Ki ne hallott volna valamit Szondi (Szondy) Györgyről ( ? – 1552 ), a drégelyi vár parancsnokának hőstettéről s örökké emlékezetes csatájáról?
A legbátrabb magyar hősök egyike volt ő, aki Hont megye kis végvárában példát mutatott az egész országnak, életét áldozva hazájáért.
Tette s a várvédő hősök magatartása nem véletlenül ihlette alkotásra irodalmi nagyjainkat sem. Tinódi Lantos Sebestyén egy évvel az 1552-es drégelyi ütközet után írta siralmas énekét, a Budai Ali basa históriáját, hogy az udvarházakban s az újabb csaták színhelyén ösztönző példaként emlegesse Szondi György s az alig százötven fős sereg tetteit: „Nagy szép dárda Szondinak kezében vala, / Sebesölve, térden állva ő vív vala, / Romlott toron alatt által lőtték vala, / A fejét az hegyiről alá vetötték vala.”
Kölcsey Ferenc 1830-ban írta Szondi című költeményét, melyben: „Bajnokot énekel ő, ki hazánkért onta nemes vért, / Szondi dicső végét romján a drégeli várnak…”
Arany János Szondi két apródja című balladája 1856-ban született. A várvédők hősiességét hirdette ő is – akkor, amikor arra éppen nagy szükség volt.
A szerző gyűjteményéből – rajta a várrom romjai és a Szondi-kápolna
De írtak költeményt Szondiról még sokan mások. Ismert és ismeretlen költők egyaránt. Említhetnénk még Czuczor Gergelyt, Csengeri Jánost vagy a Hont megyei Gáspár Imrét.
Ki is volt ez a Szondi valójában? Az évszázadok távlatából az oly sokak által megénekelt hőstettén kívül alig tudunk róla valamit. Lexikonaink születési helyét és idejét sem tudják. Életrajzi lexikonunkban azt olvassuk, hogy végvári kapitányunk nem nemes, valószínűleg mezővárosi polgárcsalád sarja. 1545-től Drégely várának kapitánya. (Kenyeres Á. szerk., 1969. 793. l.)
A megye egykori történésze, Matunák Mihály feltételezi, hogy a kapitány családi neve eleinte „Suhó” /Szuhó/ volt, s a „Szondy” nevet ő maga vette fel. (Matunák M., 1902. 7. l.)
Matunák a hős származáshelyével kapcsolatban is közöl néhány soros feltételezést. Így ír: „Szondy /Zondy/ származási helye a közeli Nógrád megyei Szanda lehetett, mely Szondy idejében s általában a XVIII. században elég gyakran Zonda /Szonda/ néven jő elő, mert Szond nevű, vagy hozzá hasonló más helye vagy csak pusztája is Szandán kívül nincs hazánknak.”
Szondi György drégelyi szobra a Szondi Albumból
Szombathy Viktor írja az Északi hegyek ölelésében című könyvében, hogy az egykori honti-nógrádi határ közelében fekvő Dejtár község kastélyának alapjaiban – amely kastély egyébként az esztergomi érsekség tulajdona volt – valahol benne kell lenniük a Szondi-ház alapjainak. A hagyomány szerint ugyanis az 1550-es évek elején Dejtáron állt a drégelyi hős háza. (Szombathy V., 1984.)
Úgy gondolom, a századokon át el nem döntött kérdések továbbra is nyitottak maradnak. Mi is inkább Szondi portréját próbáljuk körülírni a krónikások és költők segítségével.
Nem véletlenül énekelte meg Tinódi a drégelyi ostromot is, s lett műve „férfias költészetté”. Hősei „erős emberek, talpig férfiak”. Így kezdi krónikáját: „Első ostromot basa nagyon tétete, / Ott sok terek vesze, ő nem sokat nyere; / Ezt téve Szondi Györgynek jó vitézsége, / Ott meg akar halni; azt ő már elvégezte.”
Hitében, elszántságában semmi sem rettenthette meg hősünket. Tinódi szerint Ali „már későn költ ahhoz”, hogy Szondi „Az várat megadná, magát ne vesztené.” S amikor már semmi remény sincs a győzelemre, a kis sereg kapitánya még akkor is küzd.
Szondy és a vár védőinek emléktáblája archív felvételen a sulinet.hu oldalról
Csoda-e hát, hogy ezek után „Jó dicséretben lőn Szondi vitézsége”, s „feje felé” „írott kopját” maga az ellenség állított? Azt sem csodálhatjuk, hogy Tinódi műve később a hazafias témák valóságos tárházává vált.
Szilády Áron az 1899-ben külön kis könyvben megjelentetett Budai Ali basa históriáját gazdag jegyzetanyaggal látta el. Ebből megtudhatjuk, hogy a Tinódi által emlegetett Szondi-társ, Békefalusi Gergely, aki a várból „az megszálláskor el-kikerekedett vala”, 1550-ben négy lóval még az ipolysági várőrségben szolgált.
