Erdélyiek Németországban címmel jelent meg egy publicisztika a Magyar Nemzetben Rostás Szabolcs tollából. A cikk szerzője – bár elsősorban Erdélyre fókuszál írásában – arról értekezik, hogy „nagy szükség lenne az elcsatolt nemzetrészek gazdasági visszafoglalására.”
„Meglepődtek a társadalom- és kisebbségkutatók az elmúlt években készült, a romániai magyarok prioritásait firtató közvélemény-kutatások eredményein. Kiderült ugyanis, hogy a korábbi évtizedekhez képest mára megváltoztak a kisebbségben élő közösség igényei és elvárásai,
az identitásmegőrzéshez kötődő klasszikus problémákat a fontossági sorrendben háttérbe szorították a gazdasági-szociális kérdések.
A felmérések azt mutatják, hogy a magyar családokat leginkább a munkahelyteremtés, az egészségügyi szolgáltatások minőségének javítása, a jövedelmek emelése és a közúti infrastruktúra korszerűsítése foglalkoztatja, és csak ezután következik az anyanyelvi oktatás, valamint az anyanyelvhasználat kereteinek bővítése, a magyar kisebbség autonómiája.
Vagyis lényegesebb szempont lett az erdélyieknek, hogy van-e állandó munkahelyük, versenyképes fizetésük és nyugati színvonalú úthálózatuk, mint hogy bírósági tárgyaláson felszólalhatnak-e anyanyelvükön, kifüggesztette-e a helyi önkormányzat településükön a kétnyelvű helységnévtáblát, vagy sikerül-e kiharcolnia a kisebbségi érdekképviseletnek, hogy az ország alkotmánya ne egységes nemzetállamként határozza meg Romániát.”
Nehéz lenne Rostás Szabolcs fenti megállapításaival vitába szállni, mivel azok a felvidéki magyarságra hatványozottan igazak. Azt közvélemény-kutatások nélkül is tapasztalhatjuk, hogy az átlag magyar választópolgárt Szlovákiában – aki az ország egyébként is gazdaságilag elmaradottabb déli járásaiban él – ma leginkább a munkahelyteremtés, infrastruktúrafejlesztés, a fiatalokat pedig az elhelyezkedés, a család-, és otthonteremtés nehézsége foglalkoztatja.
Az MKP politikusai is megértették az utóbbi években az idők szavát, és a tavaszi kampányban az önkormányzatiság, az oktatási és kulturális jogok mellett a gazdaságfejlesztés is hangsúlyosan szerepelt.
A magyar kormány a szimbolikusnak, ugyanakkor fontosnak tekinthető lépéseken túl – például a kedvezményes honosítási eljárás, amivel a felvidéki magyarság zöme az ismert okok miatt nem élhetett – a nemzetpolitikában is előtérbe helyezte a gazdaságfejlesztést. A két ország közötti infrastrukturális beruházások, a nemzetpolitikai államtitkárság tematikus évei – mint a külhoni magyar szakképzés, vagy a fiatal magyar vállalkozók éve programok – a Baross Gábor Terv is mind-mind az előbbi célt szolgálják.
Az említett cikkben az a megállapítás is helytálló, hogy
„az anyaország hosszú ideig nem tekintett egységes gazdasági térként a Kárpát-medencére.
Holott (anélkül, hogy bárki esetleg revíziós szándékot olvasna ki belőle) igazán nagy szükség lenne az elcsatolt nemzetrészek gazdasági „visszafoglalására”, arra, hogy a magyarországi gazdasági szereplőkben tudatosuljon, mekkora lehetőségekkel – és persze nyereséggel – kecsegtet olyan régiókban befektetni, ahol elenyészők a nyelvi korlátok.”
A magyar-szlovák üzleti kapcsolatok – a magyar-románhoz hasonlóan – az elmúlt években ütemesen fejlődtek, és az is látszik, hogy az asszimilációt, a fiatalok elvándorlását csak úgy lehet megállítani, ha a magyar kormányzat ösztönzi az anyaországi vállalkozások felvidéki beruházásait és befektetéseit, továbbá elősegíti az ottani magyar kis- és középvállalkozói szektor erősödését, magyarországi, vagy egyéb külföldi piacszerzését. Az ilyen sikeres cégeknél aztán a munkaadó feltételként szabhatná meg akár a nyelvismeretet is.
Összességében csatlakoznék Rostás Szabolcs végső megállapításához: „A magyar–magyar gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzése egyaránt szolgálja az anyaország és a külhoni magyarok érdekeit.”
