A Határtalanul program keretében megindult a magyar diákok inváziója a Trianonban méltánytalanul elcsatolt területekre. A tapasztalatok miatt az egyik szemem sír, a másik nevet.
A hetedik évfolyamban tanuló diákok tanulmányi kirándulás-pályázatát az Emberi Erőforrások Minisztériuma írta ki tavaly azzal a céllal, hogy a környező államok magyarok lakta területeit látogassák meg (kivéve Ausztriát!). Egy diákra 37.000 Ft-ot kapnak. Az összegből azonban csak az utazási és szállásköltségeket lehet téríteni. A belépőket nem.
Az előkészítő szakaszban legalább három óra keretében szükséges ismertetni az ottani magyarság történetét és jelenét, az adott ország etnikai viszonyait, a programot, valamint a toleráns viselkedés alapszabályait. Többfajta tevékenységet kötelező beiktatni, mint például a táncházat, magyar tannyelvű oktatási intézmény látogatását, koszorúzást, megemlékezést, műsort magyar történelmi emlékhelyeken, egy író szülőházánál, templom-műemlék felkeresését, szórványban egy elhagyott temető meglátogatását. Ezek lehetnek tematikus utazások és a külhoniakkal megvalósított vetélkedők, sportversenyek, kirándulások ugyancsak. Lehet ez részvétel a helyi ünnepségeken is. A kassai dóm esetében mód nyílik távolság- és magasságmérésre…
Hazaérkezés után legalább egy óra terjedelemben értékelést kell szervezni, amikor a személyes tapasztalatokat és ismereteket áttekintik, esetleg ezzel kapcsolatosan egy témanapot szerveznek az iskolában. A programot népszerűsítő bannert honlapjuk nyitó oldalára kell helyezniük és a kirándulást bemutató előadást kell tartaniuk.
A kiírásban a szerezhető pontok száma is szerepel, 19 vagy több elfogadott programelem 15 pontot ér. Erre a programra a költségvetés 800 millió forintot különített el.
Akik ezt kitalálták, nem nagyon számoltak a gyakorlati helyzettel. Szlovákiában 50 magyar nyelvű alap- és középiskola létezik, Magyarországon több ezer. Ha ezeknek csak egy negyede kíván a felvidéki iskolákkal kapcsolatba kerülni és kettőt meglátogatni, akkor bizony az itteni iskolák kilátástalan helyzetbe kerülnek. Tapasztaltam, hogy egy napon az egyik iskolát három magyarországi látogatta meg. Az első bejelentkezett, a második egy órával az érkezés előtt jelezte látogatási szándékát, a harmadik véletlenszerűen érkezett. Az igazgató nevetve mondta, a félszáz magyar iskolára ráuszítják a magyarországi ezreket. Ezzel nem lenne gond, csak éppen az arányok miatt, egyszerűen nem lehet eleget tenni a kívánalmaknak.
A másik gondot a tanárok és diákok okozzák. Vagy negyven éve vezetek csoportokat a Felvidéken, tehát bőven vannak tapasztalataim. A diákok soha nem voltak angyalok, ami egyáltalán nem baj. Ez szinte mindig is így volt, de ami ma újdonság, az egyáltalán nem örvendezteti meg az ember lelkét. Az egyik, hogy magyarázat közben trécselnek a tanárokkal együtt. Hiába szólok rá a diákra, ha a tanár sem figyel oda! A tanárok beszélgetnek, de ha a diák nem figyel oda, rászólnak, azután vidáman csevegnek tovább. Akkor kire szóljak rá!? A pedagógusok egy részének fogalma sincs arról, miről beszélek.
Voltak csoportok, melyeknek naplót kellett írniuk a látottakról és hallottakról. Vigasztaló, hogy egyes diákok olyan dolgokra is emlékeztek, melyekre a tanárok nem és lejegyezték azt. Viszont az irodalmi és történelmi ismereteikre nem lehet építeni. Ebben bizonytalan vagyok, mert nem tudom, mit tanulnak.
Krúdy Gyula annak idején azt írta, könnyű a Felvidéken történelmet tanulni, mert a diák kinéz az ablakon és azokat az épületeket látja, melyek tanúi voltak az eseményeknek. Csakhogy ma már sok mindent nem tanítanak! Balassi Bálintot kivették az alapiskolai tankönyvekből! – tájékoztat az egyik tanár. – Azelőtt is csak megemlítették. Ha szülőhelyén, Zólyomban, vagy nyughelyén Hibbén vagyunk, sokkal többet kellene róla mondanunk, de belépőre nincs pénz.
Losonczy Annáról, a költő szerelméről és annak feltételezett kincséről a losonci református templomban is jóval többet kellene beszélni. Jolsván hiába mondom, hogy a temetőben nyugszik Gyöngyösi István, a Márssal társalkodó murányi Vénusz alkotója, a szemeken látom, ez nem mond nekik semmit. Lőcsén Szabó Dezső tanított, ott kezdte írni az Elsodort falut. Róla sem hallottak.
Ha Szklabonyára megyünk, azért Mikszáthból felkészülnek. De nemsokára Alsósztregova mellett suhanunk el, Madách sem mond nekik sokat. Petőfi Sándorral sok helyütt találkozunk. Hiszen 1845-ben járt Kassán, Eperjesen, Rozsnyón, Losoncon, Sajógömörön, Rimaszombatban és másutt is a Felvidéken.
Őt azért ismerik, ugyanúgy mint Arany Jánost, akiről akkor esik szó, amikor az általa híressé tett Nagyida mellett hajtunk el, vagy Szliács fürdő mellett suhanunk. Kassán Márai Sándort, Kazinczyt, Batsányit, Baróti Szabó Dávidot, Orczy Lőrincet, Katona Józsefet, Tinódi Lantos Sebestyént és Mécs Lászlót bűn lenne nem említeni. Nem tudom, tanultak-e róluk!