Pontos adatokat közöl Szilády a várvédők számáról. Eszerint 1550-ben még csak két, tíz-tíz lóval ellátott castellanus és egy vicekapitány volt a várban. Rajtuk kívül két decurio /tíz katonából álló egység/, négy vigilátor /őr/, egy bombardarius és harminckét gyalogos szolgált Drégelyen. 1552 márciusában újabb negyven gyalogost fogadtak fel Drégely védelmére. Az ostrom előtt Selmecbányáról érkezett huszonhat katona a várba. Akárhogy is számolunk azonban, a katonák alig lehettek többen százötvennél. Elképzelhető hát, milyen erőt kellett kifejteniük, hogy három napon át védelmezhessék a gyenge várat.
Miután a vár bevételét jelentették a lőtávolságon kívül lévő basának, az fellovagolt a Várbércre, hogy közelebbről lássa a győzelem színhelyét. Aztán odahozatta maga mellé Szondi holttestét, melyet Rusztán lefejeztetett. Ahol állt Ali, sírt ásatott, dicső beszédet mondott a hős felett, majd eltemettette őt. (Csáky K., 1986. 49–55. l.) „Szondy sírja tehát – írja Matunák – nem az Aranygombon keresendő, melyet addig annyiszor hiába turkáltak fel, hanem ott a vár alatt, a Várbércen.”
A hajdani Szondi emlékkápolna a Szondi Albumból
Sajnos, a mai napig a sír nem került elő. A Szondi-hagyományok ápolásának azonban szép kultusza kerekedett Hont megyében. Először a Hont Megyei Kaszinótársulat 1860. októberi ülésén vetették fel Ipolyságon, hogy Drégelyvár hős kapitányának állítsanak emléket Hontban. 1868-ban az emlékbizottság tiszteletbeli tagjává választották Arany Jánost, Horváth Mihályt és Ipolyi Arnoldot. Az emlékbizottság tagja lett Simor János esztergomi érsek, hercegprímás is, aki később egy emlékkápolna állításának összes költségét magára vállalta. 1883-ban fogtak hozzá Drégelypalánk közelében az emlékkápolna építéséhez.
A huszonhárom méter magas toronyból, hajórészből és félkör alakú szentélyből álló kápolna, melyben a Szondi-szobor és a Szondi-zászló is helyet kapott, 1884-re lett kész, 1885-ben szentelték fel. Az ünnep tiszteletére a kaszinótársulat emlékérmet veretett, Pongrácz Lajos szerkesztésében pedig megjelentették a Szondi Albumot. 1901-ben a Hont Megyei Múzeum Társulat Matunák Mihályt bízta meg a drégelyi ásatások vezetésével.
A Szondi-kultusz a második világháború után már-már kialudt Hontban. Az itt tartózkodó szovjet csapatok a kápolnát is rommá lőtték. A bársonyos forradalom után ismét erőre kapott Szondi példájának ápolása. Drégelypalánkon állandó kiállítás emlékeztet a csatára és annak hősére, a falu közepén elhelyezték Szondi szimbolikus szarkofágját, Kő Pál alkotását, emléktáblával jelölték meg a kápolna helyét, s restaurálják a várat is. (Csáky K., 1985. 89–115. l.; 1986. 49–55. l.; 2002. 139–140. l.)
A hajdani drégelyi vár szabálytalan alaprajzú, hosszan elnyúló belsőtornyos erődítményéből az évszázadok során csupán néhány fal maradt meg a hegy tetején. Így is jól kivehető volt a hosszanti falak egyike, a vár északi pontján lévő, félköríves védőmű maradványa, illetve a déli kapuzata. Az ásatások befejeztével sokkal tökéletesebb kép tárul majd elénk Szondi végvárának mikéntjéről.
Ipolyságon a kilencvenes évek elején Szondi Alapítvány létesült, a selmeci múzeumból hazahozták Szondi eredeti szobrának makettjét stb.
Irodalom
Csáky Károly: Honti barangolások. Bratislava, 1985.
Csáky Károly: A hős Szondi és Drégelyvár végső pusztulása. Dunakanyar, 1986/3.49-55.p.
Kenyeres Ágnes, főszerk.: Magyar Életrajzi Lexikon L-Z. Budapest, 1969.
Matunák Mihály: Drégely és Palánk katonai szerepe a török alatt. Korpona, 1901.
Matunák Mihály: Drégely, Palánk, Szondy. Ipolyság, 1902.
Pongrácz Lajos, szerk: Szondi Album. Ipolyság, 1886.
Szombathy Vikotr: Északi hegyek ölelésében. Budapest, 1984.
Tinódi Lantos Sebestyén: Budai Ali basa históriája. Budapest, 1899.
[pe2-gallery album=”http://picasaweb.google.com/data/feed/base/user/108427883720896117453/albumid/6302296943169881473?alt=rss&hl=en_US&kind=photo” ]
