:406).
Csáky Károly, Felvidék.ma