Losoncon megállunk Kármán József emlékoszlopánál. Róla és a nemzet csinosodásáról, meg a Fanni hagyományairól soha nem hallottak. Még a tanárok egy része sem! Rozsnyón Móricz Zsigmond fiacskája, Bandika pihen. Hallottak az íróról? Visszajelzést nem kapok.
Lehet, Czinka Pannáról csak Sajógömörben hallanak először és ki tudja, Mátyás király szobra vagy a rozsnyói Kossuth-szobor melengeti-e lelküket… Lőcsén Pál mester múzeuma érdektelen számukra.
Kodály Zoltánból, amikor Galántára megyünk, felkészültek a diákok. Pozsony mellett, az ezeréves határnál Ady sorai, „Szabad-e Dévénynél betörnöm/ Új időknek új dalaival?”, már idegenül csengenek.
A túratervezők rendszerint mellőzik Szepesszombatot. Ha sikerül, beiktatom, ezt mindenki nagy élménynek tekinti. Az ott született Székely Tibor íróról és világutazóról ismét kevesen hallottak.
A diákok egy része felkészül az útból. A Wikipédiára támaszkodnak, ahol a helynevek zömét a szlávból magyarázzák! Meg egyéb csúsztatásokat is lehet olvasni. Akad hát az embernek dolga, hogy helyretegye a tudnivalókat. Megjegyzik, elhiszik?
Tavaly leginkább egy képzőművészeti iskola döbbentett meg. Egyik kedvenc magyarországi városomból érkeztek. Naivan azt gondoltam, számukra a látvány bizonyára elsődleges, könnyű dolgom lesz. Ám hiába magyaráztam. Megálltak, de még azt a fáradságot sem vették, hogy odanézzenek, amiről beszélek. A Magyar Tadzsmahálban, vagyis a krasznahorkai Andrássy-mauzóleumban felhívják a figyelmüket Szent Franciska 6000 színes márványkockából kirakott képére. A magyarázat után felszólítják őket, hogy tekintsék meg, de ők rögvest kivonulnak! Úgy kell visszaterelni őket, de nem mindenkit sikerül.
Felhívom a figyelmüket arra, hogy ahogy külföldön viselkednek, úgy ítélnek meg minket, magyarokat a szlovákok, mert az ember könnyen általánosít. Felkérem őket, hogy az étteremben és a szállodában ne randalírozzanak, de nem hagyják magukat zavartatni. A buszokat teleszemetelik, zömük nem tudja, hogy reggel nekik illik elsőként köszönni az idősebbeknek. A templomokban figyelmeztetni kell a fiúkat, hogy vegyék le sapkájukat. Igaz, ezt a felnőttek mindegyike sem tudja már.
Természetes, hogy a túra alkalmával nem szabad csupán dátumokkal és történelmi eseményekkel, művészettörténeti ismeretekkel tömni a fejüket. Így a helyzethez kötődő anekdoták, legendák, irodalmi alkotások, vagy a történelmi események kapcsán a viccek is szóba kerülnek. Elsősorban olyanokat igyekszem mondani, melyeknek mélyebb üzenetük van.
Az egyik fiatal lány odajött hozzám és a következőképpen fejtette ki véleményét: Jó vicceket tetszett mondani Zoli bácsi, csak fárasztóak! – Ezt hogy érted? – kérdeztem. Nem tudta elmagyarázni. Én azután úgy fordítottam le ennek értelmét, hogy egy picit gondolkodni kellett ahhoz, hogy a tréfa érthető legyen, pedig nem kell zseninek lenni hozzá.
Pedagógusokkal beszélgettem. Az a közös véleményünk, hogy az alapiskolában az élményre és nem az életrajzra kell helyezni a hangsúlyt. Természetes, hogy pár szóban vázolni kell az illető író, vagy költő életét, el kell helyezni a korban, de azután egy olyan idézetet, írást vagy verset kellene tőle választani, mely mulatságos, érdekes vagy éppen elgondolkoztató, netán meghökkentő. Ha ilyen alapon sikerül érzelmi kötődést, vagy érdeklődést kiváltani, szívesen térnek vissza hozzá, hogy más munkáival is megismerkedjenek, s felnőttként is olvasni fogják.
Tehát az embernek felemás tapasztalatai vannak. Valahogy a tanárokat és a diákokat egyaránt fel kellene készíteni az útra. Talán nem ártana, ha az út előtt meg tudnának valakit hívni, lehetőleg a honismereti vezetőt, hogy röviden számoljon be a túráról. Így felkészültebben tudnák befogadni az élményeket, melyek tartósabbak lehetnének és akár egy életre szóló kötődés kialakulását alapozhatnák meg a fogékonyabb diákok körében.
Az iskolákkal már korábban fel kellene venni a kapcsolatot, hogy az a későbbiekben is megmaradjon és fejlődjön. A mostani rohanásban nincs idő az ismerkedésre, bemutatkozásra, eszmecserére még a felkészült csoportok esetében sem. Ajándékokat adnak át, egy rövid prezentáció keretében bemutatkoznak az intézmények, váltanak néhány szót lehetőségeikről, működésükről és már menni is kell. Félő, hogy a látogatás után a kapcsolat megszakad, pedig aligha ez a cél. De azért bízom benne, néhányan majd felnőtt fejjel is vissza-visszatérnek. Hiszen megtapasztalják, hogy saját nemzetük múltjával találkoznak nálunk. A feladat gigászi: vissza kell szeretniük a Felvidéket!
